Piroska és Farkas

A szülészettel pont szemben van, kb. 10 méter van a két osztály bejárata között. Nem is értem, hogy miért nem nézték meg ott Rózit, ha már egyszer felmerült a gyanu az idegrendszeri problémákkal kapcsolatban (úgy mint az éles sírás, meg a lábrázás - előbbi ritkábban van, utóbbi elmúlt talán). Reggel 8-12 között van a rendelés és ahogy a telefonban mondták, lehet, hogy ennyit is kell várni, mert sokan vannak. Kijajgattam magunknak, hogy elsőnek hívjanak be, ha odaérünk fél nyolcra, plusz a kedves csecsemősnővérke is segített, akivel összebarátkoztam a kórházban (köszönjük!!!!). Ott toporogtunk reggel hétkor. Találkoztunk Dr Kimondhatatlannevűvel, aki meglátott minket a folyosón és odajött örömködni és ölelgetni. Egyszerűen fantasztikus az az ember!!!!!! És találkoztunk a kedvenc szülésznőmmel is, akitől szintén begyűjtöttem jó sok ölelést!

Jó sok kisbaba érkezett, de messze a Migyerekünk volt a legkisebb. Nyolc után be is hívtak. Az orvos kérdezgetett az előzményekről, és azt mondta, hogy a kéteres köldökzsinór addig okozhat gondot, míg bent van a gyerek, és akkor is csak úgy, ha mondjuk előbb jön miatta a baba, vagyis koraszülött lesz, vagy túl kicsi a súlya, mert nem táplálja eléggé a méhlepény. De mivel ezek nem voltak meg nálam, nem kell azon aggódni, hogy genetikai betegség lenne, vagy ilyesmi. Jó, hogy mindenki mást mond ezzel kapcsolatban.....Komolyan, összeszedem a szakmai véleményeket és valahol írok egy cikket a kéteres köldökzsinórról. Pelenkára kellett vetkőztetni a gyereket és felfektetni egy ágyra. Na, onnantól kezdve jött ránk a frász, mert a doki hangosan összeütötte a tenyerét a gyerek arca előtt, de úgy, hogy én is kiestem a bugyimból. Utána pedig emelgette, tekergette, két tenyerébe ültette a popóját és egyensúlyozta, míg Rózi ki nem egyenesedett. Kopogtatta reflexkalapáccsal, húzgálta a kezét, lógatta a nyakát. Rémesen nézett ki kívülről és nagyon nehéz volt megállni, hogy ne szólljak, hogy hagyja abba a kínzást. Utána még az agyi áramlásokat is megnézte UH-val, ott is mindent rendben talált. Azt mondta, hogy rakjuk sokat hasra a gyereket, mikor ébren van és nem éppen evett. Na ilyen pillanat ritkán van, de igyekszünk.

Ő is mondta, hogy sárga, szóval levettek vért Tőle (borzasztó érzés, mikor a folyosó elején elveszik tőlem, majd negyed óra múlva hozzák csak vissza...), aminek az eredményét azóta sem tudjuk pontosan, mert sosem érhető el a doki, egyik sem, a nővérek meg nem mondhatják meg....hosszas könyörgésre annyit mondtak, hogy itassam sokat. Közben volt itt egy jófej doktornő, meg később Nünü doktornője is, mindketten rendben találták Rózit, semmi aggasztót nem látnak nála, csak ezt a sárgaságot.

Tegnapi pucér súlya 3,74 kg (most lesz négy hetes szombaton, és 2,83 kilóval született, szép fejlődés szerintem).

Még mindig nagyon görcsöl, fájhat a hasa, pedig már mindent adunk Neki. Van, hogy órákig nyög, tekereg, nyűgösködik. És sokat bukik is, akár két órával evés után is.

Féltékenységnek még nyoma sincs. Olyan imádattal, gondoskodással, rajongással veszi körül Nünü a kistestvérét, hogy el sem tudom mondani. Szívmelengető, bámulatos kicsi copfos tündérem! Folyton ölelgetni szeretné, az ölébe kéri Őt, énekel neki, simogatja, szagolgatja, körüldongja folyamatosan.........Csak figyelem, figyelem őket, minden kis hajszálukat, apró részletet rajtuk.......

Azt hiszem, itt husit süt, de az is lehet, hogy leves készül. Toplistás játék a dagonyázás nálunk.

A hirtelen szülésindítás hírére a Nagyik szervezkedni kezdtek, hogy miként fejezik be az általunk elkezdett mosás-vasalás-takarítás-babaholmirendezgetés folyamatokat. Nünü ugye eleve a Nagyikánál volt (nem alszik ott, csak napközben), Másikmama pedig aznap este érkezett és beköltözött hozzánk bő tíz napra. Aztán pedig mindketten ott voltak nálunk, míg én a kórházban voltam a kicsivel (ahogy Nünü mondta, "két Nagyi nyúzó vagyok Anya!"). Napközben remekül elvolt velük, de estefelé már nagyon panaszkodott, hogy mikor megyek már haza hozzájuk. Miután hazajöttünk, még egy hétig itt nyomult Másikmama, és Nagyika is gyakran itt töltötte a napokat, ami olyan jó!

Egy alkalommal, mikor Másikmama zuhanyozni készült, a résnyire nyitott ajtón bekukucskált Szupercsirke, miközben egy hurkapálcára kötött szalagot lóbálva a kezében tündérfutott a folyosón. Megállt és ezt kérdezte Erzsimamától: "Erzsimama! Neked miért lógnak a cicijeid, elfáradtak talán?"

Szerepjátékok. Folyamatosan abban vagyunk. Szerintem felléphetnénk, mint amatőr színjátszókör, vagy ilyesmi, annyi koreográfiánk, színdarabunk, szereposztásunk van évek óta, kezdve a kiscsikó-csődör-kanca témától a tünréreken és az állati nyomozókon keresztül a kavicsokon át, bármi jöhet. Mindenkit bevon a játékába, csak győzzük követni a gyorsan változó szereposztást, mert míg megszokom, hogy én éppen sítulsosan egy tejeskancsó vagyok varázstejjel (na igen, alkalmazkodik ahhoz, hogy éppen szoptatom a kicsit), Ő meg kismacska, akit elvarázsolt egy boszorkány és jön, hogy igyon a varázstejből, pár perccel később újra benyargal a szobába, én meg az előző kancsós témát folytatom, de Ő rosszallóan közli, hogy most már partravetett halak vagyunk, akik vissza akarnak jutni a patakba. Úgy látszik, egy pillanatra nem figyeltem:) Nem, nem. A képeken a fején a szennyestartó tetejével nem kínai rizsszedőt alakit, dehogyis.  Gombát, jó??!!!! Erdei rácsosgombát, aki meglát egy fotóst (én, höhö), és "illegeti magát, hogy észrevegye Őt a fotós, hogy bekerülhessen a gombaszakkönyvbe a megismertetőjegyeivel".

Megnyugszik, mikor belemártjuk a vízbe. Csak az első este sírt, de azóta nyugalom járja át arra a kis időre is, míg a kádba mártjuk. Nem tudom, mi a neve annak a mély, lavórszerű kádnak, amiben ilyet piciket fürdetnek, de be kell szereznem egyet, ha ennyire élvezi a vizet.

Napokkal előtte már kevesebbet éreztem a mozgását. Mindenki nyugtatott, hogy csak azért, mert már nagyobb, nem tud annyira fészkelődni. A csütörtöki UH-n nézték az áramlásokat, rendben volt, még Dr Kimondhatatlannevű is mondta, hogy jó ez így. A nst rendben volt, bár megint sokkoltál szegényt. Szombat reggel átdobtuk Nünüt Nagyiékhoz és elballagtunk a kórházba nst-re (azért bepakoltattam Farkassal a kórházi táskámat). Még elégedett is voltam, mert a picike remekül ficánkolt odabent, mozgolódott, felugrott 160 körülire sokszor a szívverése. De aztán aggodalmaskodtam ott egyedül a rendelőben, mert többször hirtelen lement 100-ra, csak pár pillanatra, aztán vissza. Kérdeztem a nővérkét, de azt mondta, van ilyen. Négy ilyen jégcsapot csináltam a fél óra alatt. Jött Dr Sajátorvosom, megnézte, de nem mondta, hogy gond lenne. Aztán álltam a folyosón, hallottam, hogy beszél egy szülésznővel, hogy látták -e a grafikonomat. Odajött hozzám és azt mondta a bekaikázott jégcsapokra mutatva, hogy azt gondolja, ennek azért oka van, hogy ilyen a grafikon, és megbeszélte odakint Farkassal, hogy ma megcsinálja a császármetszést. Ez meglehetősen váratlanul ért, hiszen remekül éreztem magam, a gyerek is mocorgott, és hát keddre számítottam. Nem készültem fel. Kaptunk két percet Farkassal, hogy elbúcsúzzunk, Ő elrohanjon az őssejtes csomgért és visszaérjen a szülésre. Bőgtem. Ő vigasztalt, hogy jó lesz ez így, minden rendben. Telefon Anyikáéknak és Meskebarátnőmnek. Szülünk.

