Piroska és Farkas

Felkelés utáni első szó: "Appa". Álmában is Őt emlegeti. Nagyiéknál elkéri a komódon álló fotók közül azt, amin az Apja és az én fejem marhanagyban látható, boldogan elrebegi "Appa", majd megsimogatja, megpuszilja a képen az Apját, és visszateteti a helyére. Aztán megint és megint.

Erre ma már becézgeti is. Kitudjamiért, de reggel óta így hívja: "Apaca". És miután kimondja, igazán viccesnek is találja, s jókat kacag rajta. Sárgulok.

A  legnagyobb változás az előző medvésméreckedéses élménypillanatrögzítéshez képest, hogy most már nem csak elmászik a lencse elől, hanem el is fut. Viszont szeretettel bújik a macihoz, modnogatja neki, hogy "brumbrumbrum", megpuszilgatja és ölelgeti. Csak fel kell zárkóznom kattingatásügyileg, hogy lekövessem a gyerek folyamatos mozgását, mert a legtöbb képről leszaladt, és csak egy láb vagy egy elmosódott húsos kar látható rajtuk......Bár én azokat is szeretem:-)

Hiába kérte, hogy tegyem le a földre, hogy egyedül totyoghasson, hiszen felkapta volna a napok óta agresszorkodó cudar szél. A Micimackó meg a Malacka képe jelent meg a szemem előtt, ahogy utóbbi aprócska kapaszkodik a medve praclijába, aki csak húzza maga után a levegőben, hogy szegénynek le sem ér az a pilincka lába.

Hát valahogy így jártunk mi is, mikor tegnap kimerészkedtünk a környékre sétálni. Szél ide vagy oda, a gyerek vágyódik kifelé. A kapuba kapaszkodva és a kulcslyukat piszkálva pedig közölte: "kinyit". 

Kanalazzuk az ebédet, faljuk a kultúrát. Falatkaadagolás közben is olvasni szeret. A legviccesebb pedig, ha mindezt az Apjával teszi.

Kivételes nap volt a mai. Imádom a váratlanul hármasban elcsent hétköznapokat, amikor Farkas nagyritkán itthon marad velünk. Még akkor is, ha az apropó a lassan félméteres legelő füves rész lenyírása, amelynek csak az egyik részét abszolváltuk három óra alatt. Viszont utána étterembe ruccantunk ki gyerekestül, aki pedig azonmód bevetette magát a játszórészlegre, s bemutatta a mai új szavakat, úgy mint "oda, oda" (és tényleg mutogat arra, amerre menne), "mingyál" (mingyárt), "egypeec" (egy perc, amit én szoktam mondani neki , ha türelmetlenkedik, vagy rám vár), "egggyet" (ha belenyúl a kölesgolyótartóba, és kivesz egyet belőle, mert mindig mondtuk neki, hogy csak egyet vegyen egyszerre). Okostojás.

Autókat néz, közvetlenül kocsibanalvás után. Úgy ellenőrzi a forgalmat, mint egy kötelességtudó parkolóőr.

A napok óta tartó kertszétcincálós vihar azon túl, hogy eláztatta a pincét, megcibálta a gyönyörű bokrokat és fákat, messzire repítette a kaspóimat, beáztatta több helyen a falat, leszakította a kémény- és egyes részeken a gerendák borítását is (utóbbit azóta is verdesi a ház falához, s ettől a hangtól lassan olyan állapotba kerülök, hogy aki szembejön velem, menten belerugok), ráadásként, mint egy szárastúl a tejszínhabba pottyantott koktélcseresznye, kínzó komiszt hozott rám. Negyvennyolcórásat. Néha el tudom nyomni két panadollal, s addig jó, míg a gyógybogyó meg a migrén vívnak odabennem, de sajnos nem az győz, akinek én drukkolok. Fejfájás marad.

