Piroska és Farkas

Mintha csak a kedvemet keresné, vagy tán megbecsülésre vágyik, s hogy kellőképpen értékeljük a termését, de minden évben ugyanezt a forgatókönyvet tartja. Először csak egyet ad. Hetek óta körbejárom, szemügyreveszem a zöld gömböket, melyek közül a legtöbb már hatalmas lufivá puffadt, de csak nem akar belilulni egy sem.

Tegnap este, a viharfelhőket kémlelve megpillantottam a legelsőt, az egyetlent ami megérett, sietve beharangoztam a szezon kezdetét pasinak, de a gyümölcsöt meghagytam másnapra, hogy hagyományörzősen, hálóingben, borzas fejjel tépjem le a fáról, s élvezettel egyem meg reggelire. Finom volt!

Rohantam a pillanatelkapó gépemért, de mire visszaértem a teraszra, a felhők rátelepedtek a káprázatos szivárványra, s csupán egy darabkája látszott, az is csak homályosan.

Félelmetes, vihar előtti csönd és sötétség nehezedett a dombra, pont olyan, mint az ámerikai katasztrófamozikban, mikor várod már, mikor esik a mellékszereplő fejére egy meteor, vagy omlik le a százemeletes felhőketkarcoló, vagy megindul egy gigantikus hullám a part felől.

Égnek emelt soklábával kapaszkodót keresve hadonászott, hogy íves, fényes hátáról ismét átgördüljön, s folytathassa fárasztó útját. Hogy bogaram mit keresett a felső teraszra vezető kőlépcsőn, a hálószobánk felé tartva, na azt nem tudom.

Majd minden nap összefutunk egy-egy érdekes, kedves, szemrevaló vagy éppen félelmetes rovarral, egészen aprókkal és hatalmasakkal egyaránt, s kezdük hozzászokni a közelségükhöz.

Sokaknál biztosan kiveri a biztosítékot, rém giccsesnek találják, túlcukinak, mesterkéltnek. Vállrándítással közlöm, nekem pedig tetszik! Ki is vágtam az újságból, s megtámadni készülök a kövesbácsit, hátha tud egy ilyet készíteni nekem.

Romantikusan megbújhatna a ház oldalában, vadszőlővel, borostyánnal vagy virágzó futólonccal körülölelve.

Zöld az ég és kék a fű, ha akarom. Csak megfordítom a képet, hogy érvényesüljön a formája ennek a gyönyörű gyümölcsnek, amelyről azóta kideült, hogy még ízletes is volt, nem csak látványos. Néha jól jönne, ha ilyen egyszerűen feje tetejére állíthatnám a dolgokat, netán éppen vissza, vagy jobbról balra, vagy balról jobbra, ahogy éppen tetszik nekem.....

A péntek, holott a napszámláló közelébe sem volt a bűvös tizenharmadikának, mégis szerencsétlenül indult.....Délben Farkas beugrott hozzám a munkahelyemre, s bár reméltem, hogy meglepetésvirágcsokorral akar elcsábítani, vagy hirtelen ötlettől vezérelve felkap és elrepít egy dunaparti ebéddel egybekötött andalgásra, egyikről sem volt szó, s az ok sokkal prózaibb volt: a pénztárcámban lapuló másik bankkártyáért jött, mivel a nagykocsi bemondta az unalmast, hirtelen úgy elkezdett nyikorogni, mint egy rozsdás szélkakas, így kedvesem minden piros lámpánál leállította a motort, hogy valamiképpen eljusson a szerelőig.

Aljasföldbolygóromboló nézéssel illettek, mikor kijelentettem, hogy ha a közelünkben valaha telepíteni szeretnének egy szelektív hulladékgyűjtő állomást (amire, lévén dimbes-dombos kertes rész, nincs sok esély), tiltakozós felvonulást szervezek az utcánkban.

