Piroska és Farkas

Baktatott a felforrósodott aszfalton, szomorúan, oldalra lógatott nyelvvel....Biztosan öreg kutyus lehetett, amiről az orra körüli ősz szálak és a sovány ábrázata tanúskodott, bár az is lehet, hogy a rossz sorsa tette ilyenné.

Elszorult a szívem.

Vajon hol talál magának ennivalót, és hol tud inni egy kis friss vizet ebben a nagy hőségben? Ki szánja meg, és ad neki pár kortyot, hogy enyhítsen a szomjúságán?

Látom a mi pucckutyáinkon is, hogy mennyire megviseli őket az időjárás, pedig a házban aránylag jó a klíma, esténként meg az új légkondi áldásos működésének köszönhetően, huszonnégyfokos hálóban durmolhatnak, puha párnák között, és naponta többször cseréljük a vizüket is....

A környékbeli rigók és verebek, meg egy icipici fajta madárka, akit nem ismerek, mind ott lubickolnak a kerti tónál, s már annyira felbátorodtak, hogy az sem zavarja őket, ha éppen kint sertepertélünk a kertben, csak akkor reppenek tova, ha a kutyák megelégelik a stradolásukat.

Viszont a senkineksemfontos ebek hol találnak vizet ilyenkor?

Ezért kérlek, ha lehetőségetek van, tegyetek ki egy vízzel teli tálat a ház elé, hogy az arra járó kóbor állatok, madarak enyhülést találjanak a mostani kánikulában! 

Óh!!! Ha már az ősz inte, s október közeleg, már késő!!!

Most nézd meg, milyen őszinte Ő!

Blogtornázik, salátázik, s jegyzetel, s mikor haja ősz lesz szinte teljesen,

Történetein elidőzhess lelkesen.

Nem profi, nem is magasröptű (ÖÖÖÖ, szint -e ez egyáltalán),

Csak egyszerű bloglovag szintén Ő is, ki győzelemre törhet talán.....

Na jó, hagyjuk a lírát, most őszintén!!!!

Szavazzatok Cserkó blogbarátnőmre és Piroskára és kész, mert ha nem, el leszek kenődve (mindketten csak Rátok számíthatunk!!!). És akkor jönnek a szomorkodósgödrös és egyéb lehangoló, bőgős beírásaim.....

Itt és most, de izibe! (ráböksz az alábbi "szavazós" -ra, és ott kikeresed Cserkót és Piroskát, és odabököl neve mellé). Köszönjük!!!!!

Szavazós

Raaaaaajta!!!!

A varázsólósfiús (amelyik olyan szemüvegeskoravénes) film legújabb részéhez kapcsolódhat az a kis szösszenet, remekmű, amelyre a minap felkaptuk a fejünket, nagy gülü szemekkel egymásra meredtünk, majd hangosan és egyszerre megismételtük, amit hallottunk: "Rókázórágcsa????!!!".

Na és az mégis mi a csuda lehet?????

Csak nem egy újfajta keksz, vagy szárítottkilapítottkrupli, amitől egy varázsütésre intenzív boákat nyom az a szegény gyerek, és az milyen vicces??? Ugye nem????

De akkor mégis mi?

Remélem, hogy valami jutifalat féleség, amivel kimehetek a mezőre, és segítségével magamhoz édesgethetem a közeli róka kölyköket, akik majd a tenyeremből megeszik a rágcsát (kicsit úgy, mint a horgászbot végén a csali kukac), és én leszek a rókákkal táncoló!!!

Várom a jobb ötleteket! Raaaaajta!

Lelkesen áradozott, hogy milyen jó alakja van, mennyire csinos és jó nőt talált, és teljesen fel volt dobva. Nem is gondoltam volna, hogy hetvenen túl is dúlhat így a szerelem.......

Mikor dagi mama itt hagyott minket, és Papi elárvult, minden igyekezettemmel azon voltam, hogy érezze, nagyon fontos szerepet tölt be a családban, és nélkülözhetetlen, mivel csak Ő tud bizonyos feladatokat ellátni (mint régen, most is aggódtam, hogy nehogy felmerüljön benne, hogy főként csak a mama kötötte össze Őt velünk). Mikor mama gyöngébb lett, Ő kezdett el pogácsát sütni (hú, nem valami finom), amit én -lelkesítésből- tömtem magamban, hogy milyen ízletes.

