Mire odaértünk az utca elejére -ahol útban hazafelé, a kereszteződésből kikukkantva megláttam a betonkeverőt, s rátapostam a gázra, hogy mielőbb felnyaláboljam a gyereket és elguruljunk megfigyelni a forgó, csíkos munkagépet- letelt a munkaidejük és hazamentek.
Csodálkozom ezen? Nem. A haladási sebességünk fordítottan arányos az idő repülésével. Megállunk bozontosvégű fűszálakat tépni, mert azokkal remekül lehet szélbenlóbázni és szétmorzsolni, integetős gesztenyefalevelet szakítani, tobozokat gyűjteni, s szótváltani a kapujában üldögélő, kedves, idős bácsival, aki mindig szívesen lát minket, s akitől a minap kaptunk három gyönyörű kő virágládát. Csak az ég haragos színe és a mennydörgést követően eleredő eső kényszerített minket szaporázásra.
