Piroska és Farkas

Elragadott a hely, mikor megérkeztünk a fogadásra, és sajnáltam, hogy először egy üzleti rendezvény alkalmával teszek látogatást, nem pedig a pasi oldalán, romantikázva. Így aztán rögtön megfogadtam, hogy ide elhozom őt is, és küldtem Neki gyorsan egy képet a telefonjára a lenyűgöző panorámáról, melyet az étterem teraszáról csodálhattam hosszasan.

Ezért aztán, a következő anyalegeltetős programot úgy bonyolítottam meg, hogy betérjünk Visegrádra, a villámos étterembe ebédelni. Ja, hogy mi az az anyalegeltetés??? Anyukám hívja így, amikor elhívjuk magunkkal bandázni, mert szerinte megváltoztak a szerepek, és míg régen Ő fogott kézen engem, és talált ki nekem progaramokat, most mi tesszük ugyanezt. Ezennel pasi mamája köré szerveződött a nap, mivel most volt születésnapja, amit ott ünnepeltünk, lenyűgöző környezetben, finom délutáni ebéd mellett, kávézósan, hegedűszóra. Isteni volt!

Párhuzamot véltem felfedezni egy mostani, munkahelyi eset kapcsán, (ahol egy kolléganőm önként vállalt be egy feladatot, egyszeri alkalommal, majd lassan természetessé vált a dolog) egy régi joepapás történettel, és mint intelem, nagy kerek tanulságosság, tártam a kollégák elé, okulás végett...:-)

Joepapa mesélte nekem még régebben, hogy a későbbiekben visszafogja önkéntes jelentkezési buzgalmamat, ill. felvázolja előttem az én és a tömeg/többiek relációját.

Ahol apu katona volt, igen meszzire el kellett gyalogolni ahhoz, hogy ivóvízhez jussanak, így rögtön az első nap közölték is velük, hogy osszák be maguk között (hogy minden nap más menjen), hogy reggelelnte ki baktat el, és cipeli a nagy melegben a korsókat az egész csapatnak, valami tologatós, gurulós szerkezettel.

"Ki vállalja az első napot önként?"

Tudhatná, hogy nekem ilyeneket nem szabadna mondani, hiszen ismer, hogy azonnal elvarázsolódom, megfertőződöm, ismét elkezdek vágyakozni, pedig már többször is lezártam a témát, és azt hittem, sikerült véglegesen lemondani róla, elfogadni, hogy nekem olyanom már sosem lehet....

Meske barátnőm sikeres behálózási akciója révén, melynek a végén már a férje szerette volna jobban azt a kis szürke cicát, amit ő nézett ki, és akart váratlanul, meglepetésszerűen hazaállítani vele (ez a híres piroskás pasibeetetési módszer, amikor egy idő után már Ő az, a férfi, aki annyira vágyakozi arra, amit eredetileg én akartam annyira, és ami ellen alapvetően régebben még hevesen- majd egyre elgyengülőbben tiltakozott....:-)))) Meske annyira be volt már sózva a héten, mint egy télapóvárós kiskölyök, hogy naponta küldött üzeneteket, és tudósított arról, hogy még hányat kell aludnia a macskagyerek érkezéséig, és amint hazaértek vele, már kaptam is a képet Saciról, merthogy ez lett a neve (én ugyan tiltakoztam, hogy nem igazán kedvemrevaló a névválasztás, de ugye nem az én szőrgombócom, nem én mondom meg, hogy mi legyen, meg egyébként sem álltam elő jobb ötletekkel, mikor megkaptam a múlt hétvégét, hogy találjak ki különbet...)

Hazaérsz, kiöntesz egy pohár üdítőt a jégkockákra, melyek megkocogtatják  és bepárásítják az üveget, bevonulsz a nappaliba, leheveredsz a kanapéra, és meghallgatod.

Hmmmm.....

Nagymamám mindig azt mondta, hogy ha egy férfi magasra nőtt, akkor az már fél siker, ronda nem lehet.....

Ebben azért nem vagyok olyan biztos, de az már igaz, hogy nagyon is kedvemrevaló, hogy pasi ilyen szép, sudár legénnyé cseperedett:-))) Még akkor is fél fejjel felettem nézelődik, mikor magassarkúban feszítek az oldalán. Meg az is jó, hogy nem az a magasszöcskefazon, aki nem tud mit kezdeni a végtagjaival, esetlenül lóbázza maga körül, szóval nem ilyen, mivel sokat sportolt, és így egyáltalán nem esik össze a magassága miatt.

