Párhuzamot véltem felfedezni egy mostani, munkahelyi eset kapcsán, (ahol egy kolléganőm önként vállalt be egy feladatot, egyszeri alkalommal, majd lassan természetessé vált a dolog) egy régi joepapás történettel, és mint intelem, nagy kerek tanulságosság, tártam a kollégák elé, okulás végett...:-)
Joepapa mesélte nekem még régebben, hogy a későbbiekben visszafogja önkéntes jelentkezési buzgalmamat, ill. felvázolja előttem az én és a tömeg/többiek relációját.
Ahol apu katona volt, igen meszzire el kellett gyalogolni ahhoz, hogy ivóvízhez jussanak, így rögtön az első nap közölték is velük, hogy osszák be maguk között (hogy minden nap más menjen), hogy reggelelnte ki baktat el, és cipeli a nagy melegben a korsókat az egész csapatnak, valami tologatós, gurulós szerkezettel.
"Ki vállalja az első napot önként?"
Nagy lapítás, néma csend: senki. Míg végül egy vézna kiskopasz óvatosan felemelte a kezét, vékony hangon, bátortalanul felajánlotta, hogy ha nincs senki, aki kezdené, akkor ő bevállalja az első napot, és reggel elmegy az ivóvízért. Ő volt akovácskálmán, aki eslő reggel teljesítette a távot, meghozta az ivóvizet.
Estére kiürült minden kanna, így aktuálissá vált a másnapi hordár kijelölése, így megint feltették a kérdést, hogy vajon ki legyen a következő. Persze ugyanúgy nem tolongott senki, de a következő beszólásokat lehetett hallani: "Te kovácskálmán, menjél már el megint, Te tudod az utat, ismered a járást! úgy van öreg, Neked kellene menni!" Addig-addig bizonygatták, lapogatták, míg végül beadta a derekát, a másnapot is bevállalta.
Harmadnaptól már mindenkinek egyértelmű volt, hogy a kiskovács a vízfelelős.........Majd mikor próbált volna kibújni a ráaggatott pozíció alól, még höbögött is a társaság, hogy nem végzi rendesen a feladatát, ahelyett, hogy hálásak lettek volna érte, hogy helyettük cipeli a vizet.....
Hát így volt akovácskálmán esete.