Állok az ablaknál, elnézem a fákat csavargató, esőtazblakokhozverdeső, mikorviszileatetőt típusú, szűnni nem akaró szélvihart, s azon morfondírozok, hogy mikor lesz már vége, milyen károkat okoz még, meddig nem tudjuk kipihenni magunkat, s legeltetni a gyereket a kertben, aki a vihar erejével egyenesarányosságban nyűgös, egyértelmű párhuzam jut eszembe róla. Pont olyan ez a vihar, mint a komiszom. Ilyen erővel szokott tombolni a fejemben, s úgy érzem, belepusztulok, s a befejezés nem lehet más, mint hogy leesik a fejem a nyakamról és elgurul.

Ui: jobban elviselném, ha forrócsokit szürcsölve nyomhatnám az orromat a hideg ablaküvegnek, de cérnulás project van. Ma járt le az első négy hét, s az eredményt közepesre értékelem: 4 kg. Folytatom.

Jár. Egyedül. Mit jár, száguldozik! Pár nappal a hófordulója előtt, az Apja születésnapján tette meg az első, hosszútávú tipegését, ráadásul úgy, hogy mindketten szemtanui lehettünk ennek a varázslatos élménypillanatnak. Könnyes szemmel, meghatódva ölelgettük, Ő pedig odabújt hozzánk, és tündéri mosolyra húzta a száját.

Semmi kétség, ez a hónap eseménye. Most már alig mászik, inkább feltúrja magát állásba és megindul a kiszemelt cél felé. Azért sokszor nyújtja a kezét a miénk felé, szívesen sétálgat kézakézben (olyan gyorsan teper, csak bírjuk az iramot). Remekül fordul, iránytváltoztat. Sokat táncikál, mozgást utánoz. Felmászik a járgányaira, de még nem igazán hajtja lábbal ezeket, inkább kéri, hogy toljuk. Viszont mindent, ami csak gurítható, tol maga előtt: talicska, babakocsi, kismotor, traktor, csattogószárnyú fakakas. Amelyikbe csak lehet, bepakol valamit, ráültet valakit, békát, babát, macit, és úgy megy velük.

Kibontakozóban a sítlusa:-) Ráteszem a sapkát, amit kis idő múlva lekap a fejéről, hogy Ő vegye fel. Néhány próbálkozás után úgy látszik, elégedett az eredménnyel, mert nem piszkálja. Neki így tetszik.

Mostanában minden sapka, amit a fejére lehet tenni. A sapkák a legsapkásabbak persze, ezeket legott fel is próbálja, de ezen kívül lehet harisnya, nagyi ottfelejtett hajpántja, zacskó, műanyagpohár, cipőfűző, papirdoboz. "Sakka, sakka!"

Gondoltam, lesz pár hetünk, amíg tipeg ide-oda, egyik karból a másikba vetődik,  szép lassan ráérez az egyedülkétlábonjárásra. Komótosan, ahogy eddig sem siette el a dolgokat. Két nap sem kellett ahhoz, hogy felgyorsuljon, anya- és nagyirémisztgető üzemmódra kapcsoljon, és száguldozva szelje át a szobát, játszótereket, parkokat. Ő remekül szórakozik, míg engem kiver a víz.

A felvételt elnézve több megjegyzés is megfogant a fejemben. 

1. Ez a pöttyös sapka irtó édes, de két számmal nagyobb, és úgy néz ki a gyerek benne, mint Miskabácsi az almafásban. Főleg, mikor felcsúszik, és a feje tetején kicsúcsosodik.

Hazafelé gyakran elkocsikázunk az autópálya fölött futó kishídhoz, hogy onnan figyeljük az elsuhanó autókat (tütü),  kamionokat (kam), buszokat (bus) , teherautókat (te). Imádja. Ül az apja karján, teljesen elvarázsolva hadonászik, mutogatja a járműveket izgatottan, s mindegyikről tudja, hogy milyen típusú (kamion, tütü, teherautó, vagy busz).

