Olyan, mintha direkt rázummoltunk volna a romos kastélyokra, és azokra a helyekre, ahol a madár sem jár. Pedig sajnos nem nehéz felújításra szoruló, egykor tündöklő épületeket találni, s ami szintén elszomorít, hogy utóbbi kettő, melyeket meglátogattunk, mind külföldi befektető kezébe került.

Talán nem is lenne nagy baj ez, ha ezzel együtt felvirágoztatnák ezeket a kastélyokat, hogy ismét régi fényükben ragyogjanak. Mert ha az egykori tulajdonosok, akik ezeket a pompás épületeket hosszú évekkel ezelőtt megálmodták és megalkották, mindezt látják odafentről, miként eszi meg az idő egykori otthonukat, biztosan csak sírni tudnak.

Igaz, ezt a kastélyt nem lehet egy halmazba sorolni a turaival, mert lassan ugyan, de elkezdtek dolgozni rajta, új tetőszerkezetet kapott, és a belső része, legalábbis amit mi láthattunk belőle, igazán gyönyörű a míves fa korlátokkal, csillárokkal, nehéz fa ajtókkal.

Hatalmas, vadregényes park veszi körül, csendesen csörgedező patakokkal, melyeken hézagos fa hidak ívelnek át. A kastély mögötti halastóba bús fűzfák hajlanak, az épület mellett óriási, koros, gömböcre nyírt bokrok díszelegnek.

Egy ottani bácsival elbeszélgetve úgy tudom, hogy jelenleg egy külföldi alapítvány működik itt, vallási táborokat szerveznek, vagy valami hasonló. A bejáratnál megkértek minket, hogy mellőzzük a káromkodást, és ne gyújtsunk rá. Szerintem aznap a mi csapatunk volt az egyedüli látogató, s az ott táborozó fiatalok közül is csak egy-kettővel futottunk össze.

Bebarangoltuk a park nagy részét, önfeledten csüngtünk fáról lelógó gumikeréken, a hídon állva gyönyörködtünk a fákkal sűrűn övezett víz látványában, magányosan leheveredtünk a kockásplédre a százszorszéppel teleszórt tisztáson. 

Nünü meg sem áll, folyton csak kezeket keres, amelybe belekapaszkodhat. Valakinek mindig húzza az ujját "gyeje", hogy menjen vele világotfelfedezni, ami már csak kétlábon járva az igazi (egyedül meg még bizonytalan, s maradna a mászás). A nap sztárjai a kockásfülűnyúl (eddig nem is nagyon foglalkozott vele, de aznap mindenhová cibálta) és a halacskák, akiket látott a kastélynál, és a KVzó kertjében és benti akváriumában is, ahol hazafelé fagyiztunk (jelentem én nem, csupán citromos vizet ittam, míg a többiek élvezék az ízeket). Mindenkit lefárasztott, számtalanszor végighúzott a kertben, megvizsgálta a benti halakat, szemügyrevette a tóban úszkálókat, s ha egy picit is megállt valaki, mutogatta, hogy "halakkák", s nem volt pihenés. Mindegy volt, kinek a kezét fogja a társaságból, csak mehessen.

Hazafelé úton végre kidőlt, s elaludt. Közben egyszer felriadt, kinyitotta a szemét, a hártrahajtott ülésből kicsit előrehajolt, csak ennyit kiáltott "halakkák", visszadőlt, s durmolt tovább.