Nagy igazság, hogy amikor rászánod magad egy kínos szakításra, a másik fél, mintha csak megérezné a szándékodat, hirtelen olyan helyzetet teremt, hogy ne legyen pofád megtenni az utolsó lépést. Legalábbis jobb ezt így magyrázni, minthogy azt állítsam magamról, hogy betoji vagyok, vagy számítódög, vagy nemistisztességes, akár mind a három egyszerre....Pedig egyik jelzőt sem szeretném magamravenni (majd jól rámadják mások).

Joepapa szerint, akit felhívtam, hogy elmeséljem neki a történteket, és támogatást reméltem a tervezett lépésemmel kapcsolatban, vagy talán tarisznyábatehető jótanácsot vártam Tőle, hangos hahotázást követően javasolta, hogy feltétlenül írjak a tapasztalataimról egy könyvet, de legalábbis egy cikket "Nőgyógyászok a hálómban" címmel.

Hagytam, egy darabig hagy legyek a poénkodás tárgya, miszerint ráharaptam az élvezetekre, tetszik nekem ez a tárogatós dolog, és valami elvetemült belső kiváncsiság hajt az új bekukkantók feltérképezésére, s hogy ezzel én is szembenézzek, kifejezetten jót tesz, ha papirra vetem a történetemet, ráadásul mások is leszűrhetik belőle ami nekik tetszik (persze szüleim nem tudják, hogy itt a blogon mindezt már kiteregettem). Miután én is jót röhögtem saját magamon, megállapítottuk, hogy jelen helyzetben nem igazán tehetek mást, mint elnapolom a szakítást. Mert miért?

Hétfőn megtörtént a pisigyűjtési akcióm kis fioláinak beszolgáltatása, valamint a vérvételek, amelyek mindegyike a vércukorszintem feltérképezésére irányult, hogy megtudjuk, mennyire volt hatásos az elmúlt hetekben folytatott szigorú számolgatós diétám. Kedden délután kellett volna felhívnom a diétáztató központot, hogy az eredmény felől érdeklődjek, azonban Dr Pontjó, aki a legritkábban veszi fel a telefonját ha hívom, s ha meg mégis, abban sincs köszönet, most a legnagyobb meglepetésemre megelőzött a hívásával.

Már hétfő délután is keresett, amikor éppen a főnökömmel folytattam idegtépő, ordítozós vitát (közölte, hogy nem ad fizetést nekem decemberre, de azért február végéig feltétlenül dolgozzak neki, és a gazdasági helyzetre való tekintettel be kéne látnom, hogy ez így helyes) ezért a kolléganőm vette fel a mobilomat, aki pedig azt mondta neki, hogy a mosdóban vagyok. Másnap reggel kerestem, de szokása szerint hiába csöngettem, inkább küldtem egy esemest, hogy tudja, hívtam én is. Dél körül visszahívott.

Nem állítom, hogy ömlött belőle a szóáradat, de még heherészett is, mikor megemlítette, hogy tegnap már keresett, de a barátnőm szerint éppen pisiltem. Leadarálta, hogy nála vannak a leleteim, és pocsék lett a cukrom, az éhgyomri még nem is annyira, ami 5,8, de a reggeli után egy órával mért már 9,1, és holnapután menjek be, mert látni akarja a babát, azt követően pedig jelenésem van a sanyargatóközpontban a diétásnővérkénél. Mialatt én levegőt vettem, és szólásra nyitottam a számat, Ő már bontotta is a vonalat egy alig hallható, elharapott kurta köszönéssel.

Nos, ekkor megint megfordult a fejemben, hogy milyenrendes is lehet akár, mert felhívott, nem is egyszer, s talán innentől kezdve mégiscsak foglalkozni akar velem..De mit csináljak, amikor meg jártam már Dr Talánőnél is, aki szimpatikus, és el is határoztuk pasival, hogy váltunk. Na de közben meg Dr Pontjó kórházában kezdték meg a cukrom nyomonkövetését, és Dr Talánő azt tanácsolta, hogy maradjak ott a dietetikán, ha tehetem........Oké, de az meg mégiscsak milyenmár, hogy más kórházba járok terhességi cukor nyomonkövetésre, mint ahol majd szülni fogok???!!! Akkor mit csináljak?

Úgy határoztunk Farkassal, hogy elmegyünk, és ha Dr Pontjó rákérdez, hogy mi az a bejegyzés Dr Talánőtől, megmondjuk az igazat.

Álltunk a folyosón, Dr Pontjóra várva, aki legalább ötször elhaladt mellettünk, szépen, komótosan, kifejezéstelen arccal, s én minduntalan ráköszöntem egy gyenge kis mosollyal, de egyiket sem viszonozta, még akkor sem, mikor véletlenül éppen ránk vetette a tekintetét. Pasival már nevettünk a szituáción, s újfent ufónak minősítettük, s találgattuk, vajon észrevett -e, s ha igen, tudja -e, hogy mégis ki vagyok, s emlékszik -e arra, hogy másfél napja többször is felhívott, és beszéltünk.

Aztán bement a szobájába, nyitva hagyva annak ajtaját, s szöszmötölni kezdett. Tétován közelebb ódalogtam a rendelőhöz, s kérdőn meredtem Farkasra, hogy mégis mit csináljak, aki éppen a szerencsétlenekdésemen röhögött, s integetett, hogy menjek be és kész.