Akár csak hallgatod, akár táncolod, érzed a sodrást, az erőt, a szenvedélyt.
Benne van minden: szerelem, csalódás, születés, elmúlás, bánat, mosoly, elröppenő percek, múló idő, végtelenség, csábítás, rafinéria, harc, küzdelem, megbékélés, elfogadás, fájdalom, boldogság...........................
A tangó.
Szemembe könny szökik, ha meghallom, de éppen csak annyira, hogy ne érje az arcomat, megáll a szempilláim tövében. Minden összeolvad benne. Egy érzelmi örvény, egy csodás lelki vulkán, egy kitörés....
A legszebb tánc, amivel minden kifejezhető. Lehetsz fiatal, vagy idős, mindenkinek jól áll, ha hagyja, hogy elragadja a sodrás.

Nem gondolom, hogy valaha élőben fogok zászlót lengetni, vagy tülekedni a célbaérés után a tömegben, csak azért, hogy lássam ez első hármat pacsizni, amikor pont ugyanúgy néznek ki, mint a többi: alacsonyak, kezeslábast viselnek és bukósisak van rajtuk. Meg egyébként sem vagyok oda a motorozásért, mint tudjuk.

Akkor inkább a forma1, de attól sem forgolódom álmatlanul, ha nem látom. Meg persze a tvújságban sem karikázom be soha, és nem is teszek oda öt felkijáltójelet, hogy nehogy elmulasszam (és ez nem azért van, mert egyáltalán nincs is műsorújságunk).

Egyértelműen beskatulyázódtam, most már tisztán látom, hiába minden......

Tengap Ebarátom hívása zökkentett ki a grafikonok kusza szövevényéből, melyek köré éppen igyekeztem villantós és meggyőző szöveget rittyenteni. "Öltözz, viszlek!!! Mondd meg a pasidnak, hogy este otthon majd megtalál!" Ránéztem a monitor sarkára, tizenháromnegyvenötöt mutatott. Hát ez megbuggyant a melegtől!???!!!! Mindig ezt csinálja, ha éppen erre tart az útja, és azzal macerál, hogy gyávakukacoskodom, mert sosem merek meglógni...."Kispofám, dolgozom, prezit írok, mégis hogyan léphetnék le kettőkor?????????!!!! Nem jöttél még rá, hogy én egy komoly üzletasszony vagyok????Egyértelműen nem megyek." Addig alkudoztunk, amíg közös nevezőre nem vontuk magunkat, vagyis Ebarátom belátta, hogy nem fog elcipelni ilyen szokatlanul korán, és beiktatott valami számítógéphezkellnagyonfontoskütyüvásárlást, én pedig rábólintottam egy négyórás eltávra, max. este még böködöm otthon az prezentációs anyagomat.

Gyorsan fellapoztam a naptáramat, hátha rábukkanok egy újonnan beillesztett valentinnaposkodásféleségre, amiről én még nem is tudok, de Bulcsú és egyéb névnapokon kívül más egyébre nem leltem.

Úgy látszik, ez a hét valamiért mégis lélekmelengetésről szól..... Kezdődött az angyalos alkotással, majd kaptam egy zenei válogatást az új kolléganőmtől (aki még csak pár hete van nálunk, csudapofa, és mesélt nekem egy férje által kedvelt együttesről, akikről én még csak nem is hallottam, így egyik este elkészítette nekem a kedvese), aztán jött a tegnap este, mikor az Öcsém és a barátnője megajándékozott egy Eco könyvvel, melybe kedves ajánlást is intéztek hozzám (szerepel benne a "csak úgy" is...:-).

Mivel nem tiltakoztatok tömött sorokban az általam meghirdetett megmozduláson, vagyis a komisz fejfájás ellen nem gyűlt össze elegendő szavazat, na jó, hogy egészen pontos legyek, csupán egyedül tartom a táblát, és vonulok a virtuális tüntetésemen magányosan, mindezek miatt (mert én most erre fogom és kész, mer' ez ez én blogom, és én mondom meg, hogy mi legyen:-))))) tegnapelőtt estére rámtelepedett egy undok, nyűgös, morgós, migrénes fejfájás.....

