Három és fél kiló eper a születésnapi sütihez, egy kiló cukorborsó csakúgy nekem, mert imádom, egy kiló cseresznye kettőnknek, otthoni szemezgetésre, és három tő margaréta földdel teli cserepekben meg egy ajándék kiscserepes nevenincs a piacosnénitől, megspékelve még egy díszhagymával. Legalább hat kiló. Szép tőlem, hogy így betartom a kétkilólnáltöbbetneemelgess szabályt......
Meske utasításba adta a napi érzéseim, tapasztalataim tollbamondását, amit persze nem teljesítek a megszabott rendszerességgel, de azért igyekszem, s idefirkantom az aktuális helyzetjelentést, némi lélektépdeléssel vegyítve.
Három nap telt el a beavatkozás óta. Három napja fáj a hasam. Ahányszor barátnőm megkérdezi, hogy érzek -e már valamit (naponta sokszor teszi fel), s hasfájásról számolok be, tapsikolva visítozik, hogy "nagggyon jóóóóóóóó, ez nagyoooon jóóóóó jel Kisfiaaaaam!!!!!!" Megnéztem az internetes forrásokat, hátha találok egy kézikönyvet arra vonatkozóan, mit is kéne éreznem, mikor csupán az első napoknál tartok, s a jelekből mit olvashatok ki, de igazából semmi érdemlegesre nem leltem, amibe belekapaszkodhatnék, vagy behúzhatnék egy pálcikát az önterhes, vagy a nemsikerültpróbálkozzonújra rublikámba.
Ráadásul azt gondolom, hogy mivel rásegítéssel történt az együttlét, mellőzve a romantikát, visznot annál több hormonnal fűszerezve, akár igen, akár nem, mégiscsak másként működnek ott bent a dolgok, s a hasfájásom, amely eleinte szurkálósan jelentkezett, most pedig inkább olyan érzés, mint lajoskopogtatást megelőző pár napban, meg egy kicsit olyasmi is, mintha köveket cipelnék az alhasamban, jelenthet éppúgy jót, mint rosszat is.
Ezen kívül rengeteget járok pisilni, éjjelente ötször is kicsoszogok a fürdőszobába, pedig az elmúlt hónapokban alig fordult elő, hogy akár egyszer is szorító hólyagra ébredek, s többnyire nyálcsurgatósan áthorpasztottam az éjszakákat. Hát most ingázok rendesen, de legalább ilyenkor felkapcsolom a villanyokat odafent, és a felső teraszon is, hogy míg folyóügyeket intézek, a settenkedő betörők lássák a mozgást a fényekből, s demonstrálva, hogy itt éber, nemalvós, éjszaka is aktív népek laknak, nem érdemes kekeckedni velünk.
Töredelmesen bevallom, hogy nem lettem hirtelen rózsaszínködben szökellő anyajelölt, ill. néha az vagyok, de van még bennem egy másik vonal is, igaz, jóval halványabban, de ha őszinte akarok lenni, akkor ezt is ki kell teregetnem. Tegnap este éreztem a jajistenemmitcsináltam gondolatfoszlányt, ami egyre csak duzzadt, és hízott, míg végül Farkasra hánytam az egészet (aki késő este feljött, s hosszasan gubbasztott az ágy szélén hangtalan, s a csillagos eget bámulva emésztette a hallottakat), s csak mondtam és mondtam a panaszáradatot, a félelmeimet, a felmerült problémákat, amelyek akkor bizony igen tragikusnak tűntek, de reggelre többnyire kialudtam, vagy ami így is megmaradt, jócskán összezsugorodott.
De aztán ott van a rózsaszín oldal is, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy ma megvettem az első, sajátbeszerzésű babaruhákat. Jaj istenem, túúúúdom, hogy holvanazmég, meg nem kell az orromalá dörgölni a medvebőréreiszogatást, meg a napnyugtávaldícsérgetést, meg hasonló mondásokat, jó???!!!! Ebédidőben leugrottunk a piacra Micivel, aki megkérdezte, nem bánom -e, ha bekukkantunk egy használtbababoltba, a kisfiának nézni valami helyeset. S mivel nem bántam, már ott is voltunk. Na és akkor, megláttam egy olyan, de olyan tündéri, apróvirágos, rózsaszín flanelingecskét, majd pedig egy szintén ilyen színű, pamut ruhácskát, mindenféle mesefiguráktól és emblémáktól menteset, hogy nem bírtam ellenállni. Nem is gondolkodtam, csak levettem az akasztóról és a pultra terítettem. Mici barátnőm "Kinek veszed ezeket?" kérdésére pedig kapásból füllentettem egyet, hogy a szembeszomszéd testvérének a kislányának.....
Azért az irodába visszaérve, s átgondolva, mit műveltem, furcsán néztem magamba, s feloldozást- vagy megerősítést keresve hívtam fel Anyikát, hogy elregéljem neki mindezt.
Megint elmagyaráztam, hogy nem ültettek be semmit, csak egy katéteren keresztül a méhüregbe juttatták a mintát, amit reggel kellett produkálni. Próbálom visszafogni, figyelmeztetem, hogy csupán 15% körül mozog az esélye, hogy ezekben a pillanatokban már nagymamásodik, s ha másfél hét múlva kiderül, hogy mégsem, nem vészes, megyünk két hétre rá megint. Nem jellemző rá, de elkezdett sírni, hogy mennyire sajnálja, hogy keresztül kell mennem ezeken, meg hogy fájt nekem (pedig mondtam, hogy nem is, bár az igaz, hogy a kacsacsőre rettenetes volt), meg az is borzasztó, hogy nem tudott ezzel kapcsolatban megölelgetni, pedig annyira nagyon akart, mert ott voltak a fiúk (Joepapa és Farkas. Előbbi nem tud semmit, titokban tartjuk, utóbbi pedig nem tudhatja, hogy Anyit beavattam). A rózsaszín ruhácskákon csak nevetett "Egyem a szívedet Drágám!", és megkérdezte, mi van akkor, ha kisfiú lesz, majd hozzátette gyorsan, hogy csinálni kell egy hugicát. Szerinte is ugyanmár a babonával, meg a minekezarohanással, s ha boldoggá tesz, vegyek csak, s ragaszkodik hozzá, hogy megvegyük a szopiszéket, amihez hozzá akar járulni anyagilag (mondtam, adhatja a kupont:-).
Anyika sokkal előbb érett meg, s lett lelkében nagymama, mint ahogy én ráhangolódtam a gyerekvállalásra, Ő már hosszú évek óta vágyakozik unokára. Azt mondja, csodálatos érzés lehet, amikor a gyerekének babája lesz, de annál szebbet el sem tud képzelni, mikor a saját lányának a pocakjában fejlődik a kisbaba, a saját véréből lesz az unokája.
Érdekes ez a metamorfózis.