Bemutattak a szülésznőnek. Igen, sajnos a saját kedves szülésznőmről is lemaradtunk, mivel Ő akkor még nem dolgozhatott az új kórházban, csak a rákövetkező héten. Bekültöztem egy előkészítő szobába, ahol szúrtak egy vénát az infúziónak (először nem sikerült, állítólag vékony a vénám...legalább valamim vékony, höhö), aztán megint egy másik helyre egy másik nővér (altató asszisztens). Olyan ideges voltam és annyira féltem, hogy vacogott a fogam. Szorongva hallgattam az nst gép kattogását, hogy rendben van -e a kisbabám szívhangja odabent és minden furcsa zajra, vagy éppen kimaradásra megállt bennem a vér. Egy korty vízzel bevehettem a vérnyomáscsökkentőt, majd meg kellett innom valami hányinger elleni keserű löttyöt is, amire azt mondták, hogy nagyon rossz lesz, de meg sem kottyant, annyira izgatott voltam, bevedeltem volna bármit (amúgy nem voltam éhgyomorra, mert az első nst-n ettem egy norbis rudat meg zöldteát).

Farkas összekapkodta otthon a dolgaimat (bár ugye nálunk volt a táska, amit összeraktam, de az még nem volt az az alapos csomagolás), meg az őssejtes pakkot is, amit előző nap fizetett be Farkas (részletre). Villám sebességgel ért vissza a kórházba és jött be hozzám már beöltözve, talpig zöldbe. Nyugtatott és vígasztalt széles mosollyal.

Aztán már hipp-hopp, jött a műtős ember, kigurított az ággyal a folyosóra. Még egy darabig fogtam Farkas kezét, aztán el kellett engednem a műtő előtt, Ő pedig elballagott a folyosón, hogy a műtő másik oldaláról, egy kis ablakos részen kukucskálhasson be hozzám. Utáltam, hogy el kell engednem és nem lehet velem végig, ahogy Nününél.

Rettegtem, még mindig. Hiába próbáltam nyugtatni magam, nem ment. Vacogott a fogam, alig tudtam beszélni. A műtő mindig ijesztő. Sok beöltözött ember, minden zöld és fényes, a fémes zajok, a furcsa fertőtlenítő szag, és a tárogató szék a terem közepén.....A műtős átemelt, ráhúzták a lábaimra a zöld csizmát. Úgy emlékeztem, a másik kórházban hosszabb volt az ágy, itt meg sima tárogató székbe kellett terpesztenem. Úgy emlékszem, talán három méterre lehetett tőlem az az apró üvegablak, ahol megpillantottam Farkast. Farkast, aki szerintem még soha az életben nem mutogatott szíveket a két kezével, de most folyamatosan ezt tette. Illetve mosolygott és a szájáról ilyeneket olvastam le, hogy "nyugi Boszikám", meg "minden rendben", "ügyes vagy Boszika" és hasonlók. Kétségbeesve kapaszkodtam a szememmel az övébe. Annyira próbáltam belefúródni a szemeibe, mintha attól tartanék, hogy ha nem nézek bele, akkor elveszek. Megint arra gondoltam, hogy mennyire nagyon szeretem ezt az embert, és mennyire elveszett lennék nélküle. A húsz csodás évünk alatt egybeforrtunk, mint mikor két fát olyan szorosan egymás mellé ültetnek, hogy egy idő után összeolvad a törzsük, együtt tekeredik és közös gyökérrendszert növesztenek. Gondoltam Rózira, hogy milyen lehet Neki odabent, vajon tényleg jó döntés -e hirtelen kikapni a jó kis meleg vízből, el kell -e válnunk ilyen korán....Biztosan jól van -e, nem vágják -e meg, mikor engem kaszabolnak, felsír -e majd. Milyen érzés lehet Neki, hogy hirtelen kiszakítják, mikor még sem én, sem pedig Ő nem készültünk fel? Mert teljesen más lehet egy kisbabának, ha beindul a fájás, kitágul a méhszáj, elmegy a magzatvíz, vagy ilyesmi, vagyis a szervezetük felkészül a nagy útra....

Az egyik mélypont a gerincérzéstelenítő nálam. Itt meg különösen szerencsétlenül oldották meg, mivel úgy döntöttek, hogy fekve adják be, amihez az oldalamra kellett fekdünöm, összegombölyödve (megjegyzem, nem tudom, hogy ezért -e, hogy feküdtem, vagy ügyes volt az altatóorvos, de sokkal kevésbé volt kellemetlen, mint anno Nününél). Csak az volt a baj, hogy túl rövid volt az ágy, vagy a lábam és a fenekem lógott le, vagy a fejem állt idiótán lógva. Vagy a műtős jelezte, hogy nem jó, mert lelóg a fenekem, vagy az altatóorvos szólt a műtősnek, hogy ez így bajos lesz, mert lebicsaklik a nyakam és így rossz lesz badni a gerincérzéstelenítőt. Kellemes amúgy csupasz alsóval szerencsétlenkedni ott, ahogy húznak-vonnak, összecsomagolnak. Én meg csak bámultam kétségbeesve Farkast, aki ezen szintén felhúzta a szemöldökét, és kezdtünk aggódni, hogy vajon én vagyok -e itt az első, aki gerincérzéstelenítést kap ebben a székben, mert eléggé úgy tűnt. Aztán végül sikerült megtalálni a megfelelő pozíciót és megszúrtak. Csak kicsit volt kellemetlen, mégis még mindig utálom.

A másik mélypont nálam az, amikor próbálgatják, hogy hatott -e az érzéstelenítő. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy nem, és majd ordítani fogok az első vágásnál, mert végig érzem az egészet, és ettől majd mindenki bepánikol és azonnal belémszúrnak egy altatót, hogy ne kiabáljak és majd nem leszek ébren, mikor a babám megszületik. Megjelent az orvosom, akinek csak a szemét láttam a zöld szerkója miatt, de mégis nagyon megnyugtató volt a jelenléte. Elkezdte lefertőtleníteni az alvázamat, ami kifejezetten csikis volt és éreztem, amit jeleztem is rögvest. Valami humort is benyotam, de már nem emlékszem rá, mi volt az, de nevetgéltünk egy sort. A hasamat is lemosták, amit szintén éreztem, és megint kongattam a vészharangot, hogy baj lesz ez bizony, mert nem hatott az érzéstelenítő. Az altatóorvos megnyugtatott (már ha lehet ezt annak nevezni), hogy végig érzek majd mindent, csak nem fog fájni. Hát jó. Legszívesebben szóltam volna, hogy aggódom a gyerekért, hogy nem nézték meg UH-n a műtét előtt, és miből tudják, éppen hogy fekszik és nehogy véletlenül megvágják, de inkább befogtam és csak bámultam Farkas "őzibarna szemét" (ahogy Nünü mondaná).

Tényleg nem éreztem fájdalmat (először csak akkor, mikor az őrzőben kezdett kb. két óra múlva eltűnni az érzéstelenítő hatása), viszont minden mást, rángatást, nyomást, babrálást igen. Nagyon furcsa. És nem jó érzés. Kaptam egy oxigén maszkot, de attól úgy éreztem, megfulladok, úgyhogy levették és kicserélték a végét úgy, hogy csak a mellkasomra rakták és onnan éreztem a hideg levegőt, ami nagyon jólesett. Az altatóorvos és az asszisztens rutinosan kérdezgettek, beszéltettek. Nünüről, a kisbabáról, a lombikokról beszélgettünk. Én igazából azt kívántam, hogy ne szóljanak hozzám, de ezt mégsem mondhattam. Tényleg nagyon kedvesek és rutinosak voltak. Közben észrevettem, hogy ha nem fókuszálok annyira Farkas üveg mögötti arcára, akkor mindent láthatok az üvegfelületen, ami ott alul, a lepedőn túl törénik. Inkább visszafókuszáltam Farkasra. Néha úgy éreztem, hogy elalszom, minden olyan távoli. Szóltam is, hogy nem akarok aludni, nehogy lemaradjak a szülésről, ilyenkor beszéltettek és magyaráztak valamit. Aztán hallottam és éreztem, ahogy a dokik erőlködve mondanak egymásnak valamit, engem is rángatnak és nyomnak (elég brutálisnak hatott az egész) és hirtelen felbukkant az én dárga, csodaszép kislányom egy vékony kis asztalkán, kicsit messzebb tőlem, Farkas és közöttem. Fehér volt a magzatmáztól, piros cseresznyeszáján teli torokból visított (akkor én imádtam ezt a kistigrises visítást, amire később azt mondták, hogy aggódnivaló visítós sírás és esetlegesen idegrendszeri problámákra utalhat). Belépett a szülésznő, azonnal bebugyolálta és már vitte is ki. Farkas pedig eltűnt az ablakból, mire odanéztem. Próbálok visszaemlékezni az egészre, hogy ki tette Őt az  asztalra, hogy is volt, de mintha nem lettem volna teljesen magamnál. Minden lelassult, csak azt akartam, hogy láthassam őt, erősítsék meg, hogy minden rendben van Vele. Hosszúnak tűnt a várakozás. Az alvázamat meg csak rángatták, beszélgettek, de nem tudom, mi hangzott el. A gyerekem csak sírt, ordított, ami két ajtón keresztül is hangosnak tűnt. Végre megjelent egy hölgy, talán gyerekorvos, benyitott és elmondta Rózi adatait: 2,83 kiló és 53 cm. Kiment, majd visszalépett: "És két ajtón keresztül is ilyen erős a hangja". Kérdeztem a bentmaradóktól, hogy miért sír ennyire szegény, mire az orvosom azt mondta: "Mert kiszakítottuk szegényt hirtelen a jó kis biztonságos helyéről". 