Még világosban hazaértünk, pedig később tudtam csak elszabadulni a grafikonjaimtól, mint ahogy szerettem volna, aztán KVzós meg cseresznye beszerző körútat is beiktattunk, de mégis otthonról láthattam a napot, ahogy nyugovóra tér a hegyek mögött. Mindezt pedig nem is akárhonnan néztem végig, és nem mellékes a hogyan sem.

Ha az a típus lennék, aki az idegeskedéstől fogyni kezd, akkor ma reggel tuti ledobáltam volna magamról pár kilót (hát egyébként meg persze, hogy nem. mármint én a receptek olvasásától is hízók halmazába tartozom....).

KVzós sorbanállás közepette éppen azt magyaráztam pasinak (aki meg a kocsikulcs végét própálta bedugni a fülembe, ami igen bosszantó tud lenni, és azzal cukkolt, hogy biztosan majd ezt is jól megírom majd a blogomban, úgy mint "kocsikulcsos reggeli macerálás"-haha, nagyon vicces!), hogy ma egészen biztosan a tiramisura esnék, bele a közepébe, mert annyira kívánatos volt, vékony kakaóporral a tetején, tortába rendezett krémes szeleteivel, hogy erősen kellett koncentrálnom, hogy mégis a szokásos mézestejesemet kérjem, ha sorrakerülök:-)

Majd persze hazaviszem, és csináltatok neki egy szép keretet, öreg, kopott fából, mert mást nem is tudok elképzelni hozzá, és felteszem a falra. De ma még idetámasztottam az íróasztalom mellé, és néha-néha elidőzik rajta a szemem, keresem a jelentéseket, az aprócska üzeneteket, titkokat, melyeket magában hordozhat, és közben mosolyt csal az arcomra.

Nem is tudja, hogy milyen örömet szerzett nekem, bár próbáltam kifejezni, ahogy leviharzottam -éppen ült a monitor előtt és dolgozott, észre sem vette, hogy beléptem- és egyszerűen a hátára borultam és szorosan átöleltem, s egy jódarabig nem engedtem el. Mint ahogy én sem tudhatom, hogy mit jelenthetett neki (bár kérdésemre, hogy milyen indíttatásból született, azt válaszolta, hogy szerelemből), milyen emlékei fűződnek hozzá....Teljesen odavagyok!

Lassú, békés reggelre ébredtem. Furcsa volt, hogy az oldalamra gördülve nem tudtam belefúrni a fejemet a pasi hátába, mivel már felkelt, és azon is meglepődtem, hogy az óra kilencharminchetet mutatott, hiszen mostanában sosem tudok sokáig szunyókálni, és hétvégén mindig én kukorékolok elsőként, s nem a kedvesem.

Egyébként pasi vedlik, mint egy kígyó, és hátának apró darabkáit ottfelejtette a lepedőn, mikor kimászott mellőlem. A múltheti fűnyírós project alkalmával úgy leégett a háta (elfelejtettük magunkat lekenni, de én ugye nem meztelen felsőtesttel rohangáltam, ahogy Ő tette), hogy piros volt mint a rák, ahogy mondani szokták, és hiába kenceficéztük reggel meg este, mégis, lassan elhagyja a hátsó borítását, és új bőrt növeszt....

Az már súlyos, ha engem is idegesít, ahogy reagálok bizonyos hangyaboka méretű problémákra, ahelyett, hogy átszökdécselnék felettük, vagy becsuknám a szememet, aludnék rá egyet, vagy esetleg belerúgnék egy jóóóó nagyot, hogy elszálljon messzire.

De nem, leállok célozgatni, s lassan mindenért szólok, vagy ha mégsem, akkor rágódom egészen addig, amíg mégiscsak megjegyezem, odabigyesztek egy nemkívánatosat, általában úgyis feleslegesen. De még mindig jobb vagyok a totálfeleslegeshisztis őszinteségemmel, mint a mosolygós feljelentgetős típusúak (nem is értem az olyanokat, miért nem lehet megbeszélni?????), legalábbis remélem:-)

Nem is igaz, hogy állandóan finomságokról álmodozom, mióta fogyókúrázom!!!!! Ki mer ilyet állítani, hm??