Pedig egyáltalán nem vagyok környezetvédelemellenes, sőt! Mi is külön gyűjtjük az üveget, a papirt, a műanyag palackokat, majd felkeresssük a gyűjtőhelyeket, és a megfelelő lyukba bedobáljuk ezeket. De kezdem úgy érezni, hogy a dícséretes kezdeményezés ellenére lassan többet ártunk a környezetünknek ezek felállításával....

Gumipapucsok klaffogása a köves úton, fagyizás a cukrászda lépcsőjén ülve, vízparti fűzfák suhogása a szélben, grillhúsok betekergőző illata, éjjeli szúnyogzümmögés, tücsökzenés esték, hosszú, beszélgetős kertivacsorák, lubickolás a medencében, kedves napperzselte bőrillata, színes gyümölcsökkel megrakott tál az asztalon.........Élvezem a nyárestéket.

Ha későn is érünk haza, még mindig világos van és forróság. Elkészítem a jeges üdítőket, neki zöld-, nekem pedig rózsaszín szívószállal, miközben Ő lehalássza a soklábúakat a vízről, majd elmerülünk a langyos vízben. Az ebek a játékidőt várva türelmetlenkedve sündörögnek körülöttünk, majd míg a nap leköszön, fáradhatatlanul üldözik a sípolókutyát (aktuális kedvenc), melynek dobálásába mi előbb kipurcanunk, mint ők a boldog rohangálásban.

Felkaptam a kisvirágos hátulmegkötőshálóinget, s éppen csak ráhúztam a talpamra a zöld susogós mamuszt, mikor megjelent az ajtóban egy fehérköpenyes hölgy, és elkérte a szobában készülödő lányok nevét, majd a jelenlévőket kihúzta a listájáról.

Ráérősen készülődtem, hiszen a múltkor is több mint egy órát stresszelődtünk a pihenő előtt, míg a tárogatószékbe kerültünk, s az öltözőben csücsülő lányokat megkérdezve kiderült, hogy valószínűleg most sem lesz más a helyzet, mivel harminc perce várakoztak már a sorukra. Miközben masnira kötöttem az egyenszerkót, s igyekeztem kibogózni a csomóba gubancolódott hajamat, bemondtam a nevemet, mire a hölgy (olyan érzésem volt, mintha egy piroslámpás házban lennénk, s ő lenne a madame) a szemüvege fölött rámtekintett, mintha legalábbis arcról felismerne, s megbizonyosodna, hogy tényleg én vagyok -e, aki ehhez a névhez tartozik, majd kihúzta a sörényemet a nyakamból, kezembenyomta a lepedőt, és "jaj, hát magára várunk, gyerünk, gyerünk, siessen gyorsan!!!" kiáltással kifelé taszigált az ajtón. Engedélyt kértem kilépni a szoknyámból, valamint egy szélsebes pisilére, ha nem akarják, hogy elárasszam a vizsgálóasztalt.

Derekamon törölköző, vizes fürdőruhámat hagyom magamon megszáradni, hisz nagy a meleg, csak a napernyő ad árnyékot a teraszon. Hátradöntöm a kerti szék támláját, lábaimat felteszem az asztalra, kényelmesen elhelyezkedem, s élvezem a semmittevést, a megnyugtató, békés, puhaságot, ami körülvesz.

Lenyűgöző, habos bárányfelhők úsznak fölénk, melyekről nem tudom levenni a szemem. Összefolynak, majd mint egy táncelőadásban, új formációt vesznek föl, s úgy haladnak tovább. Csak ülök ott, magamban, mosolyogva.........

Ha nagyon erőltetem, még úszni is lehet benne, igaz leginkább csak körbe-körbe, mint a mutatványos fóka, de az is valami. Kényelmesen elfér benne a kék és narancssárga gumimatrac, amelyre felkapaszkodtunk, s ellazulva ringatóztunk a víz felszínén, majd elmerültünk a forró napsugarak elől.

Reggeli kedvenc tevékenységeim sora -mint pl. érett gyümölcs után kutatva tudományosan körbesétálom a fügefát (még egyetlen egyet sem találtam rajta, de tele van már hatalmas, zöld gömböcökkel)- kibővült a medencébe bekerült szárnyasok lehalászásával, s hosszú percekig pilickázom a betolakodókat a külön erre beszerzett lapos hálóval.