A csúcspont pedig mi lenne más, mint mikor a szülésznő behozta hozzám Őt, a kicsi Rózit! Sem sírni, sem nevetni nem tudtam. Igazán nem is csináltam semmit, csak beszippantottam az illatát, ahogy odatették a fejem mellé és hallottam a szuszogását. Igyekeztem kiszabadítani az egyik karomat és átölelni Őt, de nem engedett a szorítás, amivel lekötöztek. Boldogság, megkönnyebbülés, imádat? Mit is éreztem? Nem tudom, tényleg nem tudom. Hihetetlen volt! Azt akartam, hogy maradjon velem, ne vigyék el! Olyan gyönyörűnek és tökéletesnek láttam!!!!!!

Innentől ködös az egész, pedig magmnál voltam szerintem. Emlékszem, hogy beszélgetnek a köldökzsinór vérről, vagyis hogy levették azt. Szerintem akartam kérdezni egy csomó mindent, de nem voltam rá képes. Azt sem tudom, hogy jutottam át, vissza az őrzős szobámba, de ott volt már Farkas a folyosón és várt, és mondta, hogy minden rendben Rózival. Ezerszer elmondta, mennyire ügyes voltam, ami vicces, mert feküdtem, mint egy bot. "Két gyerekünk van Boszikám, ez már nem semmi!" - mondta boldogságtól viruló fejjel Farkas. Igeeeeeen! 2013. július 13-án, 13:25 perckor megszületett második kicsilányunk, Rózi. El sem hittük, pedig igaz! Annyi minden történt már Vele és velünk együtt. Lepörgött a fejemben minden (és azóta nagyon sokszor, mikor elnézem Őt, gyönyörködöm benne és a testvérében, Nünüben), hogy hányszor akarták elvenni tőlünk, lemondani Róla! És igen, Nününek sikerült megadni, amit annyira szerettem volna, Rózi érkezésével kistestvére lett.

Igaz, ebben a kórházban nincs szőrkontaktus, a szülésznő nincs is bent a császárnál és az Apuka is csak az ablakon keresztül kukucskálhat, és nem örültem, hogy váltanom kellett egy másik intézményre, de ez már csak így alakult. Viszont a szülésznő, aki éppen bent volt és akinek szomorúan elmondtam, hogy milyen bánatos vagyok, hogy nem rakják az Apukára a kicsit rögtön a születése után, megnyugtatott, hogy Ő azért titkosan mégiscsak csinálja és amint kihozzák Rózit, Farkas mellkasára teszik még magzatmázasan. És tényleg! Nem kellett erről sem lemondanunk, Rózi, akárcsak Nünü ott időzött egy kicsit Apaca mellkasán, mikor kibújt. Olyan boldog vagyok, hogy megadatott ez nekünk, akárcsak rövid időre is!

Mivel Rózi cukra nagyon leesett, köszönhetően az én cukros közegemnek (hiába szigorú diéta, fékentartott cukorértékek és inzulin, így alakult) szóltak, hogy elvitték a gyerekosztályra, kapott cukros vizet, hátha megússza az infúziót (megúszta) és inubátorban melegedik. Az Apgar értéke 9/10, ennyit kapott pontosan 37 hetesen és egy naposan. Minden mást rendben találtak Nála (persze tény, hogy kéteres a köldökzsinór, amivel összeköttetésben voltunk), minden pici ujjacskája ott volt (és milyen gyönyörűséges hosszú), ahol lennie kell. És a haja, hát a haja mennyire édesen szétállt a fején! Na és a füle? Az az apró szivecske, ami Nününél is volt, mikor megszületett? Odavoltunk érte! A "milyen cuki ez a gyerek, ugye?" és hasonló kérdések és kijelentések elhangzottak közöttünk vagy százszor. Farkas többször átosont a gyerekosztályra, beengedték, mert zöld ruhát viselt, és lefényképezte, lefilmezte nekem Rózit, hogy lássam végre egy kicsit. Csoda aranyos volt a kis pelenkás teste, ahogy elnyújtózott az inkubátorban.

Rengeteget kellett innom, amit szívószállal nyomott belém Farkas. Egy-két óra múlva már tudtam mozgatni a lábamat és hamar kiment a fájdalomcsillapító is, de nem számított. Még pár órán át kiélveztük Farkassal egymás társaságát, mert tudtuk, hogy sajnos miután áttolnak a szülészeti osztályra, már nem jöhet velem, mint régen Nününél. Onnantól nem láthatta Rózit, csak üvegen keresztül, egészen addig, míg ki nem jöttünk a kórházból.

A műtét után meglátogatott minket többször is villogó kékszemű Dr Sajátorvosom, akitől rögtön azt kérdeztem, hogy "ugye szülhetek még egy harmadik kisbabát is?" Tudom, sokan a szülés után hallani sem akarnak a következőről, de én Nününél és Rózinál is úgy voltam vele, hogy azonnal összehoznék egy következő babát, vagy legalábbis szeretnék egy igérvényt, hogy lehet még nekünk harmadik gyerekünk Farkassal. Tudom, ne legyek telhetetlen, és boldog vagyok a két gyönyörű kislányommal, meg azt is tudom, hogy nem adják egyszerűen nekünk, meg azt is, hogy öreg tyúk vagyok én már, de nem szeretnék lemondani erről a csodáról! Bár az orvosom nem bíztatott, mondott mindenféle riasztó dolgot, de nem zártuk ki a lehetőséget.

Szerelemben élni valakivel, akivel mindenedet megosztod feltétel nélkül, akit magadnál is jobban szeretsz, Vele együtt fészket rakni, gyerekeket világrahozni egy nagy, nagy csoda. Tele vagyok szeretettel, imádattal, rajongással és rengeteg féltéssel, hogy ezt a csodafészkemet így megőrizhessem, ahogy van. Mert így tökéletes. Köszönöm szépen, hogy részese lehetek! Rózi születését megünnepeljük július 13-án és magamban megünneplem majd minden december 25-én is.

Reméltem, hogy magam mögött hagyhatom a terhesség alatti izgalmakat, pláne a kéteres köldökzsinór miatti aggódást, mert hogy itt van a kezemben, a köldökzsinórt meg elvágták, még a köldöke is összenőni látszik, szóval kifújhatom a levegőt. De erre meg nemis. A védőlány is frászt hozott rám a múltkor, mikor itt járt és azt mondta, hogy a kéteresizé miatt a gyerekem bekerül a genetikai rendellenességgel született gyerekek csoportjába és majd mindenféle vizsgálatra kell hordozom kötelezően és felveszik velünk a kapcsolatot. Bőgtem. Hiszen az istenhegyin anno azt mondta az orvosunk, hogy ne foglalkozzak ezzel a kéteres dologgal, mert ez a babán kívül van, nem az Ő "alkatrésze". Én persze foglalkoztam, de gondoltam, a szülés után csak el lehet engedni ezt a témát. De erre meg nemis. A gyerekorvosunk három hetes szabiját tölti a szülésem óta, úgyhogy nem látta a gyereket. Össze-vissza kapkodtam, hogy találjak egy másikat, aki megvizsgálja. Ajánlás útján el is jutottam egyhez (aki eddig szintén szabin volt), aki telefonon azt mondta, hogy nem vállalja el a gyerekemet, mert beteg, problémás. Kérdeztem, hogy mégis miért lenne az, erre azt mondta, hogy a kéteresség miatt bármi előjöhet és nem tud ezzel most foglalkozni, azonnal vigyem el fejlődés neurológiára meg vese ultrahangra (nem látta a gyerekemet, csak telefonon beszéltünk). Bőgtem. Aztán összeszedtem magam és felhívtam mindkét vizsgálatot és bejelentkeztem. Mondjuk utána elgondolkodtam azon, hogy kell -e kitennem egy majdnemháromhetesleszakkor pici babámat, hogy órákat várakozzunk vele egy kórház előterében, míg bejutunk a vizsgálatra?

Farkas szerint úgy tökéletes ez a gyerek, ahogy van és nincs semmi baja. De most ugye itt vagyok én, aki alapból is aggódik, és akkor még ráraknak jó pár lapáttal, hogy a könnyeimen keresztül alig látom a kis lábát, amit puszilgatok folyamatosan!? Mérges vagyok a vacak kéteres zsinór miatt is, hogy miért tudtam ilyet növeszteni, mennyiből állt volna azt a harmadik ért is beépítenem, hogy most Neki ne kelljen emiatt szenvednie. 

A lábát már legalább nem rázza egy jó ideje, az oázós sírása is megvan, bár az igaz, hogy még mindig előfordul, hogy élesen felvsivít (mondjuk nagyon keveset sírdogál). Enni eszik rendesen, néha fordul csak elő, hogy átalszik négy órát és nem háromóránként kel fel enni. A hasfájástól még mindig szenved, van, hogy evés után két órával is nyűglődik, pukizik, kakil.

