Piroska és Farkas

A didergetős hideggel szemben a vékonyka fűtőszál is tehetetlennek bizonyult, amelyet Farkas a tél beállta előtt beszerelt a vízkeringetőbe, hogy ne legyen jégkocka a halállományunkból, ha jönnek a kemény fagyok. Reggelre olyan vastag jégpáncél botította a víz felszínét, hogy a jól bevált baltás módszerrel is küzdelmes volt léket törni rajta.

Napszemüveggel védte a szemét a felpattanó jégdarabkák ellen, s végül sikerült egy kisebb lyukat kialakítani a tó szélén, amely délutánra biztosan ismét eltűnik majd.

Mivel Farkas szerint nem nyújt elég védelmet a kispárna, s nehogy zavarjam a Migyerekünket,  így egy hatalmas díszpárnával az ölemben fekszem a dolgozóban csakúgy, az általa hirtelen összetolt két fotelben, s próbálok nem nagyon fészkelődni, nehogy leboruljon a pocakomon tornyosuló párnaépítmény tetejéről a laptopom.

Elnyúlhatnék a nappali két kanapéjának egyikén, vagy felvonulhatnék az emeletre, hogy kényelmesen bevackolódjak a hatalmas ágyon (ha a betonszerkezet vagy mi meg nem akadályozná a fenti netes kapcsolatot, s hiába írtam a Mikulásnak, nem sietett a megoldással), mégis úgy döntöttem, itt a legjobb nekem, ahol drukkolhatok Farkas és Joepapa pókerszerencséjének, akik folyamatos számítógépes összeköttetésben vannak, s így beszélik meg, kinek milyen leosztása van, s tanácskoznak különféle taktikákról, majd együtt bosszankodnak, ha valamelyikük kiesett. Mókás őket hallgatni. Időnként megjelenik valamelyik eb feje a két fotel karfája között, s szánalmas arckifejezéssel jelzik felkéreckedési szándékukat, amit a hely szűke és a pocakvédelmi előírásaim miatt vissza kell hogy utasítsak.

Ködös, hideg reggelre ébredtem, de ahogy kinéztem az ablakon, pompás látvány tárult elém: hófehér dombok, erdő, fenyőfák, s rögtön kirándulhatnékom támadt (ahelyett, hogy bementünk volna a szokásos heti konzultációra Dr Cukorhoz, inkább odatelefonáltam - legalább százszor, de még akkor sem tudtam elérni, végül üzenetet hagytam).

Főztem egy hatalmas adag narancsos teát, szigorúan édesítőszerrel (közben tönkretettem az egyik kedvenc teáskannánkat, mert szétpattant a forró víztől), amit termoszban vittünk magunkkal, majd az ebekkel megpakolt kocsival elugrottunk és felnyaláboltuk az eszkimónak öltözött Anyikát.

A babaszoba színére több ötletünk is van, de még azt sem véglegesítettük. Szóba jött a halvány levendula lila egy kép alapján, aztán egy zöldes árnyalat is, amelyhez a karácsonyra vett  fodros szélű, rózsás díszpánrák egyik alapszíne adta az ötletet, és nagyon kellemes hangulata van. Bármelyik mellett is döntünk, szeretnénk rá mintákat festeni, a már bemutatott virágokat, szitakötőket és pillangókat.

A másik falra halvány, bézs színt álmodtunk, amire egy hatlamas fát kellene pingálni egy kép alapján, amihez majd keresek egy vállalkozószellemű ecsetmestert. De ha egyiket sem sikerülne megvalósítani, sem a virágokat, sem pedig az ágas-bogas fámat, akkor matrica lesz belőle, valami hasonló, mint amilyeneket itt találtam.

Dagi mama már jóval az ünnepek előtt ráhangolódott a beigligyártásra, melynek nagy hagyományai voltak nálunk, s minden karácsony este hónunk alatt két diós- és két mákos beiglivel (szigorúan kockás konyharuhákba csomagolva) jöttünk el tőlük. Mióta elment, fájdalmas űrt hagyva maga után, örök titokként magával vitte az isteni receptjeit, azóta cukrászdából rendelem a beigliket, s bár azok is nagyon ízletesek, közelében sincs a Mama süteményének, s úgy bánom, hogy sosem akartam ellesni Tőle a fortélyokat, pedig Ő szívesen megosztotta volna velem.

Karnyi vastagságú rudakat gyúrt (na persze ugye kinek milyen húsos a felkarja, és az én Drága Nagyimé bizony vaskosan ölelős volt, igazi nagyanyós, finom, puha bőrű, jó illatú mamakarok), benne annyi töltelékkel, hogy a tészta alig-alig kandikált ki közüle.

