A napok óta tartó kertszétcincálós vihar azon túl, hogy eláztatta a pincét, megcibálta a gyönyörű bokrokat és fákat, messzire repítette a kaspóimat, beáztatta több helyen a falat, leszakította a kémény- és egyes részeken a gerendák borítását is (utóbbit azóta is verdesi a ház falához, s ettől a hangtól lassan olyan állapotba kerülök, hogy aki szembejön velem, menten belerugok), ráadásként, mint egy szárastúl a tejszínhabba pottyantott koktélcseresznye, kínzó komiszt hozott rám. Negyvennyolcórásat. Néha el tudom nyomni két panadollal, s addig jó, míg a gyógybogyó meg a migrén vívnak odabennem, de sajnos nem az győz, akinek én drukkolok. Fejfájás marad.

Állok az ablaknál, elnézem a fákat csavargató, esőtazblakokhozverdeső, mikorviszileatetőt típusú, szűnni nem akaró szélvihart, s azon morfondírozok, hogy mikor lesz már vége, milyen károkat okoz még, meddig nem tudjuk kipihenni magunkat, s legeltetni a gyereket a kertben, aki a vihar erejével egyenesarányosságban nyűgös, egyértelmű párhuzam jut eszembe róla. Pont olyan ez a vihar, mint a komiszom. Ilyen erővel szokott tombolni a fejemben, s úgy érzem, belepusztulok, s a befejezés nem lehet más, mint hogy leesik a fejem a nyakamról és elgurul.

Ui: jobban elviselném, ha forrócsokit szürcsölve nyomhatnám az orromat a hideg ablaküvegnek, de cérnulás project van. Ma járt le az első négy hét, s az eredményt közepesre értékelem: 4 kg. Folytatom.