Sétáink alkalmával elkanyarodunk a közeli építkezésekhez, ahol nézzük a darusautót téglákat beemelni, a betonkeverőt forogni. Ha repülő közeledik, kémleljük az eget, s ha lehetőségünk van rá, hanyattvágódunk a fűben, hogy jobban lássuk. De a legeslegnagyobb kedvenc a gurulók között már hetek óta a kukásautó. Amióta Anyikáéknál sikerült elkapnunk a villogó, hangos járművet, ahogy a kukásbácsik beemelik a kukákat a narancssárga tartályba, s meglepődtek, hogy egy nemisfiút hogy lenyűgöz az ilyesmi. Megszólították, beszéltek Vele, s még dudáltak is Neki. 

Az Apjával szoktak zuhanyozni, ahogy Ő hívja, a lenti börtönzuhannyal (a plafon felöl belógó hatalmas zuhanyrózsatányér, vagymi, ami az építkezésnél a főbb vágyai között szerepelt, hogy neki egy ilyen kell-először úgy szerelték fel a mélynövésű "szakemberek", hogy nem fért alá a maga százkilencvennyolc centijével, úgyhogy újra kellett csináltatni.......). Remek mulatság, és nem utolsósorban sokkal gyorsabban tiszta lesz a gyerek, mint mikor a fenti nagykádban lubickol. Ide maximum csak két gumiállatot visz le (ha három keze lenne, nyilván hármat), s mikor ezek már teljesen megtisztultak, még néhány kéznyújtásnyira lévő tusfürdős- meg samponos flakont is megmosnak. Szemben a kádas jelenettel, ahol több az állatka, mint a víz, és sokáig lehet lubickolni.

A börtönzuhanyt sosem használtam, tekintve a sűrű, bogós szénakazalt a fejemen, amit nem szeretnék órákig szárítgatni fürdés után, így beérem az ehhez kapcsolódó sima, leemelhető mikrofonos zuhanyrózsával. Ám ha nagyritkán mégis én megyek tusolni Nünüvel, s két kézzel fogom a húsos kis habtestét, nem marad másik, hogy a zuhanyrózsát is tartsam, meg a gyereket is mossam. A megoldást a napokban megtalált, szállodában osztogatott és Joepapa által onnan szuvenírként hazaszállított alulgumis zacskó jelentette, amit fejemre húzva száraz marad a sörényem. Más kérdés, hogy úgy nézek ki benne, mint Mancinéni a termálban. Vágyölő látvány. De a gyereknek tetszik, jót röhögött rajtam.

Már azt is el tudom képzelni magamról, hogy egy szép napon receptekkel állok elő, és főzni fogok. Itt tartok.....én, a konyhakerülő. Mondom, elképzelni tudom. Mert egyelőre csak a párolóba dobálom az alapanyagokat, aztán összebotmixelem.

Farkas megkért, hogy kezdjem el írni magunknak, hogy miket eszik a gyerek, hogy ha esetleg allergiás lesz valamire, vagy megint rémesen piros lesz az alváza, vissza tudjuk keresni az esetleges okát (sajnos kijött egy kis ekcéma -apjának is van, lehet örökletes, de rengeteg kisgyerek is szenved tőle- is rajta, de még nem vészesen piros, inkább csak száraz foltok vannak a bőrén, főleg a pocakján. Az arcán is az van a doktornő szerint, amire én azt gondolom, hogy az anyatejtől van inkább).

A családi összejöveteleken számtalan sztori kering a gyerekkorunkról, melyek többségét vagy ezerszer meghallgattuk a szüleink lelkes előadásában, akik úgy mesélik, mintha még sosem hallottuk volna. Felemlegetik pl., hogy milyencuki voltam, mikor vakmerő picilánykoromban halomszámra fogdostam az esőben tömegesen megmutatkozó gilisztákat. 

Olyan különlegesen szépek a fények egy-egy kiadós dézsábólöntős eső után, ahogy a nap megjelenik a felhők mögül, s a gyöngyökként sorakozó cseppek megremegnek az ágakon, fűszálakon. Összekapjuk magunkat, és felfedezzük az ismerős, ám mindig annyi új élménypillanatot tartogató környéket. Pár méterenként megállunk megnézni a csigákat, majd átsegítjük őket az út túloldalára, remélve, hogy így elkerülik őket a kocsikerekek.

