Piroska és Farkas

Hogy mennyi apróság van, ami örömmel tölti el a lelkemet.....Mikor este fürdetéshez készülődtünk, s mielőtt felmentem volna az emeletre, elhaladtam a szárító mellett. A mostanság ritkán előbukkanó nap mégis kikacsintott, mielőtt leereszkedett volna a sötétség, s a bejáratiajtón át érkező fénysáv megvilágította a szárítkozó babaruhákat.

Szeretem az illatot, ami belengi az egész lakást, ha a kisruháit mosom. Szeretek gyönyörködni bennük, hogy milyen aprók, színesek. Szeretem, hogy mind az övé.

A kiszuperált cipőfűző egyik végén a traktor gurult, amit a másik végénél fogva húzott maga után. Komoly ábrázattal vonult végig az előszobán, majd kacskaringózott a nappaliban, és vissza. Anyika megkérdezte Tőle: "Hová mész Nünüke?" Meg sem állt, csak baktatott tovább, úgy válaszolt: "világgá".

Mindig meglep, mikor és milyen helyzetekben vesz elő olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket egyszer-kétszer hallott már valakitől, olvastuk mesekönyvben. Azóta többször is ment már világgá.....Még pelenkás a popsija, anyatejet iszik, s hat foga van csupán, de már vannak saját kis beszólásai, melyeket elkezdek feljegyezni és gyűjteni a szövegládájába.

Végre nem esik el a folyamatos égilocsolás miatt sosemlátott módon burjánzó gazban fűben. Remekül lehet quadozni, futkosni, megtalálni a hosszabbítóról leszakadt kék ragasztószalag darabkáját, aminek felhasználási lehetőségei korlátlanok (pedig éppen kidobni készültem, mikor Ő megtalálta).

Megragaszthatjuk vele a magát készségesen hanyattvágó Fügi hasát, beletehetjük a járgány csomagtartójába, vagy rátapaszthatjuk a kormányra, rohangászhatunk Vele a végre rövidrenyírt fűben, vagy húzhatjuk magunk után a kistaligán........

A felfújhatós medencét egyszer felavatta, azóta felfordítva várja a jobb napokat. Kipróbálta, milyen pelenka nélkül, pár számmal nagyobb bugyogóban szellőztetni az alvázát (vagy teljesen csupaszon Micit üldözni), mezítláb rohangászni a fűben, de azóta csak esik.

Az alsó pincénk csupa víz, az erkélyajtó melletti beázásnál már fekete penészfoltok jelentek meg, és fehér gomba is megterem rajta......Hol van az a nyár?

Külföldi városnézések alkalmával az első kitérő ez a KVzó volt. Az a jó, hogy az elvivőpoharasfinomkávék iránti odavagyokságommal nem vagyok egyedül, kis társaságunk ugyanolyan lelkesen vágyott az itt kapható forró finomságokra, akárcsak én.

Pár éve ide is begyűrűzött már több KVlánc is, de ez csak a múlt héten nyitott meg. Az ötödik napon látogattunk el (barátok csodálkoztak is, miként bírtam idáig), s reggeliztünk náluk kiváncsi társaságunkkal, és persze Nünüt se hagytuk ki a buliból. Nem lesz a törzshelyünk, egyrészt azért, mert egy zsúfolt bevásárlóhelyen van, meg azért sem, mert horrordrága (majdnem ugyanannyit fizettünk két szendvicsért-ráadásul amolyan benzinkutas típusú, négy forró italért, két süteményért, mint utána délben egy étteremben, a teljes ebédért....). Viszont a KVjuk isteni.

"Rajzóól....odadod" - mondta, alighogy lenyelte az utolsó falatot is az ebédből, amiből elraktározott néhány maszatfoszlányt a szája szélén. Az etetőszékből mutogatott kifelé az asztalon heverő toll és papir irányában, amit még délelőtt felejtettem ott.