A fiúk (Joepapa, Farkaspapa és pasi) az étkezőben avatták fel apu karácsonyra kapott "pókertermét", ahogy Ő hívja az ezüst kisbőröndnyi zsetonkészletet, s a két nagypapajelölt a jókedvét több üveg bor torkukon való legurításával biztosították, amit időnként szerencsére lefolytottak néhány szelet zserbóval. Harsogó nevetésük és hangos sztorizgatásuk, no meg saját maguk folyamatos dícsérgetésétől volt hangos a ház.

Anyikával a fényfüzérek által megvilágított hangulatos félhomályban ücsörögtünk a kanapén kettecskén, Ő a lábát a hajóládán pihentette, én pedig úgy helyezkedtem el, hogy az estére feldagadó virgácsaimat átpakoltam a térdén, a fejemet felpolcoltam, hogy mindketten kényelmesen elérjük a hatalmas hasamat, érezük és láthassuk is Mütyürke jelzéseit odabentről. Élvezem Anyika közelségét, azt az erős és semmihez sem hasonlító köteléket, ami köztünk van, s amelyre én is vágyom majd a gyerekeimmel.

A megszokott menetrend nem sokban különbözött az elmúlt évek karácsonyozásaitól, bár idén már Öcskös is vezet, így Ő jött értem, hogy átvigyen Anyikáékhoz, Farkas pedig elindult, hogy végigjárja a szüleit, majd este csatlakozhasson a mikulássapkában örömködő, bolondos négyesünkhöz.

Ugynaúgy volt galaicsindobálós ajándékbontogatás (ami így nálunk több órás felvonás) az elngedhetetlen körpuszival, majd minden egyes kicsomagolást követően, attól függetlenül, hogy kitől érkezett a meglepetés, a megajándékozott végigcuppantotta a másik hármat. Bárcsak mindig így maradhatna.......Aztán persze mégiscsak máshogy volt, mint ahogy eddig, hiszen a fa alatt már Mütyürkének címzett kártyákkal ellátott dobozok is várakoztak az izgatott  csomagolópapirletépésre, vacsora előtt pedig be kellett adnom az inzulint, és Anyikával tíz percig számolgattuk az egy töltöttkáposzta húsgombócára eső rizsmennyiség szénhidráttartalmát, s messziről elkerülni voltam kénytelen a beiglit és a zserbót.

Mézeskalácsal sem készültem az idén, sőt, a tavaly jól bevált linzert sem sütöttem meg (talán holnap), pedig ma délutánra volt betervezve, de a két bödön baracklekvár érintetlenül várakozik a konyhapulton. Helyette megszavaztunk Farkassal egy ebédutáni összekifliződős alvást, mondván, a következő napok nyüzsgésében úgysem lesz rá lehetőségünk. A ledőlünkcsakegyórácskára tervünkből közel háromórás, nyálcsurgatós, jóízű durmolás lett.

Ez a karácsony a szokottnál jóval hamarabb érkezett, s bár félig-meddig itthon voltam az utóbbi hetekben (igaz, így is dolgozgattam bentre, s nincs még kimondva, hogy mégis mi lesz januártól, lesz -e helyettesem, kapok -e fizetést, szóval ez még a jövő zenéje), mivel hetente akár többször is látni akarnak az orvosok, meg az állandó szurkálás, inzulinozás (amit időközben felemeltek napi kétszeri bökdösésre) szénhidrátszámolgatás, megfelelő ellátmány beszerzése, na meg az aggódás Mütyürke miatt kitöltni az időm nagy részét, kissé háttérbe szorította a számomra oly kedves, lázas készülődést. Úgyhogy ma rohamtempóban láttunk neki a ház ünnepi díszítéséhez.

Régen jártam arra, talán több mint két év is eltelt már, de a hely még mindig ugyanaz. Veronika tenyérnyi, egészen picike boltja egy külön kis világ, zsúfolásig tele tündéri apróságokkal, újakkal és régiségekkel, történetükvan fenyőbútorokkal, csipkékkel, porcelánokkal, gyerekjátékokkal, csodaszép lámpákkal, és megannyi mesés tárggyal, amit a tulajdonos saját ízlése szerint, gondosan válogatott össze.

Mikor beléptem, ismerős illat és miliő lengte be a tündérboltot, s Veronika szeretnivaló személyisége, s az a sok-sok néznivaló, mindenütt, amerre csak forgolódtam, s nem győztem gyönyörködni, miközben sűrű Óóóóóóóóóó-k hagyták el a számat.