Mintha lépésszámláló lenne rácsatolva, és teljesítenie kéne valamiféle napi normát, úgy robog a házban mindenfelé, kitárt karokkal egyensúlyozva, és röhögcsélve. Talán az új érzés okozza ezt a mámort, hogy végre kétlábon, ujjkapaszkodó nélkül suhanhat akárhová, de folytonosan kacag. Ha elvágódik, előbb megjegyzi, hogy "bumbum", vagy "hoppá", "eldőőőt" vagy "csücs", kineveti magát, feltúrja a fenekét terpeszállásban, és indul is tovább. A stílusán van még mit csiszolni. Elnézve a kacsázását, a gyermekvédelmisek tuti megvádolnának azzal, hogy a nagyapja sörhabban itatja a gyereket.

Engem a frász kerülget, nehogypofáraessen, nehogyrosszuldőljön, nehogynyakátszegje, s ha már egy jóideje nem növeli a fogai számát, legalább ezt a hatot tartsa meg a helyén. Leginkább a kertben, a füvön totyogva érzem a legnagyobb biztonságban, az mégiscsak puhább.

Az időnként eleredő eső mindenkit visszarettentett a kirándulástól, kivéve a szülinapos Farkast, aki felpörgette punnyadó, lemondó bandánkat. Mégis, mi lehet a legrosszabb: megázunk. Gyereknek úgyis van esőkabátja, meg katicabogaras gumicsizmája is (amit Dalmi és én is irigyelünk is tőle). Indulás!

A hosszú, tekergős úton hol csöpörgött az eső, hol pedig szikrázó napsütésben autóztunk. A végállomáson a fű ugyan még nyirkos volt mikor kiszálltunk, de a nap hamar felszárította, s így Nünün sem volt sokáig az új  pöttyös gumicsizmája. A hely pedig gyönyörű! 

Egyedül van. Lassan elfogadom, hogy hiába is szórtam tele morzsákkal a régi, kitaposott utat,  nem akar már visszakanyarodni rá.......

Nem egyszerű a nővérének lenni. Folyton figyelnem kell rá: befizette, leadta, elküldte, telefonált, megbeszélte, felírta, feladta, elolvasta, megjegyezte....hhhhhhhhh.  Ahogy mondani szoktam neki, ott ülök a vállán piciben, és károgok a fülébe. Mert figyelni kell rá. Nem a földön jár. Álmodozó. Annyit, de annyit aggódom, izgulok érte.

Azt mondja, gyakran kinyitja a mappát, hogy megint és megint elolvassa a versikét, amit még párhónapos korában suttogtam a Migyerekünk fülébe. Mindketten odadugtuk az arcunkat az övéhez, feje fölött fogtuk egymás kezét, és csakúgy kijöttek az egyszerű, kurta sorok a számon.

Mikor elaludt, felkönyökölve figyeltük és meghatottan gyönyörködtünk benne. Jó érzés azt hinni, hogy én vagyok a legszerencsésebb és legboldogabb a földkerekségen. Jó érzés pancsolni ebbe a rózsaszín, ragadós masszában. Jó érzés egyetérezni.

Eljött a májusegy. Az újabb határidő, amit nemkomolyan, de azért kitűztünk magunk elé. A gyerek visszatér a rácsos kiságyba. Én lapítottam, Ő sem hozta fel. Nünü továbbra is itt szuszog közöttünk. Most azonban Farkas megemlítette, hogy hétvégén rendbe kell hozni a régesrégen nem használt fekvőhelyét, és utána külön alszik. Itt maradunk a szobájában, de mégsem bújhatok össze vele, nem öleli át a karomat, és nem fúrhatom bele az orrom végét a hajába. Maximum benyújthatom a kezemet  hozzá két rács között. 