Viharos Balaton. Ezt a címet adtam a képnek (nyilván az elmúlt napok időjárásából merített a gyerek ihletet), amit teljesen egyedül "rajzolt" anélkül, hogy megfogtam volna a kezét, vagy megmutattam volna, miként kell firkálni. Tud ez a gyerek magától is. Emígyen pedig ez a mű tekinthető művésznevén Szupercsirke első önálló alkotásának (rengeteg olyat őrzünk, amin ott egy cica, egy kutya, egy nagyi- vagy anyafirka, de ilyen még nincs). Csak a dátumot véstem rá. A nagymamáknak pedig szaladgálhattunk volna a repülősóért, mert az elsőigazirajzot látva majdnem elájultak, micsoda tehetség a Migyerekünk, és Másikmama le is csapott a művész első megnyilvánulására, s jövő héten bekeretezteti. Nem csak úgy mondom. Tényleg.

Ki a kertipadon ücsörögve, ki pedig a fűben elnyúlva figyeli a kisembert, aki szaladgál a műanyag gereblyével a kezében, tapsoltat mindenkit, repülőket kémlel, virágokat simogat, s közben nagyokat kacag. S úgy tűnik, soha nem unja meg, hogy meglovagolja ezt a furcsa, vigyorgó padlizsánt......

Hétköznap este. Jóideje nem nézünk tévét, vagy legalábbis nagyon ritkán.........

Ma reggel, Farkas tenyerében becsukta az apró, fekete szemét, és nem mozdult többé.......

Mellétettünk egy piros almát, egy maréknyi magot, és egy kockáját a nagy útra. Eltemettük. 

Huszonkettes. Siesta. Egyik sem tetszett igazána kínálatukból (vaskosnak érzem ezeket egy ilyen pici lábra), de nem is az volt a fő szempont, hogy szerintem jajdeszép legyen, hanem kényelmes a gyereknek. 

A huszas kiscipő kicsi már......A kedvenc virágos puhatalpúnk (liliputis) szintén nem jó, így Farkas hozott haza egy számmal nagyobb katicásat belőle, ami meg túl nagy (pár hónapig a fiókban parkol). Szóval most olyanunk nincs. Jó az idő és rövid a fű, így időnként engedjük mezítláb szaladgálni, mert annál jobb nincs is a talpaknak.

Vagy csúszik az összefoglalóm egy-két hetet, vagy beteszem a képeket és össze-vissza kapkodós tőmondatos bejegyzést biggyesztek alájuk. Annyi mindent szednék itt csokorba, de majd később.....

Mittudamiénk? Beszél. Már mondatokat is alkot!!!??? Tegnapelőtt óta a nevét is mondja, "Nünü iszik, Nünü leszáll, stb." Elkezdte használni a "köszönöm és szijesen, meg a kéjem"-et. de túlnyomó arányban még mindig az "odadod, adide" van. Rohangászik. Alig érjük utol. Olyan, mintha mindent megértene. Kérésre mindent megcsinál, megkeres, beletsz, odaszalad, ráül, leszáll, stb. Elkezdte kérdezgetni, hogy "micsijálsz?", és várja is a választ, majd elismétli azt. Mindent leutánoz, cselekvést, szavakat, grimaszokat.

Köszönöm szépen az ajánlásotokat, a kedvességeteket, hogy gondoltatok ránk, és ott vagyunk egy babázósblogos versenyen. Igaz, mivel titkosan írogatok a füzetembe, nem számíthatok a család támogatására, de Farkas megígérte, hogy egy szavazatot lead ránk, nehogy beégjek egy nullával.....

Szóval ha több szavazatunk lesz, mint egy, akkor azok csak Ti lehettek:-) Mit tehetek az ügy érdekében? Kiteszem a szavazós linket (a macira kattintva lehet szavazni), és péerezek a gyerek bájos mosolyával.......