Míg az első akcióra szinte tudatlanul érkeztem, addig a mostanira már elolvastam jópár cikket, beszélgettem egy csomó hasonló cipőben járó lánnyal, valamint bekapcsolódtam egy fórumozásba is. Veszélyes dolog ez.

Tele lettem kérdőjelekkel, aggódással és bizonytalansággal, s mindegyikből kiindul egy-egy nyíl, ami az "ezértnemsikerül" halmaz felé mutat.....

Fáról lábatlóbálva, vagy létráról nyújtózkodva, s az ágakba kapaszkodva legjobb meggyet enni, egy a kosárba, kettő a számba alapon. A megmenekült szemeket pedig jól lehűtöm, s másnap este esszük meg, amikor felülete csillog a lehelletnyi párától, s kellemesen hűsít egy dolgos, forró nap után.

Amikor már pár napig ott időzik a jegesmedvében (=gigantikus álomhűtőnk, amely általában kong az ürességtől, de a jégkockaadagolóját kihasználjuk rendesen) és meglöttyedt, s már nem olyan hívogatóan friss, na akkor vagy tologatom pár napig, vagy rászánom magam a gyümölcsleveskészítésre, bár ez ritkán esik meg velem. Ezúttal viszont, ki tudja mi szállt meg, de kedvet kaptam egy egyszerű meggyessüti kotyvasztáshoz??!!

A bevonulásnál tele voltam energiával, lelkesedéssel és bizakodással, így az első menetben még hittem a sikerben, hogy kiütéssel győzhetek. Mit nekem statisztika, tizenötszázalékos esély, lenyomok mindenkit, s a végén felemelt karral integetek a ringből. Erre alulmaradtam, s a második menetre szinte nincs is tartalékom a kezdeti pörgésből és hitből, amire pedig szükségem lenne.

Azt hittem, már rutinos alvázmutogató lettem, nem csináltam nagy cécót a zokniválogatásból sem, csak behajítottam a kimosott múltkori rózsaszíncsíkosat, utána dobtam a törlőkendőt és minden egyebet, amire szükségem van a vizsgálat előtt (rutinból megy, mint az indiánoknak a törzsi tánc), és úgy gondoltam, nekem ez már lazán megy, dehogy fogok izgulni. De már déluátn alig bírtam a forgószékemben ülni, fészkelődtem össze-vissza, és fél órával előbb lementem az irodai fürdőszobába lezuhanyozni. Ettől az izgágaságtól természetesen folyamatosan pisilhetnékem támadt, s mikor s klínikán engem szólítottak, s szokás szerint az asszisztens megkérdezte, hogy voltam -e pisilni, közöltem, hogy háromszor is, de megint kell....

Szívem szakad értük, ahogy lógó nyelvvel, látszólag céltalanul baktatnak a forró aszfalton, s azon gondolkodom, vajon miként jutnak majd ivóvízhez, ha már aznap élelmet nem is találnak.

Ha mezítláb kimegyek a teraszra, a faburkolat perzseli a talpamat, a napon fekve alig bírom pár percig a forróságot, s félóránként szomjanhalok, ha nem jutok jeges hűssítőhöz. Papucsot húzok, kitekerem a napernyőt és elbújok az árnyékába, megnyomom a hűtőgépen a jégadagoló gombot, s már koppanak is a hideg kockák az üvegpoharamba.

És Ők? A kóborló kutyák? Kérlek, ha tehetitek, rakjatok ki nekik ivóvizet, egy régi lábasba, vagy egy műanyag edénybe, netán kidobásra ítélt mázas mélytányérba, vagy bármi más megteszi!

Befordultam a kisutcába, ott, ahol hetente többször is elsétálok, de most mégis megakadt a szemem a sarki házon, s fájó szívvel vettem észre, hogy leszerelték a múltkor lefényképezett, öreg postaládát, s egykor volt helyét csupán az üres felfelület jelzi.