Negyedik napja, hogy az apja altatja el este, nélkülem. Mert ha én ott vagyok, "ciccci" kell. Még a tejpépet sem fogadja el tőlem, csak sírdogál az ölemben, ráhajta a kis fejét a mellkasomra, és hajtogatja elhaló hangon: "ciccci". Szívem szakad. Úgy döntöttünk, hogy megpuszilgatom és egy jóéjtölelés után megyek a dolgomra. Eddig minden este összebújtunk, beszélgettünk, tejcsatlakoztunk, simogattam, énekeltem, míg el nem szenderedett. Gyakran altattuk kettesben is, s hol hozzám bújt, majd egy kicsit az apjához. Most meg a másik szobában fekszem a kovácsoltvas ágyon, hallgatózom, s búsulósan nézem a plafonon futó vastag gerendákat.

A haletetés az Ő feladata. Nem mi erőltettük rá idejekorán, nevelési szándékkal, hogy a gyerek is kivegye a részét a házkörüli munkákból, Ő ragaszkodik hozzá, hogy vacsorát adjon a "halakkáknak".  Alig bírja kivárni, míg rákerül az esőkabát, bekötjük a cipőjét, mutogat kifelé és sürget minket, mintha a kertitó népes társasága az éhenhalás küszöbén állna: "halakkák, halakkák".

A sok esőtől a bokrok, fák, a fű no meg a gaz burjánzásnak eredt, s megállíthatatlanul tör az ég felé. Időnk meg alig, hogy fűnyírjunk (gondoltam rá, hogy hátamrakötöm a gyereket , és végigtoligálom a nyisszantógépet emígyen, de ezt elvetettem igen hamar). Tegnap legalább elszórtunk egy kis hajráfűvesszenagaz keveréket, ha már ennyi eső esik, igya ezt a koktélt a talaj. Egyébként szerintem Nününek kifejezetten ez a gazos terep tetszik, ahol el lehet veszni a gyomokban, amiket büntetlenül tépkedhet, játszhat a pitypangokkal meg a gilisztákkal (a szépen ápolt kétmiliméteres gyepben mi az izgalmas-mondom én lelkiismeretem megnyugtatására, és lustaságomra vetett fénycsóva elterelésére).

Folyton leszedte a fejéről a sapkát. Kezdeményeztem az ügy megbeszélését, de ez sem hatott. Hát jó, akkor megkapja Alfi, aki mint mindig, ott sündörgött körülöttünk. Ám ekkor Tündérfajzat gondolt egyet, visszavette a rózsaszín kalapkát, és megpróbálta a fürtösödő, pihés buksijára tenni.

Azóta minden sapkát felpróbál, akár az övé, akár nem. Mások fejéről is leszedi, sőt, a nemsapkákat is felteszi a kobakjára, időnként "pompompom" kurjongatással kísérve (Nagyi kalapompompom nótáját idézve), s kineveti saját magát. Ráörökítettem a sapkamizériámat? Vagy ráerőltettem?:-)

A tavalyi feledik szerelmiévfordulónknak örömködve megünnepeltük a tizennyolcésfelet. Jól ki is röhögtem Farkast, hogy megelőlegezett egy egész évet a kapcsolatunknak, mert még csak most májusban leszünk nagykorúak.

Aztán készülődtünk megünnepelni a tizennyolcast tegnap, mikor komolyabb utánaszámolást követően kiderítettük, hogy nemis, mert "csak" éppen tizenhét éve, hogy szárbaszökkent a szerelmünk. Most meg már gyümölcse is van. Aki az évfordulós hekkezésből leginkább a kacsanézést és a partra sodródott náddarabok szétcincálását élvezte.

Paplankupacnak dőlve, mackónadrágban, kényelmesen. Semmi sem zökkenti ki. Zenétnéz......

Az egyik kedvenc helyünk, ahová szívesen visszajárunk. Most már hárman. Szerintem tavasszal a legszebb, mikor teljes díszbe vágja magát a  rózsaszín pünkösdi rózsa (elhatároztam, hogy idén elkezdem megismerni és gyűjteni őket a kertünkbe), peckesen dicsekszik lilaságával a nőszirom, bódítóan illatozik a gyöngyvirág.