Azóta, hogy fehérdobozos menüvel diétázom, sokszor megkaptam, hogy "húúú, milyen jó neked, ilyen ízletes ételeket eszel" vagy "te már megint kajálsz????", és persze azt, hogy "ekkora nagy adag kaja, hogy lehet ezzel fogyókúrázni???". Nem sokáig ugrattak, mert figyelmeztettem a környezetemet, hogy ne cicózzanak egy több hete kemény önsanyargatást végző, cérnulni vágyó nővel, mert valamilyen furcsa kémiai folyamat következtében igen nagy erőt vagyunk képesek összpontosítani a jobbegyenesünkbe, és a fogyókúrát időnként kísérő ingerültség miatt (főleg, ha irigylik azt a két szelet papirkenyeret, vagy a gyufásdobozniy húst) használjuk is, ha hasonlókkal macerálnak minket.....:-)

Kezdtem az hinni, hogy azok nyertek, akik vállveregetések közepette jósolták nekünk, hogy hamarosan eltűnik az összes békakezdemény a kertünkből, ne zizegjünk, menjünk nyugodtan haza aludni.

Így is lett (mármint nem az alvás, mert az mostanában nem megy nyugodtan). Vagyis eleinte (ez sem az alávásra, hanem a békakezdeményeltűnésre vonatkozik). Mert egyszercsak, varázsütésre eltűntek a vízből a kis, fekete, ufószerű korongok, aprócska farkincával, anélkül, hogy észrevettünk volna rajtuk bármiféle lábakat kifejlődni.

Szégyenszemre még mindig nem ültettem el a vérbükköt, amit bezsákmányoltam, pedig sürgősen kellett, aztán itt kornyadozik a teraszon.

Persze, rögtön számtalan okot fel tudnék sorakoztatni, ha akarnék, úgy mint nem volt időm, hogy egy mamutcsapda méretű lyukat fúrjak neki a tó mellé (még nem találtuk ki, hogy miként fogjuk egyáltalán felemelni a kaspóját, mert hihetetlenül nehéz), aztán, az is baj, hogy megtámadhatta még a kertészetben valami vattaszerűborzalom, ami ellen le kell kezelnem, mielőtt a partra kiültetem (nem akarok a vizivilágban kárt tenni valami vegyszeres trutyival), és végül, de nem utolsó sorban hiányom volt marhatrágyából, ami nélkül nem ültethetek el egy ilyen pazar fát, hiszen kell neki a tápanyag. Mi lehetne jobb program vasárnap délelőtt, egy meghitt KVzás után, mint beugrani a kertészetbe, és pasi vállára felpakolni két, nagy zsák bocikakát??!!!

Könnyítés képpen, na meg azért, mert egyesek megkérdőjelezik, hogy vajon fügés cuccost látnak -e a képen, vagy aljasul csőbehúzni akarom a konyhaművészet elkötelezett híveit és szakértőit, meg persze azért is, mert eddig csak Mirwen aktivizálta magát lekvárosan, legyen ide beszúrva egy felülnézeti, egyértelműen fügének beazonosítható kép.

Ebből is látható, hogy ez bizony csakis fügés finomság lehet, talán sós kivitelben, és nem édesség formájában? Akár még jó is lehet! Sőt, esetleg még pasifélrevezetésre is alkalmas, és az, aki eddig elutasította a fügét, mint gyümölcsöt, ilyen pizzaszerűségesen vidáman benyomja száján, félhomályban, gyertyafénynél:-)

Így kérem a tisztelt konyhatündéreket, élükön Cserkóval, hogy legyetek szívesek a megoldásokat hozzászólás formájában bedobni szíveskedjetek Piroska jeligére a blogomba! Izibe!:-)

Mégis mi lehet ez a fura zaj?

Már két napja hallgatózom, és nem tudom kinyomozni, honnan eredhet.... Olyan, mintha összeköttetésben lennék egy sportközvetítéssel, vagy egy tornateremmel, ahol folyamatosan pin-pongoznak???!

Bekukkantottam más blogokba is, füleltem türelmesen, de semmi.

Ha írok, vagy a hátérben kutakodok, megszűnik, de ha ismét a nyitóoldalra megyek, megint játszanak....És eddig csak esténként hallottam....

Nagyon furcsa.....

Ti is halljátok, vagy én kaptam napszúrást?????

Hahó, ki pin-pongozik a blogomban?????

Most lazán és egyszerűen bedobhatnék egy kérdést (mindjárt meg is teszem, mert arra megy ki a sok szövegelésem), mint aki annyira profi főzőscsaj, és a kisujjából rántja ki a sütis recepteket, és éppen csak ezt az egyet nem ismeri.......

Mikor pár éve megvettük a telket, amelyre megálmodtuk a házikónkat, sok szép fával és növénnyel együtt bízta ránk a bácsika, melyből csak Tituszt, a hatalmas fenyőfát, és a dundi fügefát tudtuk megtartani.