Egyszerű kis kerámiafigurácskák, de mégis annyira mókásak, megmosolyogtatóak, jókedvcsinálók, olyan nekemiskell típusúak!!! Nehéz lenne választani, így mindet felmarkolnám, ha tudnám, hogy hol lehet lecsapni ilyenekre....Merthogy itthon nem lehet kapni őket, ezt is kiderítettem...

Ezért aztán, azon morfondírozom, hogy meg kéne csinálni kétkezemmelgyúrósan, agyagból, majd befesteni.

Pár évvel ezelőtt sokat kerámiázkodtam, imádtam is csinálni, bár azokat régi leletek alapján gyártottam, és különböző színű agyaggal festettünk rá, szóval a mázolmányozáshoz nem is konyítok.

Mindenesetre beszúrom a képet, emlékeztetőnek, hátha rászánom magam egyszer....

Jajdejópofák! 

Örömmel üdvözöltük a kezdeményezést, mikor a környékünk oszlopaira is felműtötték a tartókosarakat, és beültették muskátlival, futó pirossal. Igazán szép volt.

Csakhogy, ezt locsolni is kell ám rendszeresen, hőségben naponta. Megy ez vizeskocsi, megáll az oszlopoknál, locsolóbácsi kipattan, felnyújtózik a kosárig a hosszú botszerű szerkezettel, és meglöttyinti a virágokat. Ühüm.

Ma reggel éppen elgurultunk egy akcióban lévő locsolósszerkezet mellett, és a következőt láttuk.

Kertészgatyós bácsi áll az autó mellett, kezében hanyagul a hosszú öntözővel, ami ugyan a muskátlik felé tart, de abból bizony egy csepp sem került a kosárba...Cigizik, közben fel sem néz, sőt, háttal áll az oszlopnak, és unottan lengeti a botot, (csak semmi célzás) így meglocsolja az oszlopot, a körülötte lévő betont, és a füvet is, meg még talán jut még a közelben parkoló autókra is.....

Végülis, tehet egy nagy pipát, mer' Ő ott járt, a víz is fogyott, meg aztán ott a bizonyíték az aszfalton, hogy ott bizony locsolás történt......

Az egykor szépvolt muskátli meg mégis konyulós........

Gondoltam, a tegnapi rossz napja után feldobom Őt valamivel, így indításként hazafelé betértünk a közeli, hangulatos kis étterembe vacsorázni.

Na igen, be kell vallanom, hogy nem találtam semmilyen fehérdobozosnak elnevezett étket, így végül ráböktem egy mexikói kukoricalevesre, jalapeno paprikával, sajttal. Isteni volt! Pasi meg szokás szerint felkutatta, hogy van -e valami "rokfortos" az étlapon, mert az a kedvence, és ha nincs is, mindenhol rákérdez, hogy tudnak -e esetleg külön szószként prezentálni neki. A másik nagy kedvence az uborkasaláta, tejföllel a tetején, olyannyira, hogy a múltkor még a töltöttkáposztához is azt akart kérni, de a mókás pincér ezt már gasztronómiai bűnténynek minősítette, és egyértelműen nemmel válaszolt.

Nem is nyomom erősen a hasát!!!!!! Csak finoman megfogtam, sőt, megmentettem a képen látható brekuszt, és megörökítettem az utókornak.

Most már tényleg úgy hittem, hogy felnőttek, és elhagyták a terepet, kerestek maguknak egy nyugisabb, és szebb tavat, mert még kuruttyolást sem hallottam, amit a szülők nyomtak még régebben. Bár egyszer, mikor korareggel mentem halakat etetni, mintha egy brekusz csobbant volna be a fűből a vízbe, de lehetett akár kavics is, amibe belegurgtam, ahogy én reggel gyűrött fejjel, résnyire nyílt szemmel, kábán közlekedek.....Csoda, hogy én nem zúgtam még bele a tóba.....

