Az egyik kedvenc helyünk, ahová szívesen visszajárunk. Most már hárman. Szerintem tavasszal a legszebb, mikor teljes díszbe vágja magát a rózsaszín pünkösdi rózsa (elhatároztam, hogy idén elkezdem megismerni és gyűjteni őket a kertünkbe), peckesen dicsekszik lilaságával a nőszirom, bódítóan illatozik a gyöngyvirág.
Nünü birtobevehette az egész területet (néha csak úgy hajlandó felvenni a sapkáját, ha fordítva van a fején???!!!), ahol néhány idegen csodálóval találkozott csak, Ők is pár kedves bók után elmentek, és magunk maradtunk ismét (na jó, nem csak hárman voltunk, magunkkal vittük a szokásos társaságot, valamint kiegészültünk Anyikáékkal -aki ezen városban látta meg a napvilágot, és copfoskorában számtalanszor kergetőzött e falak között-, és megmutattuk ezt a lelkünknek oly kedves helyet az angoloknak is).
ui: babakocsit véletlenül sem érdemes vinni, még akkor sem, ha több izmos jelentkező is akad a társaságban, akik emelgetik, hurcibálják a járgányt, mert a hely tele van kanyargó lépcsőkkel, szűk kapukkal, meg rengeteg felfedeznivalóval, úgyhogy a gyerek sem akar onnan szemlélődni.
