A négy gyerekből a legidősebb is csak hatévessincs, a legkisebb pedig egyéves, a Migyerekünk, aki csak azért volt követhető, mert ha éppen nem a babakocsiban üldögélve szemlélődött, az egyik ujjamat cibálva cikázott az állatkerti utakon, mert egyedül még bizonytalan. A többiek viszont háromfelé szaladtak, és mindenki más állatot szeretett volna megnézni, de azonnal. Ha pl. az egyikük elefántot nézett volna hosszasan, a másik nyűgösködött, hogy mi abban az érdekes, hogy egyfolytában szénát eszik az ormányával, menjünk már tovább.

Ritkán adódik ilyen alkalom, hogy Szomszédmelcsibarátnőmmel és a gyerekeivel csinálunk közös, külsőhelyszínes programot, főleg, hogy most már nekem is van picilányom. Fárasztó, de nagyon kedves, pörgős társaság, csudajófejfazon csemetékkel, mindigjókedvű mamával. Nem mondom, hogy hiába vittem el a gépemet, mert a szomszédgyerekekről sikerült néhány felvételt csinálnom.

De arra már sem energiám, sem lehetőségem nem volt, hogy Nünüről készítsek egy fotót, hogy kipipáljam az albumban az elsőállatkertben képet (ezen az egy képen pedig ott van ám, a babakocsiban, amit éppen Pötyi toligált, miközben a melette szaladgáló kishugát percenként kérdezgette "jól van a kisbaba a babakocsiban?" A kislány pedig megnézte, és nyugtázta, hogy igen - erről a képről meg még a kígyó jutott eszembe, aki lenyelt egy elefántot......). Sőt, egyetlen állat sem tűnik fel a képeken, de még csak homályosan sem. Pedig állatkertben voltunk. És a termésünk imádta. Visított az elefántra, odavolt a tevékért, tátott szájjal bámulta a pelikánokat. De az biztos, hogy hamarosan vissza kell térnünk az apjával, hogy a mi tempónkban, komótosan is végigbámészkodhassuk a parkot.