Nünü birtobevehette az egész területet (néha csak úgy hajlandó felvenni a sapkáját, ha fordítva van a fején???!!!), ahol néhány idegen csodálóval találkozott csak, Ők is pár kedves bók után elmentek, és magunk maradtunk ismét (na jó, nem csak hárman voltunk, magunkkal vittük a szokásos társaságot, valamint kiegészültünk Anyikáékkal -aki ezen városban látta meg a napvilágot, és copfoskorában számtalanszor kergetőzött e falak között-, és megmutattuk ezt a lelkünknek oly kedves helyet az angoloknak is).

Kifliszakáll, szalmakalap és napszemüveg. A nyári szerkók elengedhetetlen kiegészítői.

Kikecmeregtünk a rókásleterítősből, most meg ránkragadt egy torokfájósköhögős nyavalya. Mindhárman részesültünk belőle valamilyen formában. Nünü inkább náthás és levert, meg szerintem a torka is fáj, én főleg köhögök, Farkas meg mindezeket produkálja együtt.

Hiába akarták elkapni a sokszoknyás nénik (másfél óra, míg felöltöznek??!!), csak nem akart kimászni a babakocsiból, de még csak a cumitól sem volt hajlandó megválni, így ezekkel együtt vették közre.

Nálunk vendégeskedő angol házaspárral kószáltunk sokfelé, szokásos kirándulós bandánkat emígyen kibővítve tizenegy főre. Csak mentünk, mentünk, cikáztunk a térképen bejelölt pontokat összekötve. Gyereketetés az út szélén félretolva, KVzóban, padonüldögélve. Pelenkacsere kocsihátsóülésén, fűbeleterítettpléden, fatövébenkörülállva. Mindig más ujját szorongatva kacsázik, kézről-kézre adják, egyik nyakból a másikba csimpaszkodik, fényképezik, cuppangatják, csiklandozzák, nevettetik. Persze hogy imád kirándulni.

Tinédzserkorom szobafala megúszta mindenféle együttesek plakátja nélkül. Nem rajongtam különösképpen egyik bandáért sem, vagy inkább úgy mondanám, hogy többféle zenét szerettem már akkor is, de egyiket sem olyan heves rajongással, hogy kibiggyesszem az ágyam fölé. Ráztam rájuk inkább a koncerteken, vagy zsengeleánykoromban pl. a sotén (létezik ott még valami?).

Ez most jutott eszembe, mikor a Migyerekünkön járt az eszem. Akiről naponta készülnek a fotók, szétpuszilgatom a fejét, ölelgetem, levegőbedobálom, tanítgatom, énekelek neki, ismerjük a környék összes kutyáját, bogarakat meg virágokat nézünk, rajzolunk, tütüautókat figyelünk, üldözzük a kukásautót, játszóterezünk meg miegymás.....Napközben rendszeresen beszámolok Róla az apjának, hogy éppen mit csinál, mit csinált az előbb, és mit fog csinálni öt perc múlva. Esténként arról beszélünk, hogy milyenédesvolt aznap, reggel meg arról, milyencukivolt este.............Rajongunk érte.

A kutyákat a hétvégén összekenjük kullancsriasztófolyadékkal, ami elvileg hatásos, ámbár tavaly sem úsztuk meg ezek nélkül az undorító szívózók nélkül, s mikor jeleztük a dokinak, aki rájukkente a cuccot, hogy ezmegyhogylehet, aszongya, hogy jaaaaa, előfordul az ilyesmi (most, hogy ilyen jó az idő, naponta szedem az ebekből). 

Na de nagyon szeretném, ha a gyerekben nem fordordulna elő még véletlenül sem. Melyik a legmegfelelőbb kullancsriasztó az ilyen piciknek? Ami lehetőleg csak gyógynövényes, bio, és gyakran használható? Na és ha már itt tartunk, melyik naptejet válasszuk a babáknak? 