De olyan nagyon szép és cukorfej! Annyira szeretném, hogy minden rendben legyen Vele, olyan sokat küzdött már azért, hogy itt lehessen!!!!!!!!

Észrevettem, hogy igen keskeny csípője van, utána viszont hopp, hirtelen kikerekedik a pocakja oldalt, felülnézetből. Ettől úgy néz ki, mint egy szaloncukor!?

Tegnap óta kapja a biogaia cseppeket, ma pedig megvettük a colief cseppeket is, hátha segít. Annyira rossz látni, hogy evés után szenved, tekereg, van, hogy két órán át......Mai reggeli pucérversenysúly: 3,25 kg (utána volt két hatalmas támadása az alvégen, szóval lényegesen kevesebb lett). Nem tudom abbahagyni a bámulását, szaglászását...hhhhh.....Kétgyerekes anyuka vagyoooooooooooook!!!!!!!!

Áll Rózi rácsos ágya mellett és beszélget hozzá, simogatja a kis kezét, fejét és magyaráz nekem. "Anyaca! Szerintem Rózi szíve értem dobog.....az enyém meg érte. Ha majd nagyobb lesz és ehet már fagyit, akkor annyit ehet majd az enyémből, amennyit csak akar!....És majd együtt fogunk dolgozni a Babszem Lovardámban, Ő is segít majd a gyerekeknek felülni a pónikra. Mert szerintem sosem akar majd elválni tőlem." Meg ilyesmiket mond. Simogatja a szívemet....

Aludt és aludt, alig lehetett felébreszteni a kórházban, hogy egyen egy kicsit. Egész hamar jött a tej, köszönhetően Meskebarátnőmnek, aki a műtét másnapján belógott hozzám a rántottlevesével és a mellszívóval (utóbbival elvonultunk a nővérszobába külön engedély kíséretében és megmutatta, Ő hogy csinálja...vicces volt:) és amit lefejtem (mert a szoptatás még nem ment, valahogy mindig kicsúszott a szájából a téma, ami szerintem túl nagy hozzá képest és még bimbóvédővel sem sikerült) és vittem a nővéreknek, hogy tuszkoljál bele. Talán ennek is köszönhető, hogy a súlya nem csökkent le annyira, mint pl. annak idején Nününél. A 2,85 kilós születési súlyról a nagyedik napon 2,77 kilóval hoztuk ki a kórházból. Itthon viszont folytatta a sokalvásnemevés témát. Picit sárga is, szóval nyilván ennek is betudható az aluszékonysága. Hiába keltegettem, a szoptatás közben ismét méllyen elaludt. Pár napja végre magától kel úgy 3 óránként és eszeget, kisebb nógatás mellett. Van hogy csak 30 grammot mérünk, de olyan is akadt, hogy 110 gramm egy ivásra. Persze aggódtam, hogy jó -e a mérleg, mert mértem már mínusz 40 grammot is ivás után, amitől kiborultam, és nem is látványos a gyerek hízása, szóval honnan tudjam, hogy fejlődik -e rendesen? Az előző napokban mértünk 2,85-öt, aztán 2,98-at, aztán 3,12-t és 3,19-et is két napja este, mind pucérsúlyra, ma reggel pedig 3,12 a pucérversenysúlya. Remélem, hogy ez azért jó ütem (ha azt gondoljuk, hogy a második gyerekkel lazább vagyok, vagy profibb, nagyot tévedünk!!!).

Nem állítom, hogy bővelkedek tejben, ahogy az első napokban, pedig még fejek is, hátha fokozódik a helyzet, de egyelőre nem. Szintén Meskebarátnőm javaslatára ittam tegnap Karamalz italt, amiből azt tanácsolta, hogy ne igyak többet egynél, mert majd elönt a tej, de semmi hatása nem volt, szóval behúztam négyet. Most sem jobb a helyezet, ezért újabb tea, bogyó, vagy bármilyen tejserkentő praktikát megosztotok velem, és ígérem, letesztelem!!!

Azt hiszem, pocakfájós Rózi. Az elmúlt két éjjel alig aludt valamit, mert bár nem sír, de evés után "gyürkésződik", ahogy mi hívjuk. Tekereg ökölbe szorított kézzel, nyög, sóhajtozik, néha befelé szívja a leveegőt, amitől kiver a frász. Ezt csinálja pár percig, majd megnyugszik, alszik nyugodtan öt percig és megint kezdi. A fél éjszakát a mellkasomon töltötte, hátha jobb neki (valamivel igen), mert annyira sajnálom, hogy szenved.

Sírni nagyon keveset sír (ugye a kórházban ráírták a zárójára, hogy visítva sír és közölték, hogy figyeljük, mert idegrendszeri problémára is utalhat....), főleg akkor, mikor éhes, vagy esetleg a fürdetésnél, de akkor is csak pár másodpercig.

A lábát már nem rázza, mint mikor megszületett, aminek nagyon örülök! A köldökcsonkja már akkor leesett, mikor hazahoztuk, vagy talán másnap. Akkor elég rémült voltam (mi más:), mert egy nagy lyuk tátongott helyette, amit alkohollal piszkálgattam, majd hintőporoztam. Mostanra szépen húzódik össze. A selymes kis bőre meg hámlik pár napja, úgyhogy olajjal masszírozgatom.

Mit használunk? Gyógyszertári fürdetőt, babaolajat és alkoholt. A popsikrémből a gyógyszertáritól kipattogzott, átálltunk egy bio krémre, ami jó. Itthon négy napig kapta az immunerősítő homeobogyót, az Arnikát. Most pedig hozott Farkas Biogaia nevű hasbogyót is, kipróbáljuk.

Élvezettel vesz részt a fürdetésnél, felmászik az ágyra, hogy jobban lássa az eseményeket, mi folyik az állványos kádban. Alig várja, hogy utána az ölébe tegyük Rózit. Magyarázom neki, hogy hiába szeretné Ő megszoptatni Rózit, neki nincs teje, csak játékból, mikor a babáit szoptatja, de Ő állítja, hogy van, mert Ő is szült: mutatja a hasán összecsípett bőrt, hogy tele van tejjel:) Amikor pedig nála van a kistesója, csak csodálja, puszilgatja, ölelgeti, alig akarja kiengedni a kezéből.

Szívem szakad meg, hogy itt kell hagynom Rózit, akárcsak 3 órára is!!!! Ma, a délutáni fürdésnél végigtapogattam a vágásomat (nem fáj, inkább vakarózik, gondoltam, gyógyul) és furcsán kiállt a baloldali része. Mutattam Farkasnak, aki kitapogatta és észrevettük, hogy alatta van egy jó nagy, diónyi dudor befelé, vagy még annál is nagyobb. Pánik. Telefonálgattunk és be kell mennem, mert nem tudni, mi lehet az. Vigyem be kocsival az aligmúlt egyhetes gyerekemet 40 fokban? Vagy hagyjam itthon a két nagyira? Akik meg amúgy rémüldöznek, mert picike még nagyon.....Inkább itthagyjuk mindkettőt a mamákra....Annyira rossz! Úgy félek, hogy megint valami macera jön, esetleg bent kell maradnom, újra felnyitják, hogy szoptatok, mi lesz Rózival? 

Amúgy meg olyan büszke voltam, hogy ilyen hamar felépultem! Napok óta nem is fáj a hasam, simán jövök-megyek, főzök, sütök, Nünüzök, szoptatok, nevetgélek, még tüsszögni sem okozott fájdalmat....Bár többször panaszkodtam arra, hogy nem érzem a hasam egy részét, mintha nem is az enyém lenne. Most meg ez. 

A kórházból felhívtam, hogy elmondjam Neki, maradnom kell, mert úgy alakult, hogy Rózi előbb fog kibújni, nem várja meg a keddet. Aztán telefonáltam Neki, mikor az őrzőben voltam, úgy hat órán át Farkassal. Akkor repkedett jókedvében, mondta, hogy azonnal jön és megölelgeti, szeretgetni fogja a kistesót. Kicsit később Farkas elosont az újszülöttosztályra teljes harci díszben (zöld műtősszerkó) és csinált pár képet Róziról, aki az inkubátorban melegedett és cukros vizet kortyolgatott, mert a szülés után lement a cukra 1.8-ra, és gyorsan itattak vele egy kis szirupot, remélve, hogy akkor elkerülheti az infúziót (így is lett). A képek közül egyet átküldtünk Papa gépére, aki nagy lelkesen megmutatta Nününek a kistesót, aki pedig ennyit fűzött hozzá a látottakhoz:

"Én még a világon ilyen ronda kisbabát sohasem láttam. Nem tetszik!" - és kivonult a szobából. Papáék először el sem akarták mondani a telefonban, de mi Farkassal csak nevettünk, mikor meghallottuk:) Később Nagyikával lerajzolták a családunkat, immáron négy kerek fejjel. Mikor elkészült a hajakkal, közölte: "Nekem nem kell ez a család." 

Persze, változnak a dolgok, mérges is volt, hogy nem vagyok itthon, "bombi" nélkül kell elaludnia, de esténként a műanyag pólyásbabáját maga mellé fektette és "rózisat" játszott. Beszéltünk telefonon, de nem sokat kérdezett a kistesóról, én pedig nem hoztam fel.