Mindenkinek kell egy életinduló, hogy amikor belepottyan a gödörbe, ezt dúdolgatva könnyebben tudjon kimászni belőle.

Az enyém már régóta ez. Talán mert olyan egyszerű a szövege, és én is meg tudom jegyezni???:-) Vagy mert annyira mókás?

Azért is, de az is biztos, hogy nagyon jó énekelni, és lengedezni rá, ahogy a rózsaszínfuraszájúak teszik. Tessék kipróbálni! Nagyon jó!!!:-)))

Hallgatom az esőcseppek dobolását az ablakon miközben forró teát szürcsölök. Kifejezetten jólesik ez a búskomor időjárás.

Milyen jó, hogy tegnap este nagy fűnyírást rendeztünk, és leszedtünk hat hatalmas tál fügét, amiből jutott a szembeszomszédoknak, ma reggel az új könyvelőnknek, és beugrottunk Anyihoz is, aki két adagot kapott (az egyikkel népszerűsíti magát a szomszédban). Most jól beissza a föld az égi öntözést, és talán életre kel tőle a fű, mert eléggé kikopott, kiszáradt, egyszóval ronda, na.

Sokat nevettünk, miközben a vastag, sűrű fügefa ágak közé kúsztam be, különböző furcsa pozíciókban, és adogattam ki az érett gyümölcsöket, és mikor megtelt egy edény, pasi már vitte is a szembeszomszédoknak. Egészen addig tartott a jókedvünk, amíg kedvesem mamája nem csörgött ránk, és közölte, hogy viszik be a kórházba, mert nagyon magas a vérnyomása....

Mikor Ő útrakelt, nem sokkal utána hirtelen bedühödött a szél, mint aki tudja, hogy elment a ház ura, lehet engem ijesztgetni, és nagy facsavargatásba, süvöltözésbe kezdett, majd mikor nem rémültem meg kellőképpen, a villámlást is bevetették odaföntről. Kihúzkodtam az összes elektromos cuccot, és bevonszoltam a hűtő méretes kartondobozát, amit hétvége óta a teraszon tárolunk, és későbbi szétvagdosását terveztük (akkora, hogy nem fér be a kukatárolóba sem), mert a szél azt is megtáncoltatta rendesen (jegesmedvetánc, hahaha), és a fügefa oldalában kötött ki. Így hát ültem a sötétben, hallgatóztam, és vártam.

Addig jó, amíg tisztában vagyok azzal, hogy csak pár napig tart, és képes is vagyok arra, hogy egyedül kimásszak belőle......

Van az úgy, hogy tulajdonképpen minden ok nélkül tör rám a szomorkodhatnék, amitől méginkább elkeseredem, hogy nincs is okom rá, akkor meg mit lógatom az orromat jódolgomban! És mi lesz velem, ha tényleg szembetalálom magam egy hatalmasmegodhatatlannak tűnővel??? Hm?

Akik ismernek, nem mondogatják, hogy nézd meg, ott van az a szép ház, meg van rendes pasid, jó állásod, nemértemhogymitjajgatsz, stb. mert tudják, nem erről van szó. Ez egy lelkigubanc, amit időnként bogózgatnékom támad, és akkor nem esik jól nekem. 

Egyszerűen fáj a lelkem, minden különösebb ok nélkül.

Miről ismerszik meg az igazi? A vér az, amitől az lesz, vagy a lelki kapcsolódás, és a szeretet határozza meg, ami átszövi a kapcsolatot?

Amikor Joepapa páréves forma, bőrfocit rugdosó kissrác volt, és együtt éltek kettecskén a dagimamával, akkor, mint fehér herceg -ló és vagyon nélküli típusú- toppant életükbe Papi, és rövid udvarlás és gyerekszelídítés után elvette feleségül azt a göndör hajú, gömbölyded és nagyon szép nőt, akiből később nagymama lett. Az enyém.