A négy gyerekből a legidősebb is csak hatévessincs, a legkisebb pedig egyéves, a Migyerekünk, aki csak azért volt követhető, mert ha éppen nem a babakocsiban üldögélve szemlélődött, az egyik ujjamat cibálva cikázott az állatkerti utakon, mert egyedül még bizonytalan. A többiek viszont háromfelé szaladtak, és mindenki más állatot szeretett volna megnézni, de azonnal. Ha pl. az egyikük elefántot nézett volna hosszasan, a másik nyűgösködött, hogy mi abban az érdekes, hogy egyfolytában szénát eszik az ormányával, menjünk már tovább.

Ritkán adódik ilyen alkalom, hogy Szomszédmelcsibarátnőmmel és a gyerekeivel csinálunk közös, külsőhelyszínes programot, főleg, hogy most már nekem is van picilányom. Fárasztó, de nagyon kedves, pörgős társaság, csudajófejfazon csemetékkel, mindigjókedvű mamával. Nem mondom, hogy hiába vittem el a gépemet, mert a szomszédgyerekekről sikerült néhány felvételt csinálnom.

Hirtelenkitalálós, spontán délutánfelkerekedős, érjemárvalamiingermaisagyereket, mindenkitkörbetelefonálós kijönnevelünk után ezt a helyet céloztuk meg. Nincs messze, nem túl nagy, és kellemes időtöltésnek ígérkezett. Az is volt.

Nem az az ódon romantika, néhol kicsit giccsesnek (láthatóan fontos célterülete a helynek az esküvők lebonyolítása-aki ilyesmit tervez, melegen ajánlom az éttermét, és a parkját) is tűnhet, de mindenképpen igényes, látványos, szép, nyugodt és barátságos helyszín.  

Emlékszem egy fényképre, ahol Pöti öcsémmel álldogálunk a házunk előtt, fejünkön gigantikus méretű, mezei virágokból font koszorúval, amit Anyika készített nekünk a közeli Nyúldombon. Gyakran font virágokból fejdíszt nekem, ha más nem volt éppen, akkor a kertben burjánzó kutyatejből. Én pedig szerettem a fejemen hordozni, míg teljesen le nem konyult.

A százszorszéppel borított tisztáson leterítettük a kockásplédet, s megpróbálkoztam én is koszorúba terelni a virágfejeket, hogy elkészüljön Nünü első illatos fejdísze. Mert a Hivatalostündérek ilyet hordanak. 

Talán fáj a füle? Vagy mi okból emeli oda a gyerek a textilállatokat, plüssöket? Aztán rájöttünk, hogy ez neki az ölelgetés! Valahogy így leste el tőlünk, mert Őt is mindig az arcunk oldalához szorítjuk. Szorongatja magához a kis kedvenceit, de amikor szeretgetni akarja őket, a fejéhez tartja, és oldalrabiccenti a buksiját.

A homlokösszeérintést is magától kezdte, talán a bújáson kívűl ez volt az első tudatos és látványos szeretetjel. Utána már mi kértük, hogy "összedugjuk a homlokunkat?", és bárhol is van (ha éppen ráér), odamászik és homlokotösszeérintünk. Van megrendelése bőven. 

Olyan, mintha direkt rázummoltunk volna a romos kastélyokra, és azokra a helyekre, ahol a madár sem jár. Pedig sajnos nem nehéz felújításra szoruló, egykor tündöklő épületeket találni, s ami szintén elszomorít, hogy utóbbi kettő, melyeket meglátogattunk, mind külföldi befektető kezébe került.

Talán nem is lenne nagy baj ez, ha ezzel együtt felvirágoztatnák ezeket a kastélyokat, hogy ismét régi fényükben ragyogjanak. Mert ha az egykori tulajdonosok, akik ezeket a pompás épületeket hosszú évekkel ezelőtt megálmodták és megalkották, mindezt látják odafentről, miként eszi meg az idő egykori otthonukat, biztosan csak sírni tudnak.

Itt tartunk.....Pár kilóméterre a fővárostól, egy modern, új, jólmenő, trendi cukrászda és KVzóval szemben találtuk.