Megtanultam a ciklusfigyelést, tudom a választ arra, hogy hányadik napnál tartok, s egészen felvilágosultam a nőbelsőben történő folyamatokról is. Még mindig olyan vagyok, mint egy csokibonbon, amit színes celofánpapir borít, s hiába szagolgatjuk, forgatjuk az ujjaink között, csak nem derül ki, hogy mi van benne, míg bele nem harapunk (esetemben le nem pisilem a papirdarabkát).

Amióta behatóbban foglalkoztat a babatéma, lépten-nyomon beleakadok egy villogóslámpás, ijesztgetős (nyilván inkább figyelemfelhívós, de most hajlamos vagyok a túlzásokra) cikkbe, ami arra világít rá, hogy a legjobb lenne a felvarrtorrú májkeldzsekszontól elkérnem a sterilsátorbeszállítójának elérhetőségét, amit felállítok a kertben, s onnan se ki, se be, s egy speciális készülékkel kiszippantják az összes bacit, ill, a szűrő eleve már be sem engedi azokat, hogy véletlenül se kerüljön a szervezetembe semmi aljas láthatatlanság, ami bent hatalmas gubancokat képes előidézni, s ezzel veszélyeztetem a pici fejlődését.

Két hete megcsináltattam a toxoplasma vizsgálatot, aminek ma lett kész az eredménye, s telefonos érdeklődésemre az asszisztens annyit mondott, hogy negatív és rendben van, és még két párbetűs adatot, amit végképp nem értettem, de érezhetően már így is túl sokat raboltam az idejét az elmúlt egy percben, úgyhogy nem kérdeztem vissza. Úgy tudtam, ha valaki előzőleg már átesett a fertőzésen, akkor a szervezet ellenanyagot termel, s ezáltal csekély a valószínűsége, hogy mégegyszer el lehet kapni. A vérből az is megállapítható, hogy kb. mikor tombolt a betolakodó. Ha viszont most negatív, vagyis nincs jelen a belsőmben, azt is jelentheti, hogy sosem volt, és akkor viszont méginkább rágom a körmömet, nehogy éppen most találjon rám.

Leginkább a cicákhoz hordozzák, így én, a kóbórlók célpontja, és Anyika Micijének (aki csakis kint kószál a kertben és a környéken, begyűjtve ezzel akármitis) legfőbb abajgatója igazán veszélyeztetett lehetek.

Aztán ott vannak az ebek, akiket mégsem domesztozhatunk ki naponta, s mászkálnak az utcán, fetrengenek a kerti fűben, ahol szintén számos macsek megfordul (leginkább a tavi aranyhalakra szeretnének vadászni).

Mit aggódom, amikor azt sem tudom, a pocakomba beköltözött -e már valaki? Mert sokkal jobb két hétig mosolyogva azt gondolni, hogy igen, és úgy csinálni, hogy nekem már jogom van a kismamaparázáshoz, minthogy ugyanezen idő alatt azon sopánkodjak, hogy lehet, hogy nem.

Farkassal sokszor beszélünk egy nap, s most sincs ez másként, de tegnap óta minden alkalommal így jelentkezik be:

"Szia Boszikám! Minden rendben? Nem simogattál macskát?"