Egy pillanatra megálltam, s felnéztem a homlokzatra, amit szabályosan sorakozó, élénk zöld levelek borítottak, s mintha csak nekem integettek volna mindahányan, mikor meglebegtette őket a kósza nyárreggeli szellő.

Hogyléte felől érdeklődtem Ebarátomnál, akinek arca kérdésem hallatán rögtön átrendeződött, s egy pillanatra zavarba jött, s egy darabig habozott a válasszal. Akkor már tudtam. Blöki átsétált a szivárványhídon.

Azt mondja, pár hónapja történt, de nem akart szólni nekem róla, úgyis mindenen bőgök.....Blöki, aki minden nap elkísérte gazdasszonyát a buszmegállóban, őrjáratozott a kerítések előtt az utcában, felsétált a szőlőbe, majd az út mellett várta hazafelé tartó gazdáját. Elütötte egy autó. Arra még volt ereje, hogy az öreg fa törzséig elmásszon, s ott összekifliződött, s elszenderült.

Aki simán vette az akadályt, s kisujjából kirázta az előző feladványt, azt arra bíztatom, próbálkozzon meg annak nehezített változatával, amely természetesen az elsőre épül.

Főszereplő szeleburdicsajhoz csatlakozott egy másik, hasonlóan lökött nő (ami érthető, ha felfedjük azt a tényt, hogy az utóbbi az előbbi Anyja), akik az éjjeli tófeltöltős vízfecsérlést követően másnap koradélután arra a megállapításra jutottak, hogy most már úgyis mindegy, meg marha meleg is van odakint, ideje, hogy felállítsák a hatalmas, felfújható medencét, s azt feltöltsék vízzel, hogy mire az ember este hazatér a munkából, boldogal elmerülhessen benne nyakig.

Ez egy rozsdás történet, amit még máshol, a túróshátúblogba jegyeztem be, de ismét aktuálissá vált. Tegnap Anyika és Joepapa eljött értem (szabadságon voltam), s elvittek vérvételre, úgyhogy ismét az alábbi élményben volt részem. Mókás volt, ahogy a harmincontúli gómbóctündér aprólányukat mindketten elkísérik egy ilyen beavatkozásra, de én annyira élveztem gyereknek lenni!

Előtte két napig áztattam egy régótaüresmár befőttesüveget, istenments, hogy ecetlérészecskékkel keveredjen a vizsgálat tárgya, a végén még ebből kifolyólag, a beazonosítási buktatók miatt valami rémületes betegséget akasztanak a nyakamba.

Példánkban a buggyanttyúk este kilenc előtt pár perccel abbahagyja a locsolást, mikor észreveszi, hogy a kertitóra ráfér egy kis utántöltés, és a szegény halak is megfőttek már a melegvízben. Belelógatja a slagot a tóba, és teljesen eltekeri a kart, hogy a legerősebb fokozaton zúduljon a hideg víz.

Klaffogós kinti papucsában becsoszog a nappaliba, ahol figyelmezteti kedvesét, hogy menyitotta a "cserepet", aki furcsán felnéz, s visszakérdez:"megnyitottad a cserepet??!!" A lökött nőszemély megrázza a fejét, s gyorsan helyesbít "a vizet, engedem a tóba, majd szólj öt perc múlva, ott ne felejtsük!". Jó. De senki sem szól.

Tele lettem pöttyökkel. Pénteken szúrtam ki, mikor hazaérve ledobáltam a ruhámat, s belebújtam egy lenge, szellős és kényelmes otthoni libbenősruciba. Az egészen apró kellemetlenésegek elborítják a hátamat, a mellkasomat, karomat, és a hasamon is akad belőlük jócskán.

