Rózsaszín zokni helyett az adagolóba beletuszkolt orvosi lábzacskót húztam a virgácsaimra, belebújtam a kisvirágos hátulmegkötős egyenhálóingbe, melyek tisztán sorakoztak, méret szerint csoportosítva egy állványon, s a derekam köré csavartam a lepedőt, amit a folyosóról belépve nyomtak a kezembe, pont ahogy azt az öltözőben ücsörgő helyes lánytól ellestem. Ő már tudja a dörgést, az első kislánya is inszeminációval született, s most a kistestvérrel próbálkoznak, s második körre érkezett.
Mindent bepakoltam az öltözőszekrénybe, csak a babatörlőkendőt szorongattam a kezembe, a kulcsot kiadtam a váróban pihenő Farkasnak (akihez a hosszú várakozás alatt néha kidugtam a fejemet), aki már reggel túlesett az első felvonáson, s csak az eredményére vártunk, s reméltük, sokkal jobb értékeket mutat majd, mint a legelső próbálkozásnál.
Egy órát tűkönültünk az öltözőben...Volt ott boldogságban úszó kismama, aki büszkén mutatta a két kis fehér pontot az ultrahangos felvételén, s elújságolta, hogy három naposak az ikrei, majd peteleszíváson átesett negyvenentúli kétgyermekes anyuka, aki a harmadik babájáért küzd, s egyre jöttek az új csirkék, ahogy magunkat neveztük, ki lombikra, ki inszeminációra. A közös téma miatt rögtön megtaláltuk a hangot, bíztattuk egymást, mindenki mesélt a történetéről, tapasztalatairól, jó sok humorral fűszerezve, amitől kevésbé éreztem azt a görcsös szorítást a gyomromban. Persze én voltam az egyetlen, aki mögött nem állt hosszú, rögös út, többszöri próbálkozás, s nagy kerek szemekkel néztek, mikor felfedtem, hogy tulajdonképpen március végén csöppentünk bele ebbe az egészbe, s még csak nem is próbálkoztunk természetes úton ezelőtt, az a szakasz csak most jött volna el az életünkben. Fehérholló voltam.
Sorban tolták ki-be a lányokat, volt aki félkábán kúszott át a pihenőágyra, más mosolyogva gurult be a gyors eljárást követően. A gombszemű lány felemelt ujjal megjegyezte, ez egy termékeny nap, higgyük el, Ő foglalkozik asztrológiával, s megnézte. Bólogattunk, úgy legyen.
A kedves, huncutszemű szőkével mindketten Csillagszemű doktor pácienseként, jókat kacagtunk egy-egy beszóláson, s vártunk a sorunkra. Hosszas izgulást követően, az első felvonás után bő három órával (pedig én azt hittem, csupán két óra telhet el a két esemény között) szólítottak. Félhomályos terem, szinte már sötét, közepén vizsgálóággyal. El is felejtettem körülnézni, annyira koncentráltam arra, hogy felkússzak rá, s az előzőleg letekert lepedőmet a szülésznő (régen az volt, elmesélte) elegyengette az alvázam körül, hogy mégse feküdjek teljes panorámával.
A plafont bámultam, s megint vártam. Közben a mosolygós asszisztens fejem fölé emelt egy kis csomagot, átlátszó borításban, egy csőszerű valami volt benne, talán egy kémcső, rajta Farkas és az én nevem, s megkérdezte, biztosan én vagyok -e, a saját nevemet látom -e a papiron, s megnyugtatott, a mintával mindent rendben találtak, s bár természetes úton elég nehezen esnék teherbe az alacsony értékek miatt, de így, ebben az eljárásban minden rendben van a párommal. Közben érdeklődött, mit takar a kartonomon megjelölt foglalkozásom, mert ez neki elég kínai, s miután elmeséltem, megállapítottuk, hogy nem az, csupán hülyeség:-)
Doktorúr jött, kedvesen kérdezett, megnyugtatott, s mint egy jó narrátor, minden mozzanatot magyarázott. Úgy éreztem, szétszakadok, mikor a kacsa nagyra tátotta a csőrét, de az egész nem tartott tovább egy-két percnél, már vette is le a gumikesztyűt, a fejem mellé állt, s abban maradtunk, hogy két hét múlva várja a jó híreket rólam, ha meg esetleg mégsem, akkor újra találkozunk, ugyanitt.
Egy idősebb, szigorú tekintetű hölgy betolt egy gurulóágyat a tárogató mellé, felszólítottak, hogy óvatosan csusszanjak át, majd kigördítettek egy folyosóra, mivel a pihenőben már nem volt hely. Futószalagon jöttek a gyermekre vágyó, reménnyel teli nők. Kisvártatva megjelent a huncutszőke lány feje az ajtóban, szintén ágyon érkezett, s leparkolták mögém.
"Nem bőgsz?" -kérdezte. Nem sírtam, csak furcsán éreztem magam, fehér lepedővel letakarva, hasamon az orvosi dossziémmal, fejem fölött a falról rengetek kisbaba fényképe alatt, s még mindig nem hittem el, hogy tényleg egyszercsak idehuppantam, s túl vagyok az első nagy lépésen, s talán az előbb már el is dőlt minden, csak még nem tudom.
"Csak mert én az első alkalom után sokáig zokogtam, mikor kitoltak." -gondolom, mire célzott. Fél órát kellett így pihennünk, miközben beszélgettünk a munkánkról, a párunkról, az érzéseinkről, anyaságról, tervekről, anyagiakról. Együtt engedtek el minket, s nyomták kezünkbe a terhességi tesztet, melyet pontosan 14 nap múlva kell bevetni.
Az öltözőben már csak ketten voltunk, s még mielőtt levetettük volna a kisvirágos hálóinget, eszembejutott, hogy csinálni kéne egy közös képet, hátha később elmodhatjuk, hogy itt lett belőlünk anyakezdemény:-) Vagány és jófej csaj, rögtön belement, kattingattunk közömosolygósat, aztán egymásról hálóingeset, s lekaptam a kékfehér papucsot is közelről. Megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, elküldöm majd a fotókat, s búcsúzóul (betudom az eygébként is túlközvetlen természetemnek, ill. a felfokozott lelki állapotomnak) a nyakába ugrottam, s megpuszilgattam.....
Pasi már tűkön ült odakint. Már többször is azt hitte, jövök kifelé, mert ahányszor nyílt az ajtó, mindig az én lónyerítéses nevetésemet hallotta kiszűrődni. Átölelt.
Rögtön hívtam Meskét, aki már türelmetlenkedő esemeseket küldött, miközben én bent vártam a beavatkozásra, mivel megígértem, hogy azonnalrögtönmárisahogykijöttem, csörgök(előző este, és reggel is többször beszéltünk). Ma reggel elküldte nekem levélben, hogy éppen milyen folyamatok zajlanak a belsőmben, s egy listát a tanácsaival. Szerinte sínen vagyok.
Olyan ez, mint amikor meglátom a szekrény tetején a színes dobozt december közepén, s nem nézhetem meg karácsonyig, hogy mi van benne, pedig már ott lapul szalaggal átkötve....
Két hét. Desok. Akkor kiderül az, ami már most eldöntött, csak nem tudjuk megnézni:-)