Párnáját átölelve, békésen szunyókált mellettem, s nem volt szívem felkelteni, hát gondoltam, itt az ideje, hogy túltegyem magam a félelmeimen, és magam oldjam meg a szúrást, amelynek, mint az étkezéseimnek, pontos időrendje van.

Szerdán reggelre a diétahölgyek kialkudtak nekem egy időpontot Dr Cukor főorvosnál, aki kedvesen és türelmesen elmagyarázta, hogy miért fontos, hogy inzulin utánpótlást kapjak, megnyugtatott, hogy ezzel csak jót teszek a babának, mert nem kell neki dolgoznia helyettem, és ezentúl heti rendszerességgel látni akar, de ha kérdésem vagy panaszom van, hívjam fel. Majd átadta az elegáns golyóstollkészletnek látszó inzulinos felszerelést.

Bozontos szőrkupacokból illatos pucckutyákká változtatta az egész bandát a kedvenc ebfazonoló barátnőnk, de ahogy az lenni szokott, Benő egyik farkaskörmével nem tudott megbírkózni, mert vagy annyira ficánkol és tiltakozik a művelet ellen (már nem az ebfodrász, hanem heves vérmérsékletű terrierünk), hogy nem lehet lefogni, vagy rövid idő alatt képes visszakunkorodni a körme oly mértékben, hogy ne lehessen egyszerűen lenyisszantani.

Bepakoltuk a büdöslehelletűeket a kocsi csomagterébe, hogy felkeressük a helyi állatgyógyítót, de kivételesen szabadságolta magát, így elautóztunk a messzebb lévő állatkórházba, ahová anno a találtkutyát is bevittük.

Fejemet a felcsempézett falnak támasztottam, ügyelve arra, hogy minden ajtónyitáskor megemeljem egy kicsit, mert ha nem tettem, a csapkodástól kongott az egész búrám, ahogy a kismamák egymás kezébe adva a kilincset váltották egymást a vérvételen. Közben azon bosszankodtam, hogy felejthettem el betenni a könyvemet, amit vasárnap kezdtem el, s amely izgalmas társaságnak bizonyult volna, miután Farkas a harmadik felvonást már nem tudta megvárni velem, ugyanis az egész délelőttöt a kórházban töltöttem, reggel háromnegyed héttől, valakinek meg dolgoznia is kell kettőnk közül.

Ha nem othon töltöm az egész napomat, ami általában így van, akkor reggel kb. fél órát vesz igénybe (ha nem kell párolnom, vagy főznöm hirtelen, mert előző nap megcsináltam, vagy mert aznap nem eszem csak hideget), hogy gondosan lejegyzetelem a füzetembe a számolásokat, hogy melyik étkezésre mit csomagolok, hány gramm és mennyi szénhidrátot tartalmaz, és hogy pontosan meglegyen az előírt adag az adott időpontra, levagdosok a rozskenyérből annyit, hogy ne haladja meg a határt, vagy éppen hozzá kell tennem az uzsonnához darabra leszámolt mandulaszemeket, hogy elérjem a húsz grammban meghatározott adagomat.

Legszívesebben egyfolytában vásárolnék neki valamit, ha feneketlen lenne a pénztárcám, már javában festeném a szobáját, persze ha közös nevezőre jutottunk volna a színt illetően. Felszerelném a lámpáját, ha tudnék körtét csatlakoztatni a kiálló drótokhoz, és ha nem hallgatnék jógyerek módjára aggódó Anyikámra, aki megtiltotta, hogy létrára másszak, széken állva gebeszkedjek, vagy bármit is megemeljek, még akkor sem, ha éppen nem lát. Minden apróság, ami Mütyürkevárással kapcsolatos, hatalmas örömet okoz.

Leszámítva a cukor miatti folyamatos aggódást, köszönöm, jól vagyok. Nincs hányinger, kocsiban gyomorfelrázás, gyomorégés, sőt! Lekopogom (....), de kb. négy hete nem vettem be fehérbogyót a fejfájásomra, mert ha sajog is, már közel sem olyan, mint a terhességem előtt vagy az első hónapokban, és elég hamar elmúlik. Ez nagy megkönnyebbülés.

Nagy igazság, hogy amikor rászánod magad egy kínos szakításra, a másik fél, mintha csak megérezné a szándékodat, hirtelen olyan helyzetet teremt, hogy ne legyen pofád megtenni az utolsó lépést. Legalábbis jobb ezt így magyrázni, minthogy azt állítsam magamról, hogy betoji vagyok, vagy számítódög, vagy nemistisztességes, akár mind a három egyszerre....Pedig egyik jelzőt sem szeretném magamravenni (majd jól rámadják mások).