Nem is olyan régen apu elhozott egy nagy kartondobozt a régi kis lakásból, amiben papa összegyűjtötte neki a kopott emlékeit: leveleket, poros játékokat, és a megsárgult titkos naplóját. Ebbe lapoztak bele még aznap este Anyival, ahogy kicsomagolták a papírdobozból, és hangosan felolvasták belőle azokat a bejegyzéseket, melyeket apu hat-nyolcéves korában buzgón lejegyzetelt. Minden írás végét így fejezte be: "Csókol Titeket J.". Majd egyszer, és onnantól fogva mindig, minden napi történés végére a következőt írta: "Csókol Titeket J., akinek van már apukája!"

Sokáig nem is tudtam, hogy Papi nem örökített semmiféle géneket rám, és az sem tűnt fel, hogy teljesen más nevet visel, mint apu vagy én, meg egyébként is apu édesapjának szólította mindig is, én meg nagypapinak, Ő meg engem kisunokámnak, amit ma is úúúúgy szeretek hallani:-) Én is olyasmi korú lehettem, mint apu, mikor a titkos naplóját vezette, amikor elmondta nekem, hogy valójában mi is lett az "igazi" apukájával, és miként lett "új" apukája. 

Nem volt egyszerű kifizetni sem, aztán kigyömkörészni a szállítóknak a kocsiból, majd hárman (nem is tudom, ha nincs otthon a pasi, akkor csak állunk és nézzük egymást, mert a két srác, aki hozta, tuti nem bírta volna el, így hármasban is nehezen sikerült...) majd' megszakadtak, mire megkerülték a házat és betuszkolták az erkélyajtón keresztül a konyhába....De én butaliba, azt gondoltam, hogy ez volt a neheze..Pedig most kezdődik csak a mókás rész.

Az úgy volt, hogy már a tervezési fázisban előrelátóan húzogattam a vonalakat a kockásfüzetemben, hogy mindenképpen legyen hely a konyhában egy aprócska spájznak, és egy elképzelhetetlenül borzasztónagy kétajtós hűtőnek, amire mindketten vágytunk.

Na de most már gyanakszom...

Aszongya az útmenti zöldséges -aki mellesleg még a legdrágább is a környéken, de mivel fáradt pénzcsináló üzletemberek már csak ezt a bodegát találják nyitva (időnként már azt sem), ráadásul pont útba is esik, nem marad más választásuk-hogy "már lement a szezonnya, dárgám, nem lesz több, egyen barackot"???!!!

Miii???? Alig ettem pár tállal? Azt hittem, hogy még csak most vagyunk a szezonközépben???? Még úgy szeretnék szemezgetni behűtött, párás, dundi roppanósokat.....

Most tényleg leérett a cseresznye??????

Hiába határoztam el, hogy minden nap cseresznyézünk, nem jött össze az idén sem, most meg sopánkodhatok napestig, meg várhatok a jövő nyárra.......

Az nem lehet, hogy már megint lemaradtam?????

Vasárnapi spontán felkerekedésünket nemgondoltamvolna kisszínesek tarkították, pedig csak egy gazbenőtte földdarabka felderítésére készültünk.

Csodáltunk végeláthatatlan, aranyló búzamezőt,  kék égen úszkáló bárnyfelhők alatt, melyet ha valaki lefestett volna, rém giccsesnek találnék, majd elkavarodtunk egy útszéli csárdába, ahová a kinti állapotok miatt betérni sem kívánkoztam: kopott, rozsdás, alig látható cégér, félig kidőlve az út mentén, gazzal övezett, semmitmondó bejárat....De nagyonis megérte, annak ellenére is, hogy halászlevet egyáltalán nem főznek, amihez pedig pasi és Anyi ragaszkodott volna.

Nem láttam, csak elmosódott képeken.

Nem ismertem, csak a rövidke elbeszélésekből.

Nem foghattam tenyerembe szúros kis testét, csak Ő mesélte, hogy milyen lehet.

Elvitte magával, befogadta, otthon kapott.

Valakinek végre fontos lett.

Mégsem maradhatott.

Valami hajtotta tovább........

A sünt, aki csak egy rövid ideig maradhatott.....