Mindig büszke voltam a babapopsi bőrömre (amit a dundiság mellett a Dagimama hagyott rám, kinek a bőre még idős korában is szépséges volt), s ritkaság számba ment, ha neadjisten feltűnt egy-egy kósza ragya. Nos, most kaptam belőlük bőven. Igaz, nagyon-nagyon picik, de rengeteg van belőlük. Két dologra gondoltunk: az érlelésemet előserkentő bogyók mellékhatása, vagy a dög kullancs okozta betegségek valamelyikének előszele.

Feltúrta a szekrényt a régi szalmakalapjai után (az én kedvenc,  nagykarimásomat, amelynek hullámzik a széle, sehol sem leltem), s talált is két mókás darabot, amelyek közül az egyiket, a messzireelállósat, égfelépúpozódósat az én fejembe nyomta, a másikat behúzta egészen a szeme alá, s onnan pislogott kifelé, mint a béka a lapulevél alól.

Karjára vette a hatalmas fonott kosarat, hónom alá csaptam a szakajtót, benne a metszőollókkal,  befújkodtuk egymást citromillatú kullancstávoltartóval, feltettük a napszemüveget, s így indultunk el levendulázni, Anyi és én.

Elektronikus levélváltásunk 2005. február 18.-ról, amikor a dolgozómban a csajok az ügyben nyomoztak, vajon mitől működik jól egy boldog kapcsolat, s rámkerült a sor, szemembe világítottak, majd felbújtottak, kérdezzük meg Farkas véleményét.

Piroska: Itt a csajokkal arról beszélünk, ill. azt kérdezik, hogy mitől működik jól a mi kapcsolatunk. Kíváncsiak rá férfi szemmel....Megteszed, hogy pár mondatban leírod? Bis.

Ez a kutya úgy tud kinézni, olyan bűbájos jelenség, lábunkróllevevős, s amikor meglát minket, tüneményes mosolyra húzza a száját (félrehúzza a felső ajkát, mintha fintorogna), kivillantja szabálytalan fogsorát, majd heves sündörgésbe és farokcsóvába kezd. Szőrtündér.

Ellenállhatatlan. Farkas folyton felkapja, megölelgeti, ölbeveszi pocakvakargatásra, babusgatja, dédelgeti, s ahogy mondani szokta, puszta szeretetből legszívesebben beleharapna abba az ennivaló gomb orrába.

Visítva vettem észre a teraszon álló bokor ágai között a csodakék terméseket: éééérik az áfonyáánk! Rengeteg csipkés végű, zöld bogyót hozott a a fehér harangocskák elvirágzását követően, s már néhányan közülük éretten várnak a szüretelésre.

Tavaly késő ősszel, majdnem télen találtunk rá a kertészetben, s mivel régóta kerestük, még az sem tartott vissza, hogy kint mínuszok röpködnek, talán csak jövőre lehet majd elültetni. Behúztam a garázsba, ott majd kitelel, s jól meg is feledkeztem róla. Szegény nem kapott egy csepp vizet sem, s csak februárban vettem észre, mikor elkezdtük kipakolászni a kaspókat.....Le volt kopaszodva, csupán néhány új, zöld levélke lengedezett az ágak végén, de mégis tele volt picike, fehér virágfürtökkel.

Megmutattam Neki az első felvételt, s bár kedvérevaló volt, mégsem ismerős sehonnan.

Pedig ez egy régi szám, ugyanaz az előadó, akkor és most. Én kedvelem mindkát változatot, de a koncertes, szenvedélyesegyszálgitárost sokkal jobban. Elképzeltem, milyen lehet állni a rómeóserkélyen, a lágy esti szellő cirógatásában, s megjelenik ez az "alak" szerenádozni......nem hiszem, hogy megdobálnám:-)

Az oviban szerettem volna a szőlő meg az alma helyett a csigás akasztóra tenni a tornazsákomat, és sokkal jobban tetszett volna, ha Anyika nem az előbbieket varrja rá a játszósnadrágom kilyukadt térdére, hanem inkább egy helyes csigát szab ki a barna bőrből, amit foltozásra használt...De a csiga másnak a jele lett, sőt, a katicabogár is, akikre irigykedhettem, s be kellett érnem a pirosalmával.