A kagylóformájút rendszeridegennek éreztem, a kutyás meg a pillangós rémesen nézett ki, a katicás bár helyes, nem elég mély, a teknőcös a formája miatt nem igazán praktikus, a fából készült tetős változat túl drága. A legegyszerűbb lett volna, ha vágatunk deszkákat, és mi magunk szögeljük össze a keretet, majd ásunk alá egy gödröt fóliával kibélelve, s beleszórjuk a homokot. Viszont Anyikáéknál a ház melletti, árnyékos rész macskakővel van kirakva, szóval ez a megoldás is ugrott. 

A fényképeket nézegetve (pár napja készültek) bevillant, hogy én hálátlandög, elfelejtettem lejegyezni az idei Farkas-féle locsolgatós versikét, pedig jószokásához híven most is remekelt, és mindhárman kaptunk Tőle pár saját rímet.

Ha nála van a kormány, egyetlen dolog képes eltereni a figyelmét: egy közeledő másik autó.

Vendégségben, dalólófoglalkozásokon, szomszédjózsiéknál és legutóbb a Gyerekszigeten is nagy kedvence volt a kisházikó. Ki-be mászkált, kinyitotta-, becsukta az ablakokat, viháncolva kukucskált és bújócskázott. Belátható, kellett egy saját ház.

Később szeretnék egy igazi, fából megálmodott titkoslakot neki a kertbe (talán az én régi vágyam kiterjesztéseként.....), ahol elbújhat a babáival, főzőcskézhet, sugdolózhat a barátnőivel, olvasgathat....De addig itt van ez a piciknekvaló virágos házikó, amit Ő "palota"-nak hív. Talán azért, mert mikor Farkas szerelte, mutattam, hogy zöld az ablaka, és elénekeltem a cifrapalotát. Azóta hiába mondjuk Neki, hogy házikó, Ő csak palotának hívja. Bendegúz is odavan a kisházért, mert ahogy Nünü kinyitja az ajtaját, már bent is van, s onnan sasol kifelé az ablakon.

Mindketten félálomban hevertünk az ágyban, reménykedve, hogy a közöttünk fészkelődő meggondolja magát, s visszaalszik még egy kicsit. Ám inkább úgy döntött, felül, és magyarázni kezd. "Katica, katica" - cincogta - "Itt isz, itt isz!" - s böködött a pizsamáján hemzsegő pöttyösbogarakra.

Még mindig nagyon furcsa, és elsemhisszük, hogy egy ilyen pöttömke ennyit tud beszélni, ilyen gyorsan tanul és a szótára napról napra vaskosodik. Amellett, hogy bámulatos ez az ütem, igen szórakoztató is a beszélgetés vele. Anyika megtiltotta, hogy akár csak időnként is poloskának becézzük, pedig ezt aggattuk rá az apjával a minap, mivel fülel, lehallgat, és azonnal visszamondja a párbeszédünkből elcsípett szavakat, amiket aztán sokszor ismételget. Élvezi az új szavakat mondogatni, pláne, ha a helyére is tudja illeszteni ezeket.

A családunkban sosem látott szakadék tátong. Megbomlott az egység. Két részre szabdalt minket ez a komoly kérdés. Az egyik tábor -akiknek zászlóvivője Farkas és Joepapa folytonosan azt kérdezgeti, hogy "meddig akarod még növeszteni a gyerek haját????" meg hogy "mikor vágjuk már le sünire, hogy ne szenvedjen szegény ebben a melegben!!????" Mintha legalábbis már a bokáját verdesné a sűrű hajzuhatag.

A másik csapatba tartozik többek között Anyika és én, s boldogan figyejük, miként kunkorodnak Nünü édes kis babafürtjei, s eszünk ágában sincs megnyírbálni.  Néha összecsapnak a vélemények a gyerek hajas feje felett. 

Ha mondjuk gyermeknevelési szakkönyvet kéne írnom (bruhaha), és a gyerek-háziállatok témánál tartanék, igencsak vakargatnám a fejemet (amiről meg ideje lenne leállnom, mert rémes egy szokás...mármint  a fejem vakarászása). Próbálkozhatnék szemléltető ábrákkal, grafikonokkal, de akkor sem tudnám igazán meghúzni a büdösmacskavonalat.