Joepapa szerint, akit felhívtam, hogy elmeséljem neki a történteket, és támogatást reméltem a tervezett lépésemmel kapcsolatban, vagy talán tarisznyábatehető jótanácsot vártam Tőle, hangos hahotázást követően javasolta, hogy feltétlenül írjak a tapasztalataimról egy könyvet, de legalábbis egy cikket "Nőgyógyászok a hálómban" címmel.

Alfici a fonott kanapéján napfürdőzött, Fügi kifeküdt az öreg hajóláda elé, Bendőz pedig összekifliződött a finom, meleg napcsíkban, majd elszundított.

Ha megkérdezik Tőle, mit szeretne a fa alatt kicsomagolni, akkor egyből rávágja: hasonbabahordozót. Régóta lapozgatja már a katalógust, tele színes jólmegkomponált képekkel, melyek legtöbbjén egy-egy vagány pasi feszít, mellén az odabugyolált gyerekkel, akikkel szívesen azonosulna.

A márkához már csak a teniszes múltja miatt is ragaszkodik, s ez rendben is lenne, ha beszerzőkörútam alkalmával nem találtam volna magam szembe tíz féle változatával, s fogalmam sincs, hogy melyiket válasszam, mire kell figyelni, és egyáltalán kényelmes -e egy ilyen babahordozó a kicsiknek????

Öcskös hirtelen felindulásból meglátogatott tegnap, megnézte Mütyürke legújabb filmjét (Joepapával ellentétben minden egyes kockán látja a gyereket), majd felkerekedtünk, hogy megvegyük a négypirosbetűscég összerakós játékából azt az autósat, amit pasinak is hozott a télapó, és aminek a ma születésnapját ünneplő Unokaöcsénk is örülne (szintén harmincon túl). Na azt nem kaptuk meg.

Viszont megmentettünk egy halalmas medvét, aki egy méretes fémkosárba ömlesztett plüsskedvesség kupac tetején várakozott ötödmagával, megszégyenítve egy ötvenszázalékos leárazóstáblával (hogy megtudjam, hogy mégis miből számoljuk a félárat, el kellett ráncigálnom a hónom alatt, s így üldőzőbe vennem egy áruházi dolgozót, aki nem sokkal volt magasabb, mint bájos medvénk, és bőbeszédűségben is vetekedett a szőrállattal).

A váróban sorakozó gömbölyödő kismamák megmosolyogták a mögöttem kígyózó sort, ahogy bevonultunkk mind a négyen a vizsgálóba, mikor meghallottuk a nevemet, és a doktornő intett, hogy jöhet az egész csapat.

Ezúttal Anyikán kívül Meske barátnőm és a férje (akik a mozizás után visszatértek Csillagszeműhöz az inszeminációs beavatkozásra - innen is szorítunk nekik!!!!!!!) is megleste egyenesadásban Müyürkét a pocakomban, aki tekintettel a népes csapatra végre megmutatta az arcát. A vizsgálódós hölgy nagyon helyes, vidám és pozitív volt, egyfolytában lelkesedett a Migyerekünkért, kérdezgette Anyikát, hogy mit szól a látottakhoz, aki persze alig bírt bármit is kinyögni az elején, majd kijelentette, hogy nagyon irigyli Őt, hogy nagymama lesz.

Az osonós, lopakodós rész is a kedvencem, de a legjobban mégis azt szeretem, ahogy azon erőfeszítgetünk, hogy a másik elhiggye, hogy elhisszük, hogy Ő éppen csakúgy lentfelejtett valamit a földszinten, vagy pont az éjszaka közepén fogyott el az ásványvize és le kell mennie, és a felszűrődő papircsörgés nem más, mint az öszecsomagolt palackok hangja. S mindezt kibírjuk feltörő, kibuggyanó kacagás nélkül.

Szájában a fogkefét ide-oda toligálva felszólított, hogy még nem tisztítottam- és raktam ki a cipőmet az ablakba, így pedig biztos lehetek benne, hogy nem kapok ajándékot, majd mikor a lábbelim felkerült a gerenda párkányra, fejét csóválva közölte, hogy túl kicsi a lábam??!!!

Melyek olyan pirinyók, hogy elvesznek Farkas nagy tenyerében.................Na és én a látványtól menten elolvadok:-)

Felmentem a szobájába, végigsimítottam a gondosan behajtogatott, katonásan sorakozó apró alulgombolósokon, tenyeremmel beletúrtam a színes fogasokon lógó ruhácskákba, majd a bárgyú tekinetű játéknyúllal az ölembe befészlektem magam a ringatózószékbe, s próbáltam nem gondolni arra, hogy bármi baja is lehet a Migyerekünknek.