Pár nappal ezelőtt még úgy kellett levadászni az első pár érett szemet, amit Anyival fogyasztottunk el, de előtte persze összeütöttük (koccintottunk) őket, ami elengedhetetlen, ha az ember leszakítja a saját fügebokráról az első ízletes gyümölcsöket. Csodás dolog, hogy van egy fánk, ami termést hoz nekünk...felemelő érzés!!!

Azóta minden reggeli zuhany után kimegyek a kertbe, és kémlelem az ágakat, érleltek -e nekem reggeliznivaló fügét, és mindig találtam is rajta egy-két pufi lilás gömböt, amit először kettészakítok, megcsodálom a színét, ami semmihez sem fogható, és jó nagy falatokkal belakmározom. Persze kapnak belőle a kutyák, meg a papagájok, mert a pasin és a halakon kívül a ház minden lakója jóízűen fogyasztja.

Reméltem, hogy jóval kevésbé lesz böszme a belső egysége, a külső dobozt meg sikerül a lehető legkevésbé feltűnő helyre eldugni, de persze, hogy nem így lett....

Ha jönnek a mínuszok, sír a szánk, panaszkodunk a fűtötestekre, hogy nem csinálnak elég meleget, kevés a forró tea, és már megint fogvacogtatós hidegekkel rémisztget az időjós, és régebben sosem voltak ekkoar hidegek.......

Akkor melegednénk.

Most meg, jajgatunk, hogy nem bírunk aludni a kánikulától, szőrnyülködünk, ha harminc fölé kúszik a hőmérő, és panaszkodunk, mert már a benzinkútnál is elfogyott a jégkocka, otthon meg az a gaz, aki utoljára kiürítette, nem töltötte fel vízzel a jégcsinálót. Számolgatjuk a hátunkon végigszánkázó izzadságcseppeket, kortyoljuk a mélyhűtőben lefagyasztott ásványvizet, és rimánkodunk, hogy jöjjön már az enyhülés.

Most meg fagyoskodni akarunk.

Na persze pont így sipákolok én is, sosesemmisejó.

Igyekeztem, hogy elég sárkányosan csináljam, ahogy másoktól láttam, de inkább tűntem röhejesnek, mint stílusosnak. Vagy röhejes stílusom volt....

Meske felkapott az iroda előtt, és magunkhoz képest meglepően gyorsan eljutottunk Kbarátnőnkhöz, és csak egyszer tévedtünk el, ráadásul akkor is gyalog, mikor kiszálltunk a kocsiból és virágboltot kerestünk, amiből találtunk kettőt is: bezárva, majd elvesztünk a lakótelep furcsa házszámozásában.... Még szerencse, hogy előre készültünk, és beszereztünk egy csomó, kamillát tartalmazó vagy ábrázoló meglepit, mivel így hívják majd a hamarosan poackonkívül is látható kislányukat, és szerintünk ez igenis jópofa ötlet.

Csodás ez a zöld színe, ízletes is, és mivel igen nagy téttel lehetne csak rávenni arra, hogy a közeljövőben magam elkészítsem (hahahah, sátáni kacaj), örülök is, hogy többször előfordul a fehérdobozomban.

Nadeazér'már túlzás, hogy tegnap is zöld spárgát ebédeltem, majd a mai reggelim is ez volt, és ahogy az imént feltéptem az ebédem fóliáját, ott figyelt a ricottás rakott hús alatt (gyufásdoboznyi méretű húsdarabka), így megint ezt ettem köretként.

Hömpölygő lila gömböcök, megannyi halványkék pillangó, bódító illatfelhő, és egy szalmakalapos, fehérleninges lány, aki össze-vissza rohangászik a levendula bokrok között, és legszívesebben az egészet magáhozölelné, hazavinné mind.....Na ez voltam én.

Múlt szombatra tihanyi kirándulást szerveztem öcséimnek (melyből egy "sima" és egy "unoka" van nekem) és nőiknek, és persze nélkülözhetetlen főszervezőként ott virultam én is pasi oldalán. Az időzítés oka a helyi Levendula Fesztivál volt, melyre nagy lelkesedéssel készültem, és arra számítottam, hogy lesz ott megannyi kézműves, tömérdek levendulás csoda, szédítő illatár, de csalódnom kellett. Eleve nehezen találtuk meg, mert se egy kiírás, se egy fából összetákolt, kopott tábla (helyi iskolások által rápngált levendulákkal díszített, vagy hasonló, nullaforintos ötlettel megvalósítható) nem hirdette, hogy mégis hol keressük.