Valahogy benyomakodtam, s a következőt találtam mondani: "Jóreggelt kívánok Doktor úr, bejöhetek? (majd valamit morgott, amit nem értettem, így folytattam) Csak azért, mert rendületlenül próbálkozom elkapni a Doktor úr tekintetét, de sehogyan sem sikerül, s kissé bizonytalan vagyok. Tudja, én vagyok az, Piroska, akit berendelt a magas cukor miatt."

"Gyorsan, feküdjön fel az ágyra, itt dráma van, két percem van. Már kiírtak két császármetszést délelőttre, és ez még nem a vége." - mondta, s nyomban beindította az ultrahangos gépet.

Hirtelen nem értettem, hogy nálam van -e dráma, vagy a kórházban, de feleslegesnek éreztem rákérdezni. Talán egy-két percig szánkáztatta a zselés hasamon a berendezést, hangtalanul méricskélt, majd megkérdezte, hány hetes vagyok, és mikorra vagyok kiírva. Ekkor már gyanítottam, hogy nem lesz másként most sem, nem fogunk egymással szemben leülni, kielemezni a leleteimet, pláne nem megbeszélni a hogyantovábbot.

Kivetkőztem magamból deréktól lefelé, felkapaszkodtam a tárogatószékbe, közben megkérdeztem, hogy mit gondol a cukromról. "Magas. Szerintem a diétával nem megy semmire, majd inzulin kell." -válaszolta. "És azzal nem ártok a babának?" -tudkoltam, ám ekkor megtorpant, értetlenül rámemelte a szemét, s rosszallóan rámförmedt "Mert maga itt kényeskedik, és nem akar inzulint szedni, legyen beteg a gyereke??????!!"

Próbáltam magyarázni, hogy erről szó sincs, sőt, bármit megteszek a Migyerekünkért, és higgye le, a diétát is pontról pontra betartottam, és kétségbe vagyok esve, hogy mindhiába, és nagyon félek, és aggódom, de egyrészt mintha meg sem hallotta volna, másrészt meg igen nehéz úgy beszélgetni, legalábbis nekem nem megy túl jól, miközben a méhem szájának zártáságáról próbál meggyőződni. Gondolom, hogy nincs nyitva, mert nem mondott rá semmit, csak kinyújtotta a kezét és lehámozott a székről.

A mostmilesz kérdésemre, ha nem segít a diétám átrendezése sem, az inzulint ki fogja beállítani, annyit mondott, hogy be kell feküdnöm a kórházba. Többet nem kérdeztem. A megszokott módon távoztam (=Ő háttal nekem, az asztalán pakolászott, rám se bagózott, én pedig kisomfordáltam).

Ezúttal a bent lezajlott események nem borzolták fel az idegeimet, bár igaz, reméltem, talán most figyel rám, hogy ilyen magas lett a cukrom, de úgy látszik, szigorúan csak a kötelező köröket futotta, minimális figyelemmel. Pasival megállapítottuk, hogy helyesen döntöttünk, hogy átigazolunk Dr Talánőhöz, rosszabb nem hiszem, hogy lehet. Viszont aljas módon erről még hallgatunk, és visszamentünk a dietetikára.

A diétámon annyit változtattak, hogy a reggeli 40g szénhidrát helyett 30 grammot kell csak megennem, aminek már kezdtem örülni, mikor kiderült, hogy az ott lecsippentett tizest hozzácsapják a tízóraihoz, pedig nekem így is nehézséget okoz, hogy ennyi szénhirátot összeegyek. Valamint hagyjam el reggelire a tejet, meg a paradicsomot, mert a napközben mért adataim nem vészesek, csak a reggeli után egy órával mért, de fogalmuk sincs, hogy miért. Nekem meg pláne.

Ma megint piskótagyűjtéssel ütöm el a napot, holnap hajnalban pedig jelenésünk van a központban az üvegcsékkel, és ismét vesznek vért kétszer is, aztán majd meglátják, hogy be kell -e feküdnöm, kell -e inzulin, vagy sem.

Felhívtam Dr Talánőt, az asszisztensével beszéltem, aki egyből beazonosított, hogy én vagyok a vöröshajúlány, és készségesen segített mindenben. Kértem, hogy ha be kell feküdöm, akkor azt már Dr Talánő bűvkörében szeretném megtenni, úgyhogy kedden, ha meglesznek az eredmények, megbeszéljük a hogylegyent. Megadta a szülészlány elrhetőségét is, hogy hívjam fel, menjek be a kórházba ismerkedni, de Őt még nem sikerült elérnem, de megnéztem a közösségioldalon, és kifejezetten helyes.

Hát így állunk. Időnként nagyon lekonyul az orrom, mikor magas értékeket látok a kijelzőn, és úgy látszik, hiába mérek le pontosan mindent, csak nem akar javulni a cukrom. Farkas vígasztal, hogy én megteszek mindent, nem rajtam múlik, a szervezetem nem engedelmeskedik. Holnap megyünk egy patásbelgyógyászhoz is, hátha nála akad valami csodabogyó a számomra.