Az első inszeminációs beavatásom alkalmával megismertem egy jófejlányt, akit rögtön a szívembe zártam (nekik akkor megfogant a baba, négy héttel előttünk), és azóta is levélben tartjuk a kapcsolatot, beszámolunk a történésekről, és leszidjuk egymást, ha okot találunk rá.

Most olvastam azt a szombaton írt pársoros levelét, amiben tudatja velem, hogy a Picifia megszületett (ha jól számoltam, akkor úgy a 26. hét körül), jóval idő előtt, 980 grammal. Most inkubátorban van, és remélem, minden rendben van vele, mert sajnos ahol most van Zsu, onnan nem tudott írni nekem többet! Szorítok értük!!!!!!!!!!!!!! Hajrá Kicsifiú!!!!!

Két hete, hogy kezembe nyomták a két kis műanyag csövet, tetején bumszli kupakkal, hogy ma hajnalban ezekkel térjek vissza a cukorközpontba, feltöltve a megfelelő mintával, melynek kivitelezése nem kis fejtörést okozott.

Ugyanis, az egyik fiolába, ami a "nappali" feliratot kapta vasárnap reggel héttől este hétig begyűjtött pisimintából kellett meríteni, míg a másikba, az "éjjeli" cimkével ellátottba este héttől a másnap hatórai indulás időpontjáig felfogott anyagból került. Fontos volt, hogy egy nagy üvegbe, flakonba, vagy bármilyen, lehetőleg zárható tartályba gyűjtsem a belőlem távozó folyadékot, hogy az egész napi mennyiségből legyen felfogva a kis minta, és azt is kikötötték, hogy mérnem kell, pontosan hány liter hagyja el a testemet. Felszerelkeztem műanyag pohárral, tölcsérrel és két darab kétliteres flakonnal, valamint egy összelöttyintős műanyag vödörrel, amit kifejezetten az alkalom tiszteletére vettünk a helyi festékboltban.

Ott van a romantikus lila a madarakkal, lepkékkel és virágokkal, ami mindkettőnknek tetszik, ám amikor már úgy állt a dolog, hogy kiválasztottuk, Farkas beleszeretett a zöldegeres vidám színeibe, én pedig vacilálni kezdtem a rózsaszínbabás (amit még nem mutattam be itt) és a lila között, ezért aztán nem jutottunk közös nevezőre. Sebaj, addig is ötletellesek.

Az biztos, hogy a bútorok fehérek lesznek, amelyből már itt pompázik a háromajtós antik szekrényke, és megterveztem a polcoskomódos pelenkázót is, és elküldtem az asztalosnak beárazásra.

Töltöttem le a képeket a fotómasinámról, amit mindig magamnál tartok a feneketlen táskámban, aztán egy idő után azt sem tudom, miket is kattingattam vele, s ahogy feltűntek a képek, hirtelen nem tudtam hova tegyem a sületlencsirke fényképét, ami felbukkant a monitoron???!!! Ja, ez Anyika állúdja, amit elkészült, hogy is mondjam, kellemesebb kinézetű állapotában nem sikerült megörökítenem, pedig emlékezetes ebéd volt.

Történt ugyanis, hogy Öcskösék marcinapi libát sütöttek (tényleg, mi a különbség a lúd és a liba között?) november derekán, s a fortélyok megtudakolása végett felhívták Anyikát, aki rendre elmagyarázta a mikéntet, majd orrlógatva mesélte nekünk, hogy Őket bezzeg sosem invitálja a fia magukhoz, nem kotyvasztottak nekik még egyetlenegyszer sem egy megvendégelőset, vagy hívták meg őket egy egyszerű étterembe. Ennek én sem tudom az okát, pedig sokszor vendégeskednek mind Ők, mind pedig mi a szülőknél, és én Farkassal igyekszem, meg szeretem is megvendégelni Joepapáékat, vagy programot csinálni nekik/velük, akár ünnepi lalkalmakkor, akár pedig csakúgy, hétvégenként. Aztán vasárnap Anyika kora reggeli telefonhívására ébredtünk.

Vajon ha füllhallgatóval élvezem a muzsikát, hallja odabent a Migyerekünk, vagy csak akkor élvezheti velem, mikor kívülről érkezik a zene? Ha úgy nem is hallja, biztosan érzékeli azt, ahogy az élményre reagálok, hogy a csodálattól potyognak a könnyeim, a tökéletes hangzástól kiráz a hideg és libbőröződöm, és a lelkem csordultig megtelik............

