Egyedül van. Lassan elfogadom, hogy hiába is szórtam tele morzsákkal a régi, kitaposott utat,  nem akar már visszakanyarodni rá.......

Nem egyszerű a nővérének lenni. Folyton figyelnem kell rá: befizette, leadta, elküldte, telefonált, megbeszélte, felírta, feladta, elolvasta, megjegyezte....hhhhhhhhh.  Ahogy mondani szoktam neki, ott ülök a vállán piciben, és károgok a fülébe. Mert figyelni kell rá. Nem a földön jár. Álmodozó. Annyit, de annyit aggódom, izgulok érte.

Nagyon jó a nővérének lenni. Rengetegnagyonsok dolog miatt. Szeretem ahogy megölelget, ahogy óv, ahogy mesél, ahogy nevet, ahogy álmodozik.....Ha lát egy elpusztult állatkát a kiránduláson, visszafut hozzám, eltakarja a szememet, és elvezet onnan, hogy ne lássam, és ne legyek szomorú. Még mindig meghatódom azon, hogy bár Ő is a szendvicsnek azt a részét szereti a legjobban, ahol az egyetlen uborkaszelet megbújik, mégis, mindig felajánlja nekem, hogy leharapjam.

Hiányzik Lius. Az Ő helye már mingid üresen marad.

De kell valaki, aki megfogja Pöti kezét, és vezetgeti, s kicsit visszahúzza a földre. Kell neki valaki, akit olyan odaadóan, olyan rajongással szerethet, ahogy Ő tud. És aki megjegyzi a határidőket, ünnepeket és adminisztrálja a dolgokat helyette:-)

Na meg akit mi is szerethetünk, és befogadhatunk a családba, és a bandába.

Én itt vagyok, szívesen üldögélek mellette, de az nem ugyanaz. 

Üres a pad másik oldala.