Most is kedvelem a csigákat, lenyűgöz a házuk formája, a tökéletes csigavonal, ahogy behúzódnak és kulcsrazárják az ajtót, s ahogy komótosan, ráérősen közlekednek. Viszont kezdek bepipulni rájuk, mert a sok eső miatt tömegesen vonulnak át a kerten, s megrágcsálják a növényeimet! Pucércsigát is találtam (őket nem szeretem), igaz, még nem csapatban, csak lézengő magányosok voltak, de házcipelőből rengeteget költöztetek át a kerítésen túlra (ártani nem akarok nekik, bár tudom, a kerítés nem akadály...más ötletem meg nincs), ahol elburjánzott a vadnövényzet, s senki sem gondozza.

Nagytakarítok a benti gépemen, s rábukkantam egy régi, bálintnapos versre, amit Farkastól kaptam. Aznap reggel az volt a feladvány, ki tud szerelmes verset írni a másiknak úgy, hogy a következő szavakat beleszövi: ütvefúró, tökreszelő, traktor.

Most a rózsaszíneken a sor, nyílnak mindenütt a kertben: a bejárat mellett pompáznak a habosvirágú hortenziák, háttérben a gyöngyvessző bokorral, hátul aprófejű rózsa vonzza oda az arrajáró tekinetét, s a tóparton is kibontakozott a keserűfű fürtje, s a halványszínű ismeretlen, alatta a rózsaszín szélű terjeszkedővel.

Ha valaki be tudja azonosítani a számomra névteleneket, kérem, ne habozzon leírni! Olyan szépségesek, imádom mindet!:-)

Megnyitotta képzeletbeli, borostyánnal felfuttatott kovácsoltvas kiskapuját a kedvenc virágrendelős lelőhelyem, ahonnan a tavasz hírnökeit szerzem be immáron több éve.

A tavalyi fogadkozásom ellenére ismét túlzásba estem, ráböktem gyönyörűséges tulipánokra, jácintokra, krókuszokra, rendeltem az összes fellelhető gyöngyikéből, s nem felejtettem párat kérni a különféle színű díszhagymából sem, mert az a kettő lilagömböc, ami az előkertünkben díszeleg belátható, hogy nem elég, kell még hozzá vagy nyolc hagyma, hogy virágcsoportnak lehessen nevezni.

Színesek, mintásak, vidámak és lepkések. Lehet választani, kinek melyik. Vagy talán mind a négy kell ahhoz, amit csinálni lehet velük?

Vagy elég kettő is, netán simán működik csak az egyikkel? Hm?????

Körbesétáltam a ház körül, egy estére elbúcsúztam a napkorongtól, amely lefelé cammogot a dobok mögé, s felfigyeltem egy aprócska, fényeszöld bogárkára, amint a sárga gömböc virágfejek között gebeszkedik, s rutinosan kel át a szomszédos szál tetejére. 

Frászt kapok, ha rajtam teszik ugyanezt, de most élvezettel követtem a kiszöld bemutatóját, s fürkészni kezdtem a kertünkben található, alig látható méretű soklábúak tevékenyégét.

Nem jutottunk el a koncertre tegnap sem, s szerintem ezt az élményt már elbuktuk, mivel az esőnapnak nem szerveztek esőnapkettőt, pedig mindkét megjelölt napon zuhogott odaföntről. Mire hazaértünk, elállt a zápor, s estefelé lassan kisütött a nap, amely ilyenkor varázslatos fénnyel jutalmazza meg azt, aki kisétál a csuromvizes fűbe, hogy gyönyörködjön a kitisztult égben, s a természetes locsolásért rajongó kerti növényekben.

Szeretek kimenni a kertbe, széttárt karral pörögni a hersenő zöld fűben, megfigyelni a bokrokat, vizinövénykéket, a különféle margarétákat, mintha tegnap óta óriásit nőttek volna, s a lubickoló halakat, akik élvezik, hogy az esőzések miatt jócskán megnőtt a birtokba vehető terület.