Már beragasztottam a füzetembe régebben ezt a pompás hegedűjátékot, ami az egyik nagy kedvencem, és amit mostanában gyakorta hallgatunk Mütyürrel, de most megint megteszem. Hátrdőlve, csukott szemmel hallgatni, az az igazi.

Ezek a négydés felvételek valahogy nem úgy sikerülnek nálunk, ahogy azt én elképzeltem, hogy majd szemtől szemben láthatjuk a Migyerekünket, mint egy igazolványképen, amint ránk mosolyog. A héten is úgy összecsomagolta magát, ahogy még sosem láthattuk, a térdeit a szájához emelte, s még a kezecskéit is behúzta az arca elé, s teljesen összegömbölyödött, mint egy sünkölyök. Persze az alvázát bőszen mutogatta, igazolva ezzel a rózsaszín vásárlásaim helyességét.

Sajnos Farkas nem tudott elszabadulni egy tárgyalásról, én pedig nem akartam elnapolni az istenhegyis időpontunkat, mert szeretek odajárni, és kedvelem a vizsgáló orvosunkat, aki olyan megnyugtató, vidám és alapos, s nem utolsó sorban mindig tudja, hogy ki vagyok, rákérdez a régebben mesélt aggódásaimra, tehát meglepő módon teljesen képben van rólunk. Több jelentkező közül Anyikáékat választottam, akik elkísértek, sőt, az immáron két titulussal is rendelkező anyukám (+nagymama) nagy boldogságára beülhetett velem az ultrahang vizsgálatra.

Élvezettel fogyasztom a tengeri halakat, sőt, elvileg úgy tudtam, hogy büntetlenül, mert nemhízlal, nem tartalmaz szénhidrátot, ráadásul ha mellőzöm a sót, akkor még a vérnyomásdiétának is megfelelek és szuperegészséges.

Persze nem szusizósan, nyersen, vagy füstölve, hanem sütőben megsütve lazacot, vagy tengeri hekkfilét csipegetek, hetente egyszer legalább. De horgászós barátunk szemembevilágított, hogy nem teszem jól, mert a tengeri halakban esetleg megtalálható higannyal árhatok a babának. Na akkor most szabad -e lazacot enni terhesen?

Szinte teljesen elolvadt a kertben a hó, már csak néhány kitartóbb folt fehérlik az élénkzöld füvön. A gép előtt üldögélek, reggel óta dolgozom a holnapi prezentáció anyagán. A jobb lábamra Bendőz kifliződött rá, a hátam mögötti kényelmes fotel formáját Alfici vette fel, Fügi pedig a parkettán eldőlve pihen, s ha észreveszi, hogy ránézek, hangos tamtamot verdes a csóválásával. A nappaliból behallatszik a madarak rágcsálása, ahogy rutinosan feltörik a magokat, s néha kurjantanak egyet, kifejezve elégedetlenségüket, hogy ilyen hosszú időre elvonultam a szemük elől.

Érzem, ahogy Mütyürke fészkelődik odabent. Talán régóta görnyedten ülök a klaviatúra előtt, azért jelez? Megállok. Elindítom a mostanában sokat hallgatott blekbördalt és hátradőlök. A pocakom, mint egy hatalmas labda az ölembe kerül. Átölelem. Kinézek a dolgozó ablakán, amely az oldalsó kertre és a közeli dombokra néz.

Anyikával a váró falára akasztgatott különféle élénk színekben pompázó pillangókat tanulmányoztuk, s azon tanakodtunk, hogy kisebbeket, vagy jóval nagyobbakat kéne Mütyürke babaszobájának gerendáiról lelógatni.

Farkas egy tárgyalásról robogott az új nőgyógyász rendelője felé (megjegyzem, minden orvosi vizsgálatra elkísér), így Joepapáék szállítottak a helyszínre, s hogy mégteljesebb legyen a családi találkozó, a közelben lakó Papit is riasztották, hogy jöjjön ki egy puszira az orvoslelőhely elé. A rendelő egy régenvolt gyönyörű-, most romos épület első emeletén található, nem túl elegáns, egyszerű, de tiszta. Ahogy a gömbölyded, nagyszájú és mosolygós asszisztens megjegyezte, a doktorúr elszülte a rendelési idő elejét, így egy jó háromnegyed óra csúszásban voltunk.