Sajnos ez a kórház nem igazán látogatóbarát, már ami a szülészetet illeti, így nem is akartam, hogy Nünü meglátogasson minket, hiszen furcsa lett volna neki, hogy egy üveg választja el attól, hogy megpuszilja a kistesóját. Úgyhogy jöttek értem a negyedik napon Apacával. Előtte elmentek vásárolni egy alvórongyit neki, hogy megbeszéltük már régen, hogy azt szeretne hozni Rózinak. Ő választotta ki és hozta a kis kezében végig. Rózi pedig egy pillangólányt hozott Nününek (rémes, de erre vágyott), amiről sokat beszélgettünk, hogy mégis hogy tudja meg, hogy Ő mit szeretne, az angyalokkal miként kommunikál, stb. Édesek voltak a kérdései is:)

Először én mentem ki Hozzájuk a váróba, a kicsi nélkül, hogy kettesben lehessek egy picit Nünüvel. Tünemény, ahogy örül! Mutatta az alvórongyit, meg a hordozót, amit Apával hoztak ketten (lemaradt róla a szűkítő, úgyhogy hazafelé a hátsó ülésen préselődtem Nünü és Rózi mellett, hogy fogjam a baba fejét...). Lábát lóbázva üldögélt a műanyag széken, fogta az alvórongyit és várta a kistesót.

Nem tudom leírni azt a boldogságot, azt a ragyogó arcot, ahogy meglátott az üvegen keresztül, ahogy tolom magam előtt a kistestvérét. "Anya, Anya, ott van a kistesóm!?" Nem bírt magával, bejött az ajtón a tiltott területre, nézte, nézte a kicsit, simogatta, puszilgatta. Ő akarta kivenni, áttenni a hordozóba, de elmagyaráztuk, hogy ezt most Apacának kell, mert még nagyon pici és nehéz Őt megfogni. A váróban többen könnyeztek, ahogy  körüldongta a testvérét, ahogy guggolt mellette, két kezével simogatta és mondogatta, hogy "édes kis tökmagbogyóm, te vagy az én angyalom, a kis kertitörpém! Én vagyok a nagytestvéred! De édes kis picike vagy!...." -és csak áradt belőle a szó és a szeretet. Ő akarta egyedül cipelni a hordozót, szökellve lépdelt Apaca mellett mikor fogta....Megható volt, nyeltem is a könnyeimet rendesen.

Drága kicsi Nünükém nagytestvér lett. Annyira, de annyira édes! Most arra kell figyelnünk, hogy óvatosan szeresse, ne lógjon rajta folyton. Ha reggel meghallja a hangját (ó igen! A kétszáz négyzetméteres házban most is egy szobában tömörülünk, a kiságy is már Nünü szobájában van, ahogy kérte:), azonnal pattan és énekel neki.  Elalvás előtt betakargatja, simogatja, puszilgatja. Befekszik mellé az ágyba (nem a kicsibe, hanem ha a saját szobájában szoptatom), csodálja, becézgeti. Első reggel elvarázsolva figyelte, ahogy mocorog, puszilgatta, szeretgette és azt súgta nekem: "Megőrzöm Őt örökbe!" 

Hát szóval ez valami gyöynörűség ez az egész. Ahogy Ők ketten léteznek, hogy itt vannak nekünk, ahogy ebből a pici kis copfos lánykámból hirtelen nagytestvér lett, aki körülöleli a szeretetével a picit.........Könnykicsalogatós, neérjensohavégetszépséges álom.....

És igen. Amikor már azt hiszem, hogy nem fér el több a lelkemben, mégis valahogy kitágul, helyet csinál a mégsokkalnagyobb imádatnak, amit Nünü, Farkas és most már Rózi irátn is érzek. Folyamatosan bőgnöm kell.

Kedden jöttem ki a kórházból (amikor elvileg megszületett volna Rózi császárral) és szerdán vissza kellett volna mennem varratkiszedésre Dr Bond rendelőjébe, de úgy éreztem, képtelen vagyok. Fájt mindenem és a gyereket sem akartam rángatni négy naposan kocsival. Farkas odatelefonált, mi lenne, ha pénteken mennénk, de az orvosom szabira ment, aznap rendelt utoljára. Felhívott telefonon, hogy megbeszélte Farkassal, hogy Ő szedi ki a varratomat itthon. Azt hittem viccel, bele is nyerítettem a telefonba, de nem. Kérdezte, hogy mi a helyzet a fájdalommal, így beszámoltam róla, meg arról is, hogy a hasam alja rondán lefittyed, összeér az alsó résszel és olyan, mint egy hamburger és fúj. De majd hordok haskötőt, hátha. Közölte, hogy erre most nem mond semmit, mert nem akarja, hogy röhögjek a vágásommal.

És tényleg. Eljött a szombat, és az én hős szerelmem, Dr Farkas fertőtlenített, csipeszel összecsippentett, megemelte a csomót és vágott. Lassan már egy császármetszést is le tud vezetni.

Ovatosan atcsusztam az agy vegebe, hogy ne ebredjen fel. Kitamasztottam valamennyire magam parnakkal, ami nem sokat segitett ugyan, de mit szamit! Itt szuszog a vallamon, hason fekve, maga ala huzott labakkal. Erzem, hogy osszeer a szivunk. Tegnap hazaertunk. Gep ele nem jutottam, telefonrol tudok potyogni. Megint ido kell, hogy feldolgozzam az esemenyeket. Ket Nagyi is szorgoskodik nalunk. Koszonjuk szepen a rengeteg rankgondolast, szeretetet, torodest, tanacsokat, meglepeteseket, kedvesseget, amit toletek kaptunk, kapunk!!!! Kerdeztetek meg a korhazi latogatast is, ami szuperkedves, de Kivitelezhetetlen lett volna. Minden csaladtagot lebeszeltem, csak Farkas volt bent, es ket tunemeny baratnom, Meske es Dorka (imadat Nektek es koszonom!), de csak ot percre, mert az a korhaz nem alkalmas erre (sajnos). Negyen lakunk mar a feszkunkben. Csoda, csoda, csoda,csoda.

Ugye nem er panaszkodni, mert tele van a szivem boldogsaggal, es folyton eszembejut pl. a 40 hcg....De kozben meg ramtort a tulaggodas, szomorkodas. Hogy biztosan jol van -e Rozi, mert folyton alszik, alig tudom felkelteni, sokat rezeg es razkodik es nem akar cicizni. Draga Meskebararnom tegnap beugrott reggel es hozott maga altal, csak nekem fozott rantottlevest tejfakasztonak, majd elvonultunk egy noverszobaba, hogy a tejszivogatojezikeszuleket bevessuk. Annyira jo nekem, hogy a baratnom!!!!! Itt nem szeretik a keszulek hasznalatat, de titkosan csinalom, bar csak par csepp elotejet nyertem ki. rozi a cukra miatt kapott tapszert meg cukros vizet is.....A hasam persze faj, meg mindig lobazom a verzacskomat. Ma talan a 6 agyasbol atkerulok a fizetos egyagyasba, ahova vegre Farkas is bejohet. Papa meg tegnap reggel legurult a lepcsorol es mento vitte be a Janosba.

A karomban tartani Ot, egyszerre hihetetlen es olyan nagyon termeszetes, hogy itt van. Fel sem fogom meg talan...Minden maskent zajllott, talan csak a hirtelenseg volt ugyanaz. Sokaig nem hoztak ki, mert 1,8 volt a cukra, cukrosvizet kapott rogton szuletese utan. Volt Farkascmellkasan, mikor kibujt, es a mutet vegen nekem is behoztak. Itt hat agyasban gyujtik a csaszarosokat, apukak meg folyosora sem johetnek, csak ha egyagyasban vagyunk, ott meg nincs hely....Voltam mar zuhanyozni, bar nem esik jol a felkeles. A legdurvabb fajdalom a mellkasomban van, a nover szerint a mutet alatti kenyszertartastol. Odakint mar vilagosodik, beindultak a buszok. Lassan kitotyogok Roziert es a karomba zarom.

Meske vagyok, Piroska kért meg, hogy írjak nektek, hogy megszületett Róóózi!!! :)

A ma reggeli nst nem lett jó, az ő szavait idézve: "jéghegycsúcsos"...valami olyasmi volt, hogy leesett 110-re a baba szívverése, ezért a doki az azonnali kivétel mellett döntött, hogy ne kockáztassanak.

Kb egy órája látta meg a napvilágot, állítólag tisztára Nünü. :) 53 centi és 2800valamennyi gramm ha jól jegyeztem meg.

Jól vannak mind a ketten és most ez a legfontosabb. :)

Később jelentkezik Piroska ahogy tud. :)

Hipp-hipp hurráááááá!!!!!!!!!!!!!!! Éljen éééééljen éljen Róóózi babaaaaa! :D

37 hetes. Vagyis már nem számít koraszülöttnek, ha világrahozom. Szívem szerint maradnék még vele pont így, együtt, hordoznám a szívem alatt a 40. hét végéig, de túl kockázatosnak tartja az orvosom és az előzmények miatt ezt  teljesen el is fogadom. Meg persze nagyon szeretném már a karomban tartani! De ha kérhetek ott fent valakit, akkor kívánom, hogy kedd reggelig maradhasson még odabent és 16-án, minden kompikáció nélkül szépen és egészségesen lássa meg a napvilágot a kicsi Rózi!