Mikor egy útbaigazító bácsi rábökött a belső tó partjára, "ahun van, ni", még biztos voltam benne -és ezzel nyugtattam családom tagjait, kiknek szemöldöke hajtövük felé csusszant felfele-, hogy az a kis csoportosulás (a kb. öt kis asztalkával, és egy mikrofonba rikoltozó nővel a fűben, aki egyfolytában egy porchehungáriásskodát reklámozott, mint fő szponzort) biztosan nem az, amire mi igyekszünk, tuti csak az előhírnöke a gigantikus, romantikus levendula hajcihőnek, amire én lerángattam őket...Pedig de, az volt.

Kedves Margitka!

Sajnos nem tudjuk elfogadni reklamációját, melyben hiányolja a piroskás pólót, amit hetek óta hiába vár a postán, mivel Ön nem válaszolt jól a tavaly év végi feladványunkra, és azt tippelte, hogy "a képen egy mocskosgénkísérlet eredményeként egy kétfejű papagáj látható, amint az egyik feje alszik, a másik őrködik az álma felett....."

Ahogy Kisbertalanné "az egyik kinyúvadt és lefordult a rúdról" válaszát sem értékelhettük piroskás bögrével.

Íme a helyes válasz.

Nála senki nem rajzol varázslatosabb, titokzatosabb kedvesjóságostündéreket, szépségeskirálylányokat, mókástapsifüleseket és bóhókáskecskegidákat a mesekönyvek oldalaira, de legalábbis én még sosem láttam szebbet!!! Olyan szegedikatalinosak!!!!

Ha babavárásra adom a fejem, biztosan felkeresem majd, mert el sem tudok képzelni bájosabb képeket a gyerekszobába, mint amilyeneket Ő varázsol elő a lelkéből.

Elképzeltem, hogy micsoda Piroskákat és Farkasokat tudna nekem rajzolni a blogomba, ha kívánhatnám ezt az aranyhalamtól!!!!!

Pasinak is megmutattam a könyvillusztrációit, és nemmellékesen megjegyeztem, hogy biztosan tuda nekem saját angyalt is festeni, ha valaki mondjuk megkérné rá.........

Mert ő egy Tündérrajzoló.

Az autószalonban biztosan találgatták, vajon mit keres ott szombat délelőtt, a legnagyobb kánikulában az a borzas fejű, kisírt szemű nő, mi lehet a története......Ahogy én is többet kíváncsiskodom, mint amennyit kéne, de csak azért teszem, mert fúúúúrdalja az oldalamat, mégpedig rettenet mód, na.

Talán két hete lehetett, amikor Anyika boldogan újságolta, hogy megmentett egy picinyke kismadarat, akit a kertjében talált, a fenyőfa alatt, és mivel ő nem merte megfogni, Joepapa helyezte be a régi, kopott kalitkába, amit Bördi papagájuk lecseréltetett velük egy nagyobbra, és azóta is a pincébe várt, hogy ismét ilyen nemes feladatot kapjon. Bár sosem láttam a kistollast, de pasival naponta többször is érdeklődtünk a hogyléte felől, és úgy tűnt, minden rendben van, mivel az első, visszahúzódós nap után már magokat evett, felszökellt a rúdra, és bájosan csivitelt naphosszat.

Gonosz sötét felhők túrták ki a fehérhabosakat az égről, hirtelen kerekedett ordító széllel szövetkezve hozták a jégesőt.

Magunkra haragítottuk a természetet, s egy darabig tűrt, majd időről időre cudarabb, félelmetesebb viharokat küld ránk.

