Befordultam a kisutcába, ott, ahol hetente többször is elsétálok, de most mégis megakadt a szemem a sarki házon, s fájó szívvel vettem észre, hogy leszerelték a múltkor lefényképezett, öreg postaládát, s egykor volt helyét csupán az üres felfelület jelzi.
Egy pillanatra megálltam, s felnéztem a homlokzatra, amit szabályosan sorakozó, élénk zöld levelek borítottak, s mintha csak nekem integettek volna mindahányan, mikor meglebegtette őket a kósza nyárreggeli szellő.
Körbejártam a házat, amely ki tudja mióta lehet lakatlan már, s lenyűgözve bámultam a középen faragással díszített napszívta kapuját, a rozsdásodó kovácsoltvas szellőzőt, s hihetetlenül gyorsan terjeszkedő futószőlőt, amelyet inkább rohanónak kéne hívni, hiszen egy-kettőre beszövi majd a postaláda helyét is, s talán pár hét múlva más senki sem fog emlékezni rá, hogy egykor ott bújt meg az épület oldalában.
Mintha lecsukta volna a szemhéját a ház, a legtöbb ablakot már beborította a levélpaplan, felkúszott egészen a tetőre, s alig látszik már a vakolat eredeti színe. Szomorú ez a pusztulás, a betört ablakok, hogy egy idő után már a fény sem szűrődik majd be a szobákba, de ugyanakkor annyira szép volt az épület, ahogy a zöld növény utat tört magának, s birtokba vette a házat.
Remélem, nem kerül majd üvegkalitkás irodaházakat építő befektetők-, vagy trendi lakóparkos tervezők kezébe, hogy lerombolhassák, s valaki megmenti majd a házat, kordában tartva a rohanószőlőt, amelyből hazafelé lecsípek egy hajtást.