Mint akit megsuhintottak egy péklapáttal kétszer is: az első a fejemet érhette, míg a második úgy fenéktájon.... Pont így éreztem magam, mikor reggel letekeredtem a hálószobából a nappali felé, majd később felkapaszkodtam pár lépcsőfokot a KVzóig (ma minden pénzt megért, hogy megigyam a mézestejesemet!!), aztán a kisborstól megtettem azt a 27 rémületesen hosszú lépést, míg beértem az irodába (még sosem számoltam, de ma csak így tudtam elküzdeni magam a célig, vagyis addig, míg le tudtam huppani a székembe).

Isteni volt a tegnapi dzsordzsmájkel!!!

Hat körül eldobtam a tollamat, Sziszi felszedett az iroda előtt, majd lelkesen próbáltunk eljutni a bedugult városon keresztül a koncert helyszínéig, miközben folyamatosan tartottuk a lelket Luciban, aki külön kocsival próbált becsatlakozni hozzánk, és több okból is pánikolt: azon idegeskedett, hogy elkap minket egy hatalmas zápor, és mivel egy vékonyka póló volt csak rajta, tuti megfázik a petefészke (???!!!), és honnan szerezzen valamit, amit a derekára tud kötni, ill. hogyan fogjuk becserélni az ülőhelyre szóló jegyét a küzdőtérre, ahová a mieink szóltak....Javasoltuk, hogy ne gatyázzon már annyit, induljon, mert dugó van, majd talál egy útszéli bevásárlóhelyet, és beugrik valami olcsó pólóért, meg egyébként is, mennyire jó lenne esőben táncolni, a jegy becserélését meg jóval előbb el kellett volna intéznie (előző nap is lehurrogott a telefonban, hogy majd bedobja a formás melleit, meg az ülőhely jóval drágább, mint az álló, nem lesz gond...).

Egyszerűen lenyűgöző, mind az illata, amit legszívesebben mindig az orromban éreznék, mind pedig az ezüstös-zöldes, bársonyos párnácskái, gömböc bokros formája, és a tömött csokrokban nyíló, kecses, nyúlánk virágai!!! Pompás alkotása a természetnek, nem tudok betelni vele...

A kertünkben is van belőle, de persze nem elég!!! A héten füvezzük be a hozzánkcsatolt telekrészt, melynek hosszabbik oldalát levendulával szeretnénk végigültetni, kanyargó, vastag sorban. Mamámnak is vettünk húsz tövet az elmúlt héten, születésnapja alkalmából, hasonló terveinek kivitelezéséhez, és Ő már el is ültette, de rögvest.

Nem mondok újat azzal, ha azt állítom, hogy tegnap ismét késésben voltunk, és már akkor elmúlt kilenc, mikor még igen messze voltunk a kenyéradónktól, amikor egy lejtőn ereszkdetünk le a kisborsban, csigatempóban....

Szóval, miközben a pöttömsmarttal repesztettünk a melóhelyünk irányába, hirtelen kitekertem a nyakamat, hátrafordultam, mivel egy pillanatra úgy láttam, hogy egy megmentésre váró kutyuska üget lefelé, lobogó szőrrel és füllel........Mire pasi is visszafordult, már nem láttuk, azt meg megvétózta, hogy kiszálljak és hosszas keresésbe kezdjek, és egyébkéntisbiztosan van gazdája, csak nem vettem észre, mint a múltkor, amikor beégtünk (na igen, akkor is akkorát visítottam, mikor megpillantottam egy ebet, bemértem egy kóbornak vélt drótszőrű tacsit, hogy pasi kisett a gatyájából, és állítottam, hogy atyaúristenszegényke, nincs gazdája!!!, mire durva fékezéssel megálltunk, üldöztük, majd a sarkon befordulva majdhogynem belecsapódtunk az ártatlanul ott bagózó kutyatulajdonosokba......totál úgy néztünk ki, mint valami önkéntes sintér szervezet, vagy kutyarabló banda....).

Milyen jó, hogy a múltkori balul sikerült rémisztgetési kísérlet után mégis megtartottuk a TV-s dobozt, így ismét főszrepet kaphat ebben a bejegyzésben:-)

Pár hete elhatároztam, hogy gyereknap alkalmából rendezünk egy kis kerti összeröffenést a családunkban jelenleg fellelhető kétévesleszmindjárt pisiseknek (számuk:3, ikerpár kisfiúk és a keresztlányunk), kiegészítve szomszéd barátainkkal (kétévesek száma 1, +egy ötéves forma, és egy még pocakbanlakó, akit őszre várnak).

