Gonosz sötét felhők túrták ki a fehérhabosakat az égről, hirtelen kerekedett ordító széllel szövetkezve hozták a jégesőt.

Magunkra haragítottuk a természetet, s egy darabig tűrt, majd időről időre cudarabb, félelmetesebb viharokat küld ránk.

Mindig is nyúlbéla voltam, ha fatakergetős vihar közeledett, főleg, ha még hidegkirázós mennydörgés is kíséri, arról nem is beszélve, ha mindezt egyedül vagyok kénytelen túlvészelni, mert makacs pasi a hivatalos- és a piroskaféle időjáráselőrejelzésekre fittyethányva elindul teniszezni, vissza a városba!!!???? Hiába mutattam neki az eget, vészmadárkodtam hevesen, nem voltam elég rémisztő ahhoz, hogy fel ne kerekedjen lyukas orrú edzőcipőjében, két teniszütővel a hátán, a kisborsban, amelyet a legkisebb szellő is meglenget...

Mindent lekapcsoltam, kihúzkodtam, mégiscsak a dombtető legmagasabb részén vagyunk, kertünkben Titusszal, akit hívhatnánk villámcsalógatónak is, mert olyan magasra nőtt, mint semmi más a környéken.....

Begubózódtam a kanapé sarkához, felhúzott térdekkel, behúzott nyakkal fülelek, hátha gyorsan elvonul a viharfelhő. Pasit és Joepapáékat hiába próbálom hívni, csupán szokatlan szaggatott jelzést vagyok képes kicsalni a mobilomból. Vajon hol érte a jégeső????

Látom, ahogy a muskátlikkal teli fonott ládákat könnyedén leborítja a vihar, tompa puffanással érnek földet, majd sorra dőlnek el a kaspók, és a két óriási gömbtuja a bejárat mellett, melyek olyan súlyosak, hogy ketten is nehezen mozdítjuk meg őket, most mégis simán elbánik velük a hirtelen támadt süvöltő.

A vékonyabb törzsű fák talán nem állják a csavargatást, szinte a földig dőlnek. A kutyák nyugtalanok, megállás nélkül ugatnak, feszülten figyelik a felborzolt kertet.

Érdekes, hogy a papagájokat egyáltalán nem borítja ki az időjárás, ahogy besötétedett Kavics előrebukott, olyan, mint egy öreg tanfelügyelő, aki hátrakulcsolt kézzel mászkál a padsorok között (nagyon jópofa figura), Bogyó pedig befúrja a fejét a szárnya alá, s szorosan összebújnak, ahogy máskor is, semmi sem zökkenti ki őket a szokásos menetrendjükből.

A koppanások sűrűsödnek, egyre kövérebb jéggömböcök hullanak alá, földetérés után pattannak szana-szét, majd a még mindig meleg levegőn szempillantás alatt olvadnak el.

Csak nem akar elvonulni..........

Még mindig a kanapé menedégében gubbasztok, gömböcre összehúzódva, bebújva az összetekeredett karjaim közé, éppen csak a szemem látszik ki.

Ha itt lenne melletem, nem félnék annyira.

Rémisztő a vihar egyedül........