Mert hol van az a határ, amikor rá kell szólni a gyerekre, hogy túlságosan közel került a szőrös vagy tollas kisbarátjához. Ha túl szigorú keretet szabok, nem alakul ki az a bizonyos értékes kötődés közöttük, vagy túl nagy lesz a távolság, a tartás kettejük között. De persze azt sem szeretném, hogy a Migyerekünk négykézláb igyon vagy egyen a kutyák tányérjából. Nem akarok az az anyuka lenni, aki folyton fúúúúújbüdösmacskázik és visítozik a gyerekének, nehogy véletlenül megsimogassa a szomszéd Mancinéni kedves kis vörös macskáját, de az sem, aki meg dzsungelkölyköt nevel.......

Burjánzó borostyánok, égigérő fák, kerítéseket beborító bokrok, madárcsicsergés, aligautó, majdnemfővárosdemégsemár, messzireellátás, dombok és lejtők. Mind csodás. Ugyanakkor vannak buktatói is a vadromantikának. Mint pl. az utak. Felfoghatjuk úgy is, hogy komoly gyakorlatra teszünk szerint Anyikával, akivel naponta akár többször is kacskaringózunk a mostanság vízzel megtelt gödrök között. 

 Ha tudtok babakocsiterepversenyt, kérlek, szóljatok! Nagy esélyekkel indulnánk.

Ki az, aki nem aludt ma napközben eleget, és pont úgy durmol nyitott bagólesővel, ahogy az anyja is szokott (akinek nem áll ilyen jól, inkább röhejesnek hat, és akit az egyáltalán nemkedves kedvese azzal fenyeget, hogy egyszer lefotózza emígyen)?

Komoly gyűjteménye van már a különféle autókból. Van billenős teherautója, markolója, traktor, duplós kisvonat, rendőrautó és repülő a hozzátartozó emberkékkel, kukásautó benne a kukásbácsival és leszerelhető kukával, és minden alkalommal, mikor Másikmamával találkozunk, elhoz egy-egy darabot Nününek az Apja régi kisautóiból. Na és persze ott vannak a járgányok, a motor, a négykerekű homokfutó és a nagy kedvenc, a traktor. Egyébként lány.

Papa folyamatos versenyben van Apacával a Szupercsirketoptíz legfontosabb pozíciójáért, s bár az apját nehéz kiütni a nyeregből, Papa szorosan mögötte halad. Ez megnyilvánul pl. abban is, hogy naponta legalább százszor mondja ki "Apacca" és "Papa", s ha a telefonnal játszik, csak Őket hívja fel, senki mást.

"Nézd milyen szépek a bárányfelhők az égen!" - lelkendezett Anyika, és mindketten az eget kémlelték. "Beeee"-bégetett néhányat Nünü. Bárányfelhők....milyen igaz. Később talált egy fekete szöszt a padlón "hangya" -mondta.

A babákat meg a plüssöket pakolta a hintaló kisszékébe, mikor az egérke leesett a földre. "Szegény" - jelentette ki, és visszaültette a lóra.

Csak pislogunk, milyen szavakat szed elő és milyen jól használja, pedig még olyan nagyon picike.

Tegnap felkerült egy háló és egy sötétkék elhúzósizé a babaszoba tetőablakaira, ami állítólag nem engedi be sem a meleget, sem a fényt. A fényt tényleg nem, de ami a tűző napot illeti, azt ugyebár mostanság nem tudjuk letesztelni, mivel elő sem akar bújni.

Van hozzá egy szupernagyonhosszú rúd, amivel toligálhatjuk a redőnyt, de nem jöttünk még rá a technikára. Sebaj, így sokkal viccesebb, s a gyerek még a Maszkabált is otthagyja, ha észreveszi, hogy az Apja pilinckázza a tetőablakokat, ami annyira vicces.....No és éppen itt az ideje, hogy vegyünk egy sötétítőfüggönyt is a furafazonú ablakra is, amely előtt jelenleg ez a sajátos építmény fogja fel a fényt.