Mindig is nyúlbéla voltam, ha fatakergetős vihar közeledett, főleg, ha még hidegkirázós mennydörgés is kíséri, arról nem is beszélve, ha mindezt egyedül vagyok kénytelen túlvészelni, mert makacs pasi a hivatalos- és a piroskaféle időjáráselőrejelzésekre fittyethányva elindul teniszezni, vissza a városba!!!???? Hiába mutattam neki az eget, vészmadárkodtam hevesen, nem voltam elég rémisztő ahhoz, hogy fel ne kerekedjen lyukas orrú edzőcipőjében, két teniszütővel a hátán, a kisborsban, amelyet a legkisebb szellő is meglenget...

Mindent lekapcsoltam, kihúzkodtam, mégiscsak a dombtető legmagasabb részén vagyunk, kertünkben Titusszal, akit hívhatnánk villámcsalógatónak is, mert olyan magasra nőtt, mint semmi más a környéken.....

Megesküszöm rá, hogy Ő volt!!!!! Akkorát visítottam, ahogy megpillantottam, miközben gurultunk lefelé a kisborssal, már messziről feltűnt a hatalmas hófehér szőrhalom a feje körül, szép nyírt szakállal, hullámos hajjal összekapcsolódva, és amolyan jóságos feje és tekintete volt neki. Meg persze a dundi természete, de főleg a pocakja volt méretesebb, bár ez minden bizonnyal munkaköri kötelesség, hogy megnövessze, mint ahogy a szőrzetét is.

Nem ült légkondis szuperkocsiban, sem lóháton, ahogy szán sem húzta az aszfalton, egyszerűen csak baktatott gyalogosan.....

Peeeeersze, hogy izzadt, mert nem szokta meg, hogy ilyen időben cipekedjen??? Nem is értettem, miért kellett kiküldeni a kánikulában, és vajon mit rejtegetett abban a zsákban, amit hátára vetve, erős fújtatások közepette vonszolt felfelé a domboldalon.

Levendula mező közepén állni az valami csoda, végtelen nyugalom, békés szemlegeltetés, igazi élménypillanat! Fogadni mernék, hogy valami hasonló boldogsághormonokat szabadít fel bennem a lilatenger látványa, mint a csokoládémajszolás.....

Szombaton kicsit kibővített szűk családi körben ünnepeltük meg Öcsibogyó születésnapját, mivel rajtunk és a szülőkön kívül jelen volt még kedvencunokaöcsém (na jó, Ő az egyetlen unokaöcsém, de tuti, hogy ha sok lenne, akkor is Ő lenne az igazi:-) a feleségével, mivel a két fiú amellett, hogy erős rokoni szálak kötik össze őket (anyáik ikrek), még a legjobb barátok is születésük óta, tehát egy ilyen jeles nap elképzelhetetlen lenne nélküle.

Volt alkalmam többször is megmosolyogni az alkotásait, és nem egy olyat találtam, amelyiket egyszerűen átöleltem volna, és jött volna velem, saját örömömre, vagy másnak ajándékba.

Itt van például ez a tacskó, kötött felsőben!!! Vagy a macsekos, vagy a katicás!!!! Aki ilyeneket csinál, csak jófejfazon lehet!

És vannak elvadult, durva angyalai is, ha megszelídítené valamelyiket, biztosan azt is akarnám:-))) Márpedig szerintem tudna kedvesszelídszárnyast is.....

Ha valaki előzetesen elmeséli, hogy miről is szól, vagy elolvasom a tartalmát, biztos vagyok benne, hogy messzire elkerültem volna, pedig jó.

Nem bírom a vért, a nyers odamondást, a gonoszkodásokat, erkölcstelenségeket, lélketelenségeket...Aki ismer, biztosan azt mondta volna, ne nézzem meg, nem az én lelkemnek való, és így is van. Nem egy lélekmelengető alkotásról van szó...

Ha feltételezzük, hogy nyolcvan évig élünk (legalább!!), akkor huszonkilencezerkétszáz napot töltünk itt a földön, vagyis kicsit többet, mint hétszázezer órát....... ????Húúú, nagyon furcsa ebbe belegondolni, milyen kevés!!!!!!!!

Ha kétszáz napot, vagy akár kétszáz órát kéne egyedül eltöltenem, a kedvesem nélkül, az bizony rettentő hosszú idő! És az is borzasztó lenne, ha ugyanennyi ideig nem ihatnék mézestesejKV-t.....