A hatalmas TV dobozt bevontuk fehér papirlapokkal (kb. három órán keresztül celluxoztuk a pasival az A3-as lapokat....), hogy könnyebben lehessen firkálni rá, és kivágtunk a hosszabb oldalára egy nagy, íves kaput, a hátsó részére pedig egy ablakot. Mindkét nyílászáróba, a zár helyett fúrtunk egy lyukat, és vastag zsinórt húztunk át rajta, közepén kétoldalt vaskos csomókkal, amivel ki-be zárhatták azokat. A tetejére cserepeket rajzoltam vastag filccel,  így mire megérkeztek, egészen pofás lapostetős házikó várta őket a kertben:-)

Felfogtam a hajamat a fejem tetejére, és vártam, hogy bekapcsolja a láncot a nyakamon, ahogy szokta, de ahelyett, hogy megtette volna, a nyakbavalómmal a kezében kiviharzott a konyhába, "megvizsgálom, hogy biztonságosan záródik -e" mormogta.....Na, már ekkor gyanakodtam.

Pár nappal ezelőtt, hazafelé tartottunk a kisborssal, mikor huncutul közölte: "van egy meglepetésem a számodra!" Azt hiszem, ebben rosszabb mint én, bár én is nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne adjam oda az ajándékait már a beszerzésük napján, és nagyon erősen vissza kell fognom magam, hogy ne is célozgassak arra, hogy micsoda jópofa meglepetésben lesz része hamarosan:-)

Álltunk a dugóban, Ő elkezdett kotorászni az ülés mögötti táskájában, majd elővett egy kis, fényes dobozkát, és izgatottan átnyújtotta felém. Felpattintottam a fedelét, és kivettem a csillogó láncot, amit a mostani helyett vett nekem (néha ebben alszom, és helyenként megtörtem már...).

Reméltem, hogy ha már lemaradtunk az olcsóbbikról, a bereklámozott akciósról, akkor a húsosabb összeg talán jobb minőséget is takar, esetleg évekig is kihúzzuk az újonnan vásárolt sosemázikszétstrapabíró kertibútorunkkal, melyet némi késéssel ugyan, de pontosan egy hónappal ezelőtt sikerült elhoznunk a piroskanapéshovamáshova üzletéből (mit üzlet, csarnok, áruház, stb.), vagyis vadiújnak mondható.

Már megint tévedtem...Az egy hónapos évforduló örömére az egyik szék megadta magát, és az ülőfelületen található rácsok közül a középső kettétört a gyanutlanul rajta üldögélő, egyáltalánnemszázkilós vendégünk alatt, aki azon túl, hogy frászt kapott, igencsak kellemetlenül érezte magát, hogy tönkretette az új kertibútorunkat. A búslakodás azonban nem tarott sokáig, mert a második pohár kedvjavító után már arra hivatkozott, hogy a túlméretezett heréi repeszthették csak szét a léceket.....

Vannak olyan helyzetek, amelyeken mi magunk, résztvevők úgy hahotázunk, hogy kiesünk a szánkon és potyog a könnyünk is, és vagy rögtön rájövünk, hogy ezt nem lehet másnak elmesélni, mert kivülállónak csöppet sem lesz vicces, vagy mégis bepróbálkozunk, és csak akkor döbbenünk rá, hogy mások nem is értékelik a sztorinkat, amikor mi már az első mondatoknál megakadunk, meg kell támaszkodnunk valamibe mert bugyborékolva tör fel belőlünk a röhögés, míg szenvedő közönségünk alig érti a mondanivalónkat, bambán figyel. Végül hahotázástól párás szemmel jön a történet vége, ami se nem csattanó, nem is valami különleges, és a velünk szembenálló partner türelmetlenül várja a folytatást, pedig az bizony nincs. Vége. Ez volt az....

Ilyenkor megsértődhetünk, vagy csóválhatjuk a fejünket, hogy másoknak nincs humoruk, esetleg, a legritkább esetben levonjuk a tanulságot: vannak olyan szituk, amelyek csak azoknak viccesek, akik megélték azt, és elmesélésekor is csak mi magunk tudunk mulatni rajta.