Tessék. Itt még csak egy sóhajóhaj volt a Migyerekünk, és Peni barátnőnk újszülött babáját adtuk egyik kézből a másikba (a legtöbbet valahogy mégis Farkas karjában volt), aki meg már kétésfél múlt.........

Most meg itt ülnek az ágyunkon a babaszobában, és együtt nézik tátott szájjal a dalosmeséket.......S azon kívül, hogy ez lenyűgözte Őket, mégegy dologban megegyeztek: odavannak (mondjuk én is) Meske barátnőmért, akit egyébként Nünü önkényesen Pipinek vagy Pipipinek nevezett el (mivel Anyika már régóta Csipetkének hívja, és ezt fordította le magának a gyerek), és vigyorogva mutogatja a fényképalbumba, miközben még puszit is ad a képre "Pipipi"!!!!

Altatás. Addig magyarázhatnékja, cicáskodhatnékja van, míg kint nem ereszkedik le az éjszakai sötétség......Kettőnk között fekszik a hálózsákban, és mintha összefoglalót tartana a nap eseményeiről, be nem áll az a cukor kis szája.

Többször is az Apjához fordult, s elcincogott sok-sok "Apaca"-t. Majd rámnézett, és azt mondta "Anya....Anya"-s vigyorgott, majd kacagni kezdett (kicsit talán "Agya"-szerűen) Nevettem és könnykibuggyantottam, minden sejtem keringőt járt! Kimondta!!! Már nem csak "ciccccci" vagyok, vagy "cicccijeee", hanem "Anya". S mintha érezné, mekkora semmihezsemfoghatós boldogságot okoz ezzel az egyetlen rövidke szóval, többször is elismételte, s csak nevettünk és nevettünk....Pont úgy kacagott, mikor pl. a sálat próbálta fel, s a végén lévő bojttal megcsikiztük egymás arcát....Megyek, s úszom tovább a boldogságban....

Bele kellett másznom pucér lábbal, aztán belemerítettem a kezeimet is, hogy megtapasztaljam, milyen érzés május végén borsónyi jégkásában megmártózni. Eltekintve a viszontagságos időjárás negatív folyományaitól, kifejezetten élveztem a széldzsekitépő kerti viharvadászatot. 

Aztán meg sopánkodtam a kerítés miatt, amiről pöttyökben lejött a festék, meg az újabb beázások miatt, és sajnáltam a növényeket, akiket napok óta cibál a szél, most meg a jég is kilyuggatta őket, meg a kóbor ebeket, és nem utolsósorban azokat, akiket az árvíz fenyeget......

A gyerek meg most először aludt több mint három órát délután, és még az aláhulló jéggömbök tánca sem verte fel, pedig olyan zajos volt, hogy összeszorított fenékkel kucorogtam a szobában, attól tartva, hogy betöri az ablakokat.

Magas lázzal hánykolódtam a kanapén. Az akkor még pocakomban növekedő Migyerekünk miatt nem mertem gyógyszert sem bevenni, így napközben Anyika borogatott, míg az éjszakásnővért Farkas alakította. Szomszédmelcsi barátnőm hívott telefonon, és magyarázott valamit, de olyan pocsékul voltam, hogy a felét sem értettem. Valami oylasmit, hogy ne kelljek fel, pihengessek, és mintha még azt is kivettem volna, hogy bedob egy padlizsánt???!!! Miért tenné, és miért ilyen sürgős? Csak a láz lehet a ludas, félreértettem.

A köntösöm övét a földön húzva, papucsban csoszogva, nyögdécselve botorkáltam ki a konyhába, hogy igyak valamit. Ahogy töltöttem a teát, bambán kibámultam az abalkon, s akkor megpillantottam ezt a gigantikus padlizsánt a fenyőfa alatt, mintha csak ott termett volna a fa tövében??!!! Egy pár másodpercig eltartott, míg összeraktam a képet sajgó fejemben. Hahotázva kopogtattam Anyikának a teraszajtón, hogy nézze már meg milyen padlizsán termett az előkertünkben. Aggódva nézett rám. Majd előresétált, és értetlenkedve hozta be a lila valamit a szobába. Még akkor sem tudtam abbahagyni a röhögést.