Bódító illatot visz a szél, mikor átfésüli az öreg levendulabokrok szálait, melyeket két évvel ezelőtt menekítettünk át egy elhanygolt, gazzal benőtt rétről. Vannak saját ültetésű tövek is, lilák és fehérek, s tervezzük gyarapítani a létszámot faládákba, dézsába, és a még szinte üres területre beültetve.

Alfici vonzódik az illatához, vagy csupán azért szeret nekidőlni, mert élvezi, hogy a lila virágok csiklandozzák a fültövét és a fejebúbját, s előszeretettel bújik bele a virágfelhőbe.

Benyomódott nálam a piros gomb, az amelyik hirtelen felpörgeti a beleélést, s visszafoghatatlanul vágyakozom babás helyességeket vásárolni. Pedig csak most éltem meg az első kudarcot....

Reggel, a dugóban felfelé araszolva a lejtőn ismét megcsodáltam a tündéri boltocska kirakatát, ahol apróságoknak árulnak használt vagy különleges, egyedi ruhácskákat, mellette nemrég nyílt kedves ajándéklelőhellyel, ahol öreg ládák, angyalok, gyertyatartók, hímzett terítők, szépséges képkeretek és megannyi hangulatszínező várja, hogy otthonra leljen.

Tupír hajjal, bokatörős magassarkúban indulnék el az állatorvoshoz (mert ehhez bizony hozni kell a figurát), ha lenne egy ilyenem, illetve kettő, hogy mindkét puccfehér kutyánk beleférjen a saját nevével ellátott járgányába (Alfici kimaradna a jóbol, mivel Őt csak akkor tudnám belepréselni, ha elől kitüremkedhetne a feje a szélvédőn). 

Bár kétlem, hogy bármelyikük kellő fegyelemmel viselné az autókázást egy ilyen pucchordozóban, akkor meg úgyis oda a jól megkomponált hatás... 

Ráférne egy kis tisztogatás, az aljas módon ráragasztott lakáseladó meg lefogyhatafeléreegyhétalatt cetlik körömkefés kapargatása, de utána ismét teljes pompájában várhatná a kedves képeslapokat, meg az egyre kevesebb kézzel írott szerelmes levelet.

A városvédőknek köszönhetően néhány helyen állítólag megmarad ez a szépséges, régi, piros postaláda, de sajnos a legtöbbet már lecserélték az új, mondjuk úgy, egyszerűbb vonalvezetésűre....Ha valahol még látunk egyet a kiselejtezésre ítélt, kopott, míves ládákból, érdemes megállni, megcsodálni, hiszen ami eddig természetes volt, s alig vettük észre, lassan kuriózummá válik. A fenti ládát a tejesbolt mellett paskoltam meg, gyönyörködtem a gondosan megmunkált állványban, az apró részletekben.

A kezdődő, enyhe fejfájást ezúttal nem folythattam el semmiféle csodabogyóval, hiszen a tizedik napon jártunk csupán, de reméltük, ott lakik már a pocakomban a szederkinézetű pirinyóság, akiért inkább elviselem a kínzó fejfájást, minthogy enyhülést keresve a gyógyszerrel ártsak neki. Egész éjjel virrasztottunk. Én sírva vártam a megkönnyebbülést, Ő masszírozta a fejemet, simogatta a hátamat.

Délelőtt betelefonált a klínikára, elmondta, hogy erős migrén gyötör, nem bír így látni, s bár elolvasta az összes általam használt bogyó tájékoztatóját az interneten, s látja, hogy egyiket sem javasolják pocakosoknak, nem bírja nézni, ahogy szenvedek. Azt javasolták, vegyem be azt, amelyiket szoktam, mert ezzel a gyötrődéssel többet árthatok, mintha legurítok egy bogyót a torkomon. Így is tettem. Ahogy a borús felhők közül előbukkant a nap, egy fél óra múlva ernyedten, megkönnyebbülve feküdtem az ölében a napsütötte teraszon.