Ma estére még terveztem egy óriáskerekezést (Nünü kívánsága volt, és a teljes bandánk megy, gyerekestül, mindenestül), meg is ígértem a barátnőknek, hogy én is elmegyek, mert kifejezetten jól érzem magam a bőrömben, de végül Farkas és Nünü nélkülem csatlakozik most a csapathoz. Túl nagyra dagad a bokám itthon is már, a vérnyomásom is rendetlenkedik, sajog minden csontom az alvázam környékén, szóval jobbnak láttuk, ha maradok Rózival a fenekemen. Holnap pedig délelőtt kórházi látogatás Dr Sajátorvosomnál.

Délután Farkas elintézte az őssejtes csomagot is (végül részletfizetéssel oldottuk meg), az is kipipálva. Anyika pedig egész nap mosta és vasalta a rengeteg babaruhát.

A napomat kórházban töltöttem. Nem tetszik ez az új hely. Már hétfőn sem csíptem, mikor sokadmagammal, hasonlóan gömbölyödő lányokkal együtt 5 órán át üldögéltünk a folyosón, míg sorrakerültünk. UH-ra meg be sem jutottam a hét elején, szóval ma volt időpontom, de úgy, hogy beírtak délre a lap aljára, majd mondták, hogy ki tudja, mikor kerülök a géphez, aztán a hölgy odafirkantotta, hogy "VÁR" és a nyomatékosítás miatt még be is karikázta. Nem is akartam ma elmenni, gondoltam pihenek, de Rózi előző este óta alig mozgolódott és nagyon aggódtunk miatta. Az nst-n megint nem volt aktív, húztunk egy egyenes vonalat úgy húsz percig, majd jött a nővérke és jól odasokkolt neki egy szerkezettel, amitől szegény akkorát ugrott, hogy majd leestem a székről és onnantól folyton 180-as volt a szívverése. Annyira sajnáltam.

A nyűgösaggódós ottartózkodásom egyetlen kellemes élménye az volt, mikor megláttam Dr Kimondhatatlannevűt, aki szokás szerint mosolygott és integetett és megnézte a leletemet, majd megkért, hogy UH után keressem meg. És ígérte, hogy próbálja úgy szervezni, hogy Ő asszisztálhasson a keddi császárnál. Annyira szeretnivaló és olyan nagyon örülnék neki. Aztán hozzátette, miközben a karjaival szemléltette is, hogy milyen boldog lesz, ha látja, hogy ennyi küzdelem után ott lesz a karomban a baba és magamhoz ölelhetem! Na, ilyen orvosok is léteznek. Mindenkire jut ideje és őszintén tud örülni. Pedig rengeteget dolgozik, teljesen leterhelik, még vissza kell járnia a régi kórházba is......Imádnivaló ember na.

Annyit álltam, ültem, szenvedtem, míg bejutottam UHra, hogy a végén akkora lett a bokám, hogy alig bírtam menni. Eddig nem dagadt, na de ma! Pompásan néz ki. Főleg a jobb, a műtött, de a másikkal sem válogatnak be cipőreklámba, az biztos. 

Izgulnivaló már: Az UH-n az áramlásokat normálisnak találták, de a 37 hetes babát csupán 35 hetesnek mérték, ami főleg azért aggasztó, mert 2 hete meg a másik helyemen ugye majdnem 2 héttel idősebbnek mérték. Szóval megint csak reménykedhetek, hogy nem fogy pl.......Nézegettem az adatokat, és pl. a combcsontját 35 hetesen 74 mm-nek mérték, ma meg csak 68 mm...Azért ez elég nagy különbség és nem hinném, hogy az meg tud rövidülni?????!!! Akkor két hete volt 2840 gramm, ma meg csak 2900-at mértek két hétre rá. Szóval ezen szomorkodtam.Meg azon is, hogy voltak olyan napok, amikor szinte meg sem állt a hasam, egész nap hullámzott, tegnap meg ma pedig alig érezteti, hogy ott van a szívem alatt.

A lábamat pihentetem, de mégsem megy ki belőle a sok víz. Még a lábujjaim is húsosra puffadtak. Néztem pisicsíkkal, de nem látom, hogy lenne benne fehérje. Felpolcolni meg nem tudom, mert hanyadt nem szabad feküdnöm.

Megérkezett a mellszívó és a sterilizáló (utóbbit a barátnőm hozta el este), az egész lakás ecetszagban úszik, mert nekiálltam vízkötleníteni meg fertőtleníteni. 

Még öt nap. Most egyáltalán nem száll meg a nyugalom, tiszta ideg vagyok, hogy nincs kész semmi, hogy minden rendben van -e Rózival és reménykedem, hogy 5 napig még a pocakomban hordhatom Őt és kedden egészségesen és gyönyörűen megszületik!

Dr Énnőgyászom mért agyi aktivitást meg méhlepény áramlást és el is magyarázta, hogy miért jó az, ahogy éppen van, mert szuper mindegyik grafikon, amit Rózi kirajzolt az áramlásaival. Nem méricskézett sokat, de állítása szerint 2900 gramm a kisbabánk. Utána beültem a kedvencszülésznőhöz nst-re (be kellett kapcsolnom a zenét a telefonomon, hogy felébredjen). Szombaton még jelenésem van reggel a kórházban, vizsgálat, miegyéb, majd ha minden ok, akkor jöhetek haza és kedden reggel korán jelentkezem a pocakommal. Húúúúúúú.......

Nünükémmel ma sokat beszélgettünk a köldökzsinórról, a szülésről, mert igen nagy érdeklődést mutat és rengeteget kérdez. Mondtam neki, hogy egy pár napig kórházban leszek, de majd meglátogatnak és Apacával bandáznak addig. Tele lett könnyel a szeme és egyetlen egyszer láttam ennyire szomorúnak, mikor Alfiról és Fügiről kérdezett valamelyik nap, hogy akkor többé biztosan nem jönnek haza? Megígértem, hogy minden este telefonon halgatom majd az estimeséjét, mint múltkor, és be is jöhet hozzám.

Most éppen ül a kis széken és verseket olvas fel nekem a Bóbita könyvből. Lassan tíz óra, de Ő még mindig nem lankad. Egész nap Nagyikánál rohangált, majd este bicajozott, falatmászott búkósisakban, vásárolt, bandázott a szomszéd fiúkkal, vacsorázott, együttzuhanyoztunk, de még mindig pörög.Imádat energiabombám!

Szeret bejárni a kellékes szobába. Kutakodik a ládáimban, felpróbálja a kendőket, sálakat, szépségszalonosat játszik, fésülködik, szépítkezik, nézegeti magát a tükörben, felmászik és befészkelődik a fotelba és olvasgat. Minden porcikájával, gondolatával, mozdulatával, finomságával lenyűgöz minket. Még a haját is sajnáltam, mikor levágtam egy tíz centit, hogy ennyivel is kevesebb van belőle:)

A leggyönyörűbb forma ez a babaváróhas. Legalábbis én annak látom. Sosem voltam elégedett az alakommal, de ez a gömbölyű pocak teljesen lenyűgöz. Az meg, hogy Nünüvel várhatjuk Rózi születését, csöpögősenfájósan csodálatos. Egy hét.

Van bennem egy valahonnan messziről érkező, szétáradó nyugalom. Kisétálok hajnalban a kertbe, hálóingesen, mezítlábasan vagy papucsosan, ahogy mindig is szoktam. Megnézem magam az üvegfelületekben, ahogy elhaladok a ház mellett és csodálkozom, hogy tényleg én vagyok, akinek ekkora pocakja van, és aki a második kislányát imdája a szíve alatt. Annyira jó. Mindennek örülök. A szarkalábaknak, melyeket össze-vissza szórtunk el Nünüvel tavaly a kertben, hogy valahol csak kinyílnak majd, így mindenütt pompáznak lila, fehér, kék és rózsaszín szirmokkal. A halaknak, ahogy elkezdenek sündörögni a tó szélén, mikor meglátnak, a fügefának, akinek le kellett vágni jó pár vaskos ágát, hogy túlélje a nyarat és most szűkösen ugyan, de hozza a terméseket. Bendegúznak, aki nem nagyon akar kimenni a kertbe, csak úgy, ha én is bandázom vele, úgyhogy együtt cammogunk a ház körül: Ő lassan, komótosan halad, én pedig óvatosan kacsázva. Megállunk a kert végébe. Még látszik a földes folt, de már elkezdte benőni a fű az ásónyomokat. Nagyon hiányoznak a kutyáink......Elhaladunk a vékonyka gyümölcsfák mellett. Megmosolygom azt az egy szem körtét, ami hízik az ágon. Mint egy jó gazda, legeltetem a szemem a veteményesen. Összeszedem a csigákat, persze csak hajlított térddel, bár így sem könnyű újra felegyenesedni. Rengeteg paradicsomunk van, többnyire még zöld, de minden reggelihez és vacsorához akad most már jó pár piros, amit Nünü imád leszüretelni, ahogy a málnát, ribizlit, borsót is. Csicseregnek a madarak. A kisrigónk dúdolja a jól ismert nótáját a szomszédos, elhanyagolt titkos kert hatalmas cseresznyefájának tetején. Visszaérünk a teraszra. A lábamat jólesően hűsíti a hajnali harmat. A nappaliban három szárítószerkezeten sorakoznak az apró, illatos ruhák, kismackók, falatka zoknik és tenyérnyi sapkák. Felkúszom a lépcsőn és visszabújok az ágyba. Nézem Őket, ahogy alszanak. Olyan nagyon szépek. Rozmárosan elhelyezkedem, majd a kezemet a hasamon pihentetve elmélázok egy kicsit.....Kilenc nap.