A fürdőkád, a felső- és az alsó terasz között rohangáltam hisztérikusan, s igen nagy zajt csapva. Hirtelen kerekedett fel a vihar, haragos színűre pingálva az eget, s óriási esőcseppek dobjátékát hallgattuk pár percig. Majd alábbhagyott, s mintha meggondolta volna magát az esőcsináló odafent, kisütött a nap. Azonnal keresni kezdtem a szivárványt az égen, s nyomban ki is rajzolódott a pompás színes híd, egészen átnyúlva a házunk felett.

Hajlamos vagyok a hisztérikus túllelkesedésre. Ha pl. egyszer nekiállok táncolni, annyira magával ragad a zene, hogy a kívülállók meg vannak győződve róla, hogy minimum spicces vagyok, de inkább jókedvűrészegnő (sosem voltam részeg, de még csak spicces sem, ment nekem a bulizás fénykoromban anélkül is). Ugyanígy felpezsdítenek egyes élménypillanatok is, ezek gyönyörűsége, egyszerisége, különlegessége átitatja a lelkemet. 

Még a történés éjjelén papirra, vagyis ide a füzetembe akartam megírni az élményt, de azt hiszem, ha akkor megteszem, zavaros és méggiccsesebb lenne az ábrázolás.

Ahogy az Apja mondja (mostanában Apaca) gyakorta, "úgy nézel ki Tegyerek, hogy legszívesebben megzabálnálak! Neked puszira termett az arcod!"

Minden napnak megvan a főszereplője, akit arra a pár órára különleges figyelemben részesít. Aznap, Nagyiék csodakertjében a megrágottszemű "keke" volt a sztár, akit magával hurcibált és még a traktorra is felültette.

Nyúlfarknyi utat kellett megtennünk csupán, hogy ismét kastélykertben sétálhassunk. Az apropót az impozáns "deszkalovak" adták (nagyon tetszenek, jól megférne egy nálunk is a kertben, szívesen befogadnánk), akikről nem akartam lemaradni, s gondoltam, a gyereknek is nagy élmény lesz. Megpaskolta egyiket-másikat, bújócskázott a lábaik között, aztán elment hosszasan kavicsot túrni és százszorszépeket szedni. 

Erről eszembejutott egy páréves kislány, akitől megkérdezték, hogy mi tetszett a legjobban az állatkertben, mire Ő azt felelte: "a verebek, amikor a porban pancsoltak".

Kertbenszaladgálva, kutyákkal labdázva, locsolócsövet szerelve, kertiszerszámok között válogatva, eltévedt csigát szemlélve,  kislapáttal földettúrva, halakat vacsoráztatva lehet megvárni, míg lemegy a nap. Nyári estéket idéző májusi alkonyat. Csak éppen egy kismellényt kell felvenni, mikor elbújni készül a nap.

Mire odaértünk az utca elejére -ahol útban hazafelé, a kereszteződésből kikukkantva megláttam a betonkeverőt, s rátapostam a gázra, hogy mielőbb felnyaláboljam a gyereket és elguruljunk megfigyelni a forgó, csíkos munkagépet- letelt a munkaidejük és hazamentek. 

Csodálkozom ezen? Nem. A haladási sebességünk fordítottan arányos az idő repülésével. Megállunk bozontosvégű fűszálakat tépni, mert azokkal remekül lehet szélbenlóbázni és szétmorzsolni, integetős gesztenyefalevelet szakítani, tobozokat gyűjteni, s szótváltani a kapujában üldögélő, kedves, idős bácsival, aki mindig szívesen lát minket, s akitől a minap kaptunk három gyönyörű kő virágládát. Csak az ég haragos színe és a mennydörgést követően eleredő eső kényszerített minket szaporázásra.