Kétszáz. Az sok, vagy kevés?

Kétszáz napja kezdtem el a blogomat, látom, mert ott ketyeg a számláló. És mivel szeretem az ünnepeket, meg a mindenféle évfordulókat, melyekre emlékezni lehet, készülni kell rá, így persze most is megünneplem a kétszáznapjaírósmát is.

Túl kicsi a hely, meg egyébként is nagyra fog nőni és mindent kiszorít, leárnyékol, nálunk meg most úgyis akkora hely lett a földhódítással, meg nekik nem is kell.

Már régóta mondogatta ezt Ci barátnőm, így a héten, mikor is a szokásos másiknégyes csajostalálkozót tartottuk (a volt kolléganőses típusút) kiásatta és áthozatta az őpasijával, és megkaptam ajándékba. Egyszerűen átköltöztette hozzánk.

Mostanában besűrűsödtek a barátnős látogatások nálunk, és nem sikerül mindig úgy egyeztetnem, hogy ezek egybevágjanak valamilyen pasi programmal, így tegnapelőtt meg kellett kérnem a kedvesemet, hogy vonuljon át Joepapáékhoz estére. Nem is bánta, mivel úgyis dolgozni akart volna, így kitalálta, hogy átmegy a laptopjával prezit írni a mamámékhoz.

A mai kispisisek már sokkal fifikásabbak, mint amilyenek mi voltunk, és ezzel magyarázható az is, hogy egyre nehezebb megkukkolni őket még pocaklakó korukban, és kitalálni, hogy rózsaszín, vagy kék zoknival készüljön a várakozó közönség.

Ezek a kis huncut pöttömök megtanulták, hogy kell úgy helyezkedni, hogy mégiscsak titokban tudják tartani, hogy melyik halmazba sorolhatóak, a kislányok vagy a kisfiúk közé....

Gondoltam, hogy idővel kiheveri, mérséklődik a lelkesedése, vagy egyszerűen megunja a kártyázást, pedig nem.  Sőt, kijelentette, hogy érzi magában az erőt és a tehetséget, és ő bizony nemzetközileg elismert pókeres lesz, és hogy ezt tudományosan is megalapozza, csak úgy falja az e témakörben megszületett könyveket, majd miután tüzetesen átrágta magát rajtuk, Joepapa kezébe kerülnek, aki szintén Vegasba képzeli magát jövőre...

Múlt pénteken is elindultak, hogy meghódítsák az egyik budapesti klubbot, de ezúttal, és tulajdonképpen az első alkalmat kivéve mindig, üres kézzel baktattak haza.....

A múltkori dzsordzsmájkelen Sziszi fejéből kipattant az isteni szikra, és kijelentette, hogy minden hónapban előre tudatnom kell a csajokkal, hogy pasi mikor megy pókerezni, és aki csak ráér, nálam fog gyülekezni, és csapunk egy nagy csajostombolóst, amolyan harmincontúli, visszafogott beszélgetőset, mi négyen.....:-) Így is tettünk, és magunkhoz képest hihetetlen gyorsasággal sikerült megszervezni az első PMPMMT-t, vagyis a pókereznimentpasimimegtombolunk találkozót. Meg is lepődtünk, mikor a körímélre mindenki visszajelzett, hogy jó neki az időpont:a dolgozó nők nem mennek se prezentálni, se üzleti vacsira, és villantós fogadásra sem, az anyaállapotúak meg simán lepasszolták a kispisiseket jól nevelt apukáknak.

Kétszeresen is az. Egyrészt a fazon olyan mamakedvences fejű, másrészt meg anyukám nagy rajongója a srácnak:-))) Meg persze én is ráztam rá a régi szép időkben, tini bulikon...Volt olyan tüllel alábélelt pörgős szoknyám, mint a felvételen, ugyanolyan fekete-fehér csíkos, vállróllehúzós felsővel, derekamat meg elszorította egy vaskos, fekete gumiöv, középen patentokkal, ebben roptam piszkosul......Így utólag röhejes lehettem.:-)))