Némileg könnyíti a helyzetet, hogy nem a kádban kell pózolnom, és áldom az eszünket, hogy az alsó apró fürdőszobában mellőztük a zuhanykabint, és egyszerűen lekerítettük az alapterület majdnemfelét, leburkoltuk mindenütt ugyanazzal a kővel, csak éppen egy kis vízelvezető szegély került a határvonalára, hogy ne pacsáljak össze mindent akkor sem, ha a plafonról érkező börtönzuhanyzóra kapcsolok, meg akkor sem, ha kettesben forrózuhanyozunk (még hiányzik a strapabíró üveg az oldaláról, egyelőre csak zuhnyfüggönyt használunk) . És mivel így tettünk, rengeteg a hely, akár még spárgázhatnék is, és tekergethetem magam úgy, hogy elérjem a szőreltávolításra szánt területeimet. Pontosabban azt a részt, amit egyébként is nehéz szemmelkövetnem, de most a kitüremkedő hasamtól igazi kihívás.

De mivel úgy vallom, minden egyes kósza szálnak tűnnie kell, s bízom benne, hogy valamilyen módon ezt az utolsó hetekben is meg tudom oldani, komoly erőfeszítéseket teszek a kojakfazon elérésére.

Nem a legelőnyösebb pelenkás kép rólam, tekintve az összenyomott, jóllakott fejemet, mégis nagyon kedves nekem, s a legjobb az, hogy jó harmincnégy évre rá még most is el lehetne kapni egy-egy hasonló pillanatot, amikor Anyika és Joepapa puszija közé préselődöm.

Már nem is tudom, hogy a képről jutot -e eszembe a pár nappal ezelőtti bömbölésem, vagy akkor, mikor elkenődtem Náluk, és ugyanígy körbevettek, akkor ugrott -e be ez a fotó.

Csodálkozik rajta, hogy nem hajolok le megabajgatni, mikor megérkezünk Anyikáékhoz, pedig Ő ugyanúgy rohan, ha meghallja a kocsink közeledtét, nem ugrik fel másként a kerítésoszlopaira sem, és a dörgölőzés is a régi, akkor meg miért nem? Most egy darabig kerülnöm kell a szoros összebújást Micivel a cicabaj miatt, nehogy pocakosan elkapjam, ha esetleg hordozza.

Vadászkörútjáról megérkezvén beáll a teraszajtóba, s olyan elesett ábrázatot vág, mintha színitanodában végzett volna, s időnként elenged egy panaszos miáút. Órát lehetne igazítani Hozzá, olyan pontos időközönként hajtja a gyomra hazafelé.

Felkelést követően rohanok a földszintre, magamhozkapom a műanyag pohárkát, kihúzom a lezárt hengerből a pisicsíkot (amit Mirwen ajánlott), célzok, mártogatok, majd Farkassal együtt összenézzük a két színskálát, hogy van -e eltérés fehérje ügyben. Eddig legalábbis csak erre koncentráltunk, de ma szemetszúrt egy sötétrózsaszín négyzet, "keton" felirattal, aminek alig észrevehetően halványrózsaszínnek kellene lennie. Azmiaz?

Leültem a gép elé, beütöttem a keresett szót, és máris rámtört a frász. Ezt találtam. Aztán persze rábukkantam még egy csomó neaggódj, meg cukorralfüggössze megnyugtatóbb bejegyzésre, ami egyáltalán nem nyugtatott meg. Sőt, átfutva a fenti cikket Farkas is felettébb ideges lett, és elkezdett telefonálgatni a lehetséges orvosi válaszadóknak (úgy mint a cukortanácsadás, ahol a héten jártunk, meg Csillagszemű, aki éppen külföldön van, meg Szomszédmelcsiismerőse, meg istengyisdoki aki nincs ma bent, de a legtöbben azt tancsáolták, hogy hívjuk fel a nőgyógyászomat........) Végül a sotésdoktort kaptuk el, akinél a nyitottgerinces ügyben jártunk, s aki legalább annyit mondott, hogy valóban a cukor miatt lehet, és ne nyugtalankodjunk, folytassam a diétát és majd kérdezzek rá a nőgyógyászomnál.

Felhúzott térdekkel kucorogtam a dolgozószoba süppedős foteljában, idegesen babráltam a hirtelen felindulásból ollóval megnagyobbított nyakkivágású hálóingemből meglógott cérnaszálat, s tétován megkérdeztem ismét: "Nem akarod inkább mégis Te felhívni?"  Elhárította a feladatot, de igaza volt, hogy mégiscsak nekem kéne beszélnem Dr Pontjóval, ám mégsem akaródzott kikeresnem a számát a mobilomból, és megnyomni a kis zöld telefont.

Már a múlt héten is megpróbáltam elkapni, de vagy nem vette fel a telefont (egymás után többször nem merem hívogatni, ezért már Meskét is leteremtette, így jólidomított kismamaként várok egy bő órát a csörgések között), vagy át volt irányítva a magánrendelős asszisztenséhez, aki kedves volt ugyan, de nem tudott segíteni, csupán azt tanácsolta, hogy próbáljam később.

