Mintha egy tündérmesébe csöppentünk volna -amelyben az óperenciás tengeren is túl, az öreg hegy tetején, a szorgos legény kétkezi munkájával építette csodálatos várát bálványozott kedvesének, s ott éltek boldogan, míg meg nem haltak....-, olyan lenyűgöző és mesébeillő az építmény, az ódon kert, s meghallgatva a történetét, lengendáját, tovább erősödik ez az érzés.

Bory Jenő építészmérnők, szobrászművész, és minden bizonnyal egy érzelemdús lélek, aki megvalósította mindazt, amit megálmodott. 1912-ben megvásárolt egy darabka földet Székesfehérváron, az Öreg-hegyen, amelyen akkoriban még csak egy présház állt. Negyven éven keresztül építgette saját tervei alapján a monumentális, romantikus várat, ezt a csodálatos művészeti alkotást. A Bory-várban jártunk, ahol megállt az idő.

Tornyocskák, kacskaringozós csigalépcsők, vízköpők, apró, borostyánnal benőtt tavacskák, gyöngyvirágtenger, vattacukorszerű bazsarózsa bokrok, rengeteg szobor, festmény, kövek, régi kerámia darabkák, amerre nézünk, mindenfelé szépséges látnivalók.

Mikor megérkeztünk, egy kisebb iskolai kirándulásba csöppentünk, és azon sopánkodtunk, milyen kár, hogy nem bóklászhatunk egyedül, átitatva a hely romantikájával. Meghallgattattunk odafent, a szürk felhők felett, mert pár perc múlva már készült is az osztályfénykép a bejárat előtt, s kiürült a vár, a pénztánál ülő kedves idős hölgy, egy munkás, aki egy lezárt kertrészt javítgatott és a virágültetős néni maradt csupán rajtunk kívül.

Falfestmények, régi bútorok, burjánzó futórózsák, színes üvegablakok, minden lépcsőfokon aprócska mozaikok a betonba nyomva, nyolcvan éves díszkút, titkos zugok, oszlopos folyosók, mohás kőkorlátok, s a vaskos kőpadok, melyek közül kinéztem az egyiket, ahol hosszasan elidőztem, könnyeimet itatva néztem fel erre a megható művészeti alkotásra,  miközben Farkas a jegyeket áruló nénivel beszélgetett a vár történetéről. A hölgy elmesélte, hogy a háború alatt a várba katonák költöztek, akik szórakozásból szobrokra lövöldöztek, így számos alkotás csúfos véget ért, s hogy sokan rajonganak az épületért, adományokkal segítenek az unokák által létrehozott alapítványnak, de akadnak olyanok is, akik nem tisztelik mindezt, s pl. a tavalyi rendezvény alkamával ellopták a fáklyák kanócait, így nem tudták azokat meggyújtani.....

Leguggolt elém, s hiába igyekeztem eltitkolni, gyorsan letörölni, megkérdezte, miért potyogtatom megint a könnyeimet. De nem várt választ. Leült mellém a padra (ami rettentő hideg volt, de akkor nem tűnt fel, csak a kocsiban éreztem, hogy felfagyott az alvázam, s holott kint kellemes meleg volt, mégis bekapcsoltam az ülésfűtést, hogy felolvadjak) Átlapozta a várról szóló kiskönyvet, amit a hölgytől kapott, akivel az imént beszélgetésbe elegyedett, majd felolvasott pár verset belőle.

Elhatároztam, hogy továbbra sem mondok le a gyűjtögetésről, s ha megfog egy ütött-kopott régi csempedarabka, egy öreg tejeskanna, rozsdarágta vasveret, formás kavics vagy méretes kődarab, nem habozok, hazaviszem, mert lám, mindennek megvan a megfelelő helye, ahogy itt is.

Jó darabig üldögéltünk még a padon.