Dagi mama már jóval az ünnepek előtt ráhangolódott a beigligyártásra, melynek nagy hagyományai voltak nálunk, s minden karácsony este hónunk alatt két diós- és két mákos beiglivel (szigorúan kockás konyharuhákba csomagolva) jöttünk el tőlük. Mióta elment, fájdalmas űrt hagyva maga után, örök titokként magával vitte az isteni receptjeit, azóta cukrászdából rendelem a beigliket, s bár azok is nagyon ízletesek, közelében sincs a Mama süteményének, s úgy bánom, hogy sosem akartam ellesni Tőle a fortélyokat, pedig Ő szívesen megosztotta volna velem.

Karnyi vastagságú rudakat gyúrt (na persze ugye kinek milyen húsos a felkarja, és az én Drága Nagyimé bizony vaskosan ölelős volt, igazi nagyanyós, finom, puha bőrű, jó illatú mamakarok), benne annyi töltelékkel, hogy a tészta alig-alig kandikált ki közüle.

Apró konyhája ilyenkor megtelt illatokkal és felfordulással, mindenütt tepsik és tálak, de azok sem akármilyen puccos darabok, mert szerinte az edényeken is jajdesokmúlik, így aztán nem vált meg az ütött-kopott tepsiktől, és a piros zománccal bevont lavórszerű keverőedényeiről (belül pedig fehér és szürke pöttyszerű mintákkal), melyek fülein a sok használattól már fekete foltok éktelenkedtek (na nem a kosz, hanem a sérülések miatt).

A karácsonyhoz szorosan kötődnek ezek az emlékek, s elmaradhatatlan a beigli íze, ami igaz, már nem ugyanaz, mint a Mama idejében. Hát most mégjobban éreztem a hiányát, hogy nem ehettem egy morzsa süteményt sem, s már azt számolgattam, hogy mikor múlik majd el a cukormizériám, s engedhetem kicsit lazábbra a gyeplőt. Elvileg a szülés után még hat hétig kell folytatni a szigorú diétát, tehát ha minden jól alakul, akkor májusban ehetek beiglit!

Na de hol találok én tavasz derekán beiglit, olyan igazi, csupatöltelékeset, mamakarjavastagságú mákosat és diósat? A családunkban nem süt senki, úgyhogy vagy megtanulok addigra beiglit készíteni, vagy felbérelek jópénzért egy közeli cukrászt, hogy süssön nekem:-)