Be kell szereznünk egy-egy szemkidugós, egészfejeltakarós maszkot, meg jó lenne, ha a számomra szokatlan formát öltő altestemet bele tudnám préselni egy pamutharisnyába, mert ha a vasárnapihoz hasonló kirándulásra megyünk, bizony így átfúj a nadrágomon a szél, a metsző hideg fuvallat pedig rózsapírt fest a képemre, s egészen úgy nézek ki, mint Ferdinándbohóc.

De persze ez a gyér felszerelés sem akadályozott meg minket abban, hogy koradélelőtti kiruccanást tegyünk a levendulásba a frissen kipuccolt ebekkel. Persze a szőrsapkámat Farkas végérvényesen kisajátította, míg nekem be kellett érnem egy gyenge, kötött változattal (rengeteg sapkám van, de ilyen usánkás egy sincs), s bosszúsan hallgattam, hogy fején az usánkámmal miként áradozik, hogy az milyen jó és meleg.....Még én is emlékszem rá.

Az üvegfalon át gyönyörködünk az égből leszálló puha, fehér gömböcök táncában, melyet csak a hirtelen meg-megerősödő szél szakít néha félbe, öszekuszálva a szabályos, gyerekrajzokon látható koreográfiájukat.

Pompás színű és ízű sütőtök illata terjeng az egész házban, ahol Anyika a spenótomat készíti (természetesen só nélkül), Joepapa a szokásos pókerjátszmán berzenkedik, s magyarázza előző kipotyogásának okát Farkasnak, én pedig nagykabátban, fülessapkában állok a kert közepén, lábnyomokat hagyok a friss, bokáig érő hótakarón, s hagyom, hogy az arcomba csapódjanak az apró, hideg hópihék................

Időnként a szokásos komisz módon fáj a fejem, máskor meg mintha tarkón suhintottak volna egy méretes szeneslapáttal, s míg az előbbire némi gyógyírt jelent a panadol, az utóbbival nem tudok mit kezdeni. És ez tart kedd óta úgy, hogy az éjjeli piskótatúráimra is alig bírok kiszédelegni.

Jártunk tegnap a belgyógyásznál, aki inkább humorosnak tűnt, mint alaposnak, és kijelentette, hogy aki toxoizés, az nem így virul, mint én, és különben sem ájulgatok el, vagy görcsölök, úgyhogy aggódjak kevesebbet. Felszólított, hogy vetkőzzek le, amit úgy értelmeztem, hogy a cicifix tuti maradhat, erre visszaküldött, hogy azt is dobjam le, majd mikor már félmeztelenül kisündörögtem, akkor jutott eszébe, hogy keressek előtovábbi leleteket a dossziémból. Ekkor sikerült megkérdeznie, hogy most éppen miként érzem magam "Hát így félpucéran a rendelő kellős közepén állva, az iratok között kutatva, meglehetősen rosszul."

Csak hogy a mai napom ne szóljon teljes egészében az aggódásról, bizonytalanságról, mostmileszről és szomorkodásról, na meg azért is, hogy ennek érdekében ne kelljen megcsikiznem a talpamat, mert mégsem lógathatom az orromat napestig, véletlenségből szolgáltattam egy indokot a derülésre.

Így üldögéltem a kocsiban, aztán lesétáltam a rövidke lejtőn a munkahelyemig, aztán így járkáltam a folyosón, s csak a kórházba menet, az udvaron áthaladva vettem észre, mikor lefelé néztem, miként sikerült eljönnöm otthonról:

Szombat óta méregetem és feljegyzem a vérnyomásomat, mert időnként szédelgek, és mert több kedves aggódó kismama is megosztotta velem a tapasztalatait és félelmeit, hogy esetleg toxémiás is lehetek.

A bokáim napközben bedagadnak, de ez ugye lehet attól is, hogy egész nap ülök, és egyszerűen vizesednek, mert ha este hazaérek és felpolcolom a virgácsaimat, elég hamar normálközeli állapotot érek el (bár ahogy mondtam, sosem megy vissza telejsen). De sajnos a vérnyomásom elég magas, még az eddigieknél is rosszabb adatokat produkálok, ami azt jelenti, hogy tegnap este 140/95 volt egy órás fekvés után, amitől bepánikoltam, és bőgve hívtam az éppen üzleti vacsorán feszítő Farkast....Úgy látszik, a sírás hatásos volt, mert rá egy fél órára már visszament 124/85-re.