Vagyis ma megkezdtük a 37. hetet! Szerdán voltunk legutóbb UH-n a sajátnőgyógyásznál, aki akkor 2 800 gramm körülinek mérte Rózit, egyáltalán nem találta érettnek a méhlepényt (azt mondja, a magas vérnyomásnál előbb érik, öregedik, de szerencsére itt nem látott ilyet) és szerinte szépen fejlődik a kicsi. Nünü és Farkas is velem voltak, majd Nünü rajzolgatott és csacsogott a szülésznőmmel (remélem ott lesz a másik kórházban velünk!) az nst-alatt (készült egy zseniális csiga rajz Apacának közben, hogy el ne felejtse, hogy reggelente össze kell szedni a csigákat a veteményesből).

A jobboldali melkasdomborrulatomat Drága Marika megnézte, látta, hogy duzzadt, ahogy mondták (szerinte a képen rosszabbul nézett ki, amit küldtem...szegények:), de nem talált semmit UHval, megszúrni meg a terhesség miatt nem akarta. Remélem, most már ezzel sem lesz semmi gond. Ennek örömére megrendeltem az elektromos mellszívót és a sterilizálót (használtan), szereztem egy csodálatos, antik, horgolt ágytakarót (jövő héten érkezik), meg egy régi, csipkés szélű pólyát. Elvileg készülnek Rózinak apró kedvességek, mint kendő, amibe bebugyolálom, mikor a karomban lesz, egy lámpa, amelynek régi csipkékből lesz búrája és ki tudja még milyen csodák. Egy helyes lány pedig hálóinget varr nekem, persze csipkével, lenvászonból. 

Bizony, nincs a hasamról kép. A cipésznek lyukas a cipője. Szóval holnap, ha időnk és annak járása engedi, kimegyünk Nünüvel és Apacával a mezőre és készítünk pár pocakos képet.....

Rózi sokat mozgolódik odabent, amivel mindig lenyűgöz. Egyrészt alig várom, hogy a karomban tarthassam, másrészt már most sajnálok elválni Tőle. Érdekes érzés. Mókás, ahogy hullámzik a hasam, mikor erőteljesebben ficánkol. Sokat csuklik, rugdalózik, nyújtózkodik. Én továbbra is küzdök a savassággal (büfizős, nemurilányos, de ilyen is van, nem csak a rózsaszín köd), a nemalvással éjjelente, a fáradsággal nappal (akkor meg ugye nem alszom, mert dolgozom, vagy teszek-veszek nem lazsálok), a gyakori pisiléssel (de iszom rengeteget, mert az fontos). A cukrot szépen tartom, az eleje óta kapott 3x4 egység inzulint adom még mindig, nem kellett emelni az adagon, ami jó. Igaz, nagyon szigorúan fogom magam, semmi fehér liszt, semmi cukor, még akkor sem, mikor szénhidrátba beleférne. Rengeteg saláta, saláta, saláta. Most már nagyon kacsásan is megyek, pedig eddig remekül bírtam magam, de most már gyakran annyira fáj alul a csontom, hogy alig bírok vánszorogni.

Vérnyomás. Na igen, ezzel van most sok gondom. A dopeghytet 4x2-re emelte az orvosom, így éjfélkor is benyomok mér kettőt. Az amlodiphint pedig kétszer félre, vagyis egy nap összesen 10 mg-ot eszek. Továbbá a magnézium citricidet is szedem, napi kettőt. Úgy látszik, elég gyakran válthatjuk ki a repceptet, vagy esik szó a gyógyszereimről, mert ma mentem be a fürdőszobába reggel, ahol Nünü játszott a dínóival és hallom, ahogy mondja a neveiket: "Gyere Amlodipin, most találkozni fogsz a Dopegittel, meg a Magnéziumcitriciddel, mert ők is növényevők és ennek a fának a leveleit majszolják..." Este pedgi együtt zuhanyoztunk hárman, Farkas, Nünü és én (annyira jó móka), megmostuk Apaca haját ketten, aztán Nünü leszappanozta a hasamat "megmosom Rózit alaposan" , stb. Felejthetetlen pillanatok ezek!!!! Kitalálta, hogy "játszuk azt, hogy most mi vagyunk a gyógyszerek, Anya pocakjában és megjavítjuk a vérnyomását, és itt lengedezünk a hasában! Apa a magnéziumcitricid, Anya, Te leszel a Dopegit, Én pedig az Amlodipin!"

Rózi szobájába felkerült a függöny, Nagyika kimosta a szekrényeket, vettünk új matracot a fehérre festett kovácsoltvas ágyba, és elkezdtem kimosni a kicsi ruhákat. Most behajtogattam őket frissen, holnap pedig a nagymamák felváltva fogják kivasalni mindet.

Még hiányzik az őssejt szerződésünk (részletre oldjuk meg), a hálóingem, nem értek ide a most megrendelt mellszívós meg sterilizálós dolgok, meg az apró kedvességek sem Rózinak. Jövő hétre tervezek még egy fodrászt is, és jönnek a lányok még egy szüléselőtti látogatásra, meg remélem, hogy Meskebarátnőmmel is tudok még találkozni  szülés előtt (alatt is remélem, mert elvileg ott lesz a Drága).

Délután éreztem, hogy jó magasra szökik a vérnyomásom, így mikor barátnőmmel hazaértünk az amúgy isteni pedikűrözésből és bekevertem a kislányoknak a gofrit, megmértem. 154/99. Telefon dokinak, asszisztensnek, mindenkinek. Nünüt ezzel az értékkel kikapták anno a 38. héten. Az orvosom még egy adag dophegytet rendelt el, szóval mostantól már 4x2 szemet szedek. Nagy nehezen sikerült most 140/90 körülire szorítani, de azt mondta, hogy ha megint megugrik, irány a kórház, de jó lenne, ha még legalább egy hétig kibírnánk. Én igyekszem.....

Persze semmi sincs készen itthon, egy darab babaruhát sem mostunk, nincs meg az őssejt szerződés, stb. És ugye itt van a mellkaskérdés, amivel holnap megyek UHra, majd pedig Lacibámarikához csütörtökön UHra az onkológiára. Annyira aggódom......De legalább a lábkörmeim isteniek, még strasszokat is kaptam a nagyobbikra...Ez is valami.

Nem kérdezgetjük róla, csak meghallgatjuk. Olyan ez, mint a képzeletbeli barátok. Pár hónappal ezelőtt kezdődött, akkor hallottunk a "másik családjáról" először. Két házzal odébb laknak tőlünk, és ott Ő az anyuka és nyolc gyereke van. Néha meséli, hogy most ikreket vár, Lénát és Sofit, akik annyira nyomják a hólyagját, hogy gyakran kell pisilnie (mindent bevet, amit tőlem hallott:). Amit megtapasztal a "való életben", gyakran átülteti oda, a képzeletbelibe. Pl. mikor arról beszéltem, hogy mennyire szeretem a dinnyét, rögtön meséli, hogy az Ő kertjükben rengeteg dinnye terem, és bármikor átmehetünk hozzájuk szedni. Lakik ott egy rózsaszín cicájuk is, aki szintén kórházba került, amikor Alfiról meséltünk Neki, hogy elkóborolt és elütötte egy autó. A rózsaszín cicát is gyógyítgatták. Szóval már egy egész mesekönyvet meg tudnék tölteni a történeteivel a "másik családjáról".

Szombaton elmondtuk Neki a kutyusokat. Kértem, hogy üljünk le együtt Apacával, mert szeretnénk valamit megbeszélni Vele. Napok óta beszélgetünk már az angyalok városáról, hogy ott van fent a két dédimamája is, akik az én nagyikáim és Őt nem ismerték személyesen, de onnan figyelnek minket. Megnéztük a Fel c. mesefilmet, amiben a bácsi felesége mehalt és emlékezik rá mindig. Farkas mesélt az oroszlánkirályról, ahol a kisoroszlán mindig beszél az apukájával, aki szintén az égben van már. Nagyon érdekes és megható volt, ahogy reagált.

Őszintén elmondtam Neki mégegyszer, hogy Alfi elkóborolt, elütötte egy autó, mert sösét volt és már semmit sem hallott sajnos. Fügi pedig nagyon beteg lett, próbáltak segíteni rajta, mi is mindent megtettük, de sajnos elpusztult az állatorvosnál. És most mindketten az angyalok városában élnek tovább, mi pedig szeretettel emlékezünk rájuk. Megsimogatta az arcomat és mosolyogva mesélte, hogy az Ő kertjükben is lakik egy Alfi meg egy Fügi és egy Bendegúz, és bármikor átmehetünk hozzájuk, ha szeretnénk Őket látni. A rózsaszín cicáját pedig meggyógyították az orvosok. Néha beleszürcsölt a szívószálas joghurtjába, aztán csak beszélt és beszélt a másik házról, a kertről, a kutyákról, hogy ott három kutyájuk van....Aztán időnként kiesett a "szerepéből", és megkérdezte: "És akkor most Alfi meg Fügi már ott van a nagyikáidnál Anyaca? Ők fognak vigyázni rájuk?" Megvárta a választ és folytatta a mesét a másik házról...Nekem potyogni kezdtek a könnyeim, hiába igyekeztem visszafolytani. Mondtam Neki, hogy nem baj, ha szomorúak vagyunk egy kicsit, meg hiányozni is fognak a kutyusok. Odajott, lepuszilta a könnyeimet ("megiszom a könnyeidet Anyaca!"-mondta mosolyogva és átölelt). "Majd kiválasztunk egy-egy fényképet Róluk és előhivatjuk nagyban a falra, és mindig látni fogjuk Őket így is. És majd mesélünk róluk, hogy Alfinak milyen kis büdös volt a szája, Fügi meg mindig hogy vigyorgott, mikor hazaértün...és így emlékezünk rájuk" - mondtam neki. "Pont úgy, mint a mesében a bácsi a nénire, igaz?" - kérdezte.

Azóta többször felhozta Őket a két nap alatt, csak úgy. Nyilván foglalkoztatja a téma. "Anya! Az Alfi és a Fügi tényleg nem jön haza többé?" - láttam, hogy könnyes lesz a szeme,  de nem sírt. Utána megint mesélt a rózsaszín cicájáról.

Megbeszéltük, hogy ha úgy érzi, akkor keresünk majd egy kutyusbarátot Bendegúznak (aki amúgy nagyon más lett, mióta egyedül maradt.....), és Neki egy csodakutyát. Azt mondta, hogy legyen fehér, mint Fügi, és legyen fekete, mint Alfi, szóval egy fekete-fehér kutyust keresünk majd.

Régebben azt hittem, ha majd egyszer elveszítjük a kutyusainkat, azonnal szeretnék majd másik ebeket a házhoz. De most, hogy ez megtörtént, hallani sem akartam róla..sőt, még a nyusziról sem. Elutasító lettem. Eltelt azonban pár nap, és annyira hiányzik a kutyalégkör, hogy el sem tudom mondani. Látom Bendegúzon is, hogy egyedül van, nagyon. Egy hét kellett neki ahhoz, hogy egyáltalán feljöjjön az emeletre, ahol eddig mindig aludtak együtt. Egész nap lent feküdt az előszobába, ha pedig kinyitottam a bejárati ajtót, kiült a lépcső aljára és csak nézte az utcát szinte mozdulatlanul. Míg hárman voltak, folyton a kertben akart lenni, ugatni, járőrözni, úgy rohant ki, ha hallott valami zajt, minhta puskából lőtték volna ki. Most nincs kedve kimenni, éppen csak kiszagol. Ki kell mennem vele és sétálni mellette, hogy Ő is jöjjön.

Azért azt tudni kell, hogy Ő egy morgós, kötözködős és amúgy félős típus, szóval nem tudom, miként reagálna egy új ebbarátra. Meg hát Ő is már elmúlt 12 éves. De azt látom, hogy most lelassult és szomorú. Sok felajánlást kaptunk, hogy hoznának nekünk kutyust, de egyelőre még nem döntöttük el. Az biztos, hogy egészen pici, kölyökkutyus jöhet szóba, aki Nünü mellett csepededhetne fel. És mivel Ő kicsi méretűt szeretne, kistestűben gondolkodunk, már csak Benő miatt is. Leginkább is egy fekete-fehér spánielen töröm a fejemet.

Az unokaöcsköseim is eljöttek megnézni Rózit a valószínűleg utolsó, nagy, babamozizós ultrahang vizsgálatra. Nyolc évesek lesznek és nagyon kiváncsiak voltak, milyen is egy ilyen vizsgálat, és hát kinek a méhét nézzék belülről, mint a nagynénikéjükét (unokatestvérem már nem akar vállalni harmadikat). A két héttel ezelőtti vizsgálathoz képest egészen sokat megmutatott magából (akkor Pöti volt velem, most unokaöcsik, unokatestvérem és Farkas), pedig már nagyon szűkös odabent.

Az adatok:

Fejvégű fekvésben egy élő magzat.

BPD: 89 mm

HC: 320,7mm

AC: 314,1mm

FL: 73,6mm

Jó mozgás, jó szívműködés. Telt hólyag, gyomor, a vesék eltérés nélküliek. A köldökzsinórban két ér. Palcenta melső falon tapad. Grannum: 0-1 (először úgy látta, hogy semmi érettség, apró jele sem, végül azt mondta Mártika, hogy éppenhogycsak érdegél egy picit, úgyhogy így írta be). Átlagos mennyiségű magzatvíz. Flowmetria normális.

Mért adatok alapján grav.s. 36 hét és három nap (vagyis másfél héttel nagyobbnak mérte).

Becsült súly: 2834 gramm

Mutatta még nekünk a hajszálacskáit is, de ugye Nününél is úgy mondták, hogy mekkora haja lesz, aztán alig látszott:) És igazán kis pufók arca van, sok képet is kaptunk Róla.

Mindenki meglepődik, mikor találkozunk, hogy "milyen jól viselem a terhességet", és mesélnek, hogy ők ilyenkor már így meg úgy. Hát nem tudom, de annak ellenére, hogy nekünk aztán kijutott egy jó pár nehézség, én imádok babát várni, állapotos lenni, pocakot növeszteni. Ez egy határtalanul boldog várakozás minden aggódással és akadályával együtt, és titkon még reménykedem, hogy hátha egyszer még vállalhatunk egy harmadik babát is. De ezt csak nagyon titkon, mert nem szeretném, ha elégedetlennek tűnnék és még ránkmérne valami buktatót a sors.....

Hatalmas a hasam, nincs még rajta egy kis repedés sem, de még a köldököm alatt sem fut a barna csík, ami Nününél volt. A köldököm. Hát igen, elég ronda, mert ugye ott műtötték a méhen kívülit és benne van egy heg, ami most sötétbarna és kiáll, de kit érdekel ugye....A mellkasomról már írtam...aggódnivaló.....

Sokszor van savam, büfizős. És gyakran úgy érzem, főleg éjjel, hogy alig kapok levegőt. Továbbra is nagyon keveset alszom. Nappal azért, mert mindig van valami, munka, kötelezettség, akcó, stb. Éjjel meg egyszerűen nem megy. Felkelek, mászkálok. Eleve vagy 8-szor pisilek (vizesnyolcas, höhö), aztán nem bírok visszaaludni, filozófálgatok, majd sorozatot nézek a laptopomon, nem kapok levegőt, kimegyek a teraszra és így tovább.

Nünü sokat szeretgeti a hasamat, ölelgeti, puszilgatja. Mostanában rákapott arra, hogy együtt zuhanyzunk. Ilyenkor a fejére teszek egy zacskósapit, hogy ne legyen vizes a hosszú haja. Akkora kacagásokat hallatunk!:) Csikizi a zuhany, visít, gurgulázik, megzabálom! Aztán Ő akarja lezuhanyozni Rózit, tartja a hasamnak a zuhanyrózsát és nevet, nevet.

Ma úgy ébredt, hogy magához húzta a kezemet és félig csukott szemmel, álomittasan ezt mondta: "Anyaca! Én úgy várom a nyár derekát, hogy megszülessen a kistesóm!"

Elővigyázatosságból nevezzük a mellkasom jobb oldalának a dolgot, mert ha leírom a pontos nevét, idecsalogatom az erre a témára nyálcsorgatókat esetleg, ami pedig távol álljon tőlem! Persze, tudom, hogy a terhesség alatt ezen terület sokat változik, hol fáj, hol tejeszacskó, stb. Az enyém pl. igen hamar sötétbarnára színeződött, majd ez a rész akkora lett, mint egy marhapárizsi, szóval egyáltalán nem emlékeztetett az eredeti fazon- és színárnyalatára. Aztán vannak azok a kis kiálló rücskök, amelyek elvileg szintén normálisnak számítanak, meg van olyan is, hogy a közepéből kis fehér izék állnak ki, amire a védőnőm (bár nem látta, csak meséltem) szintén bólogatott, hogy az is rendben bizony. De tegnap csak izgatott valami, mert a jobboldali mégiscsak olyan furán nézett ki a párizsis résznél. Felülnézetből nem olyan egyenletes a felszíne, mint a másiknak, helyenként még a sötétnél is sötétebb foltos, összeráncosodik és kicsit olyan, mintha a kiálló kis puplik alatt összegyűlt volna valami folyadék. Nem tudom, hogy alapból is fájna -e, de most már fáj, mert hol én, hol Farkas vizsgálgatja, nyomkodjuk és megfigyeljük. Persze bepánikoltam, és első körben riasztottam Dorka barátnőmet, akit követként küldtem Lacibához (de jó Neki, hogy a papája orvos és bármilyen kinövést azonnal leellenőrizhet! Puszi Dorka!:), hogy mégse nyomjam át rögtön szegénynek így szombat este a nappal készített, hatalmas felbonású, mintkét oldalról készített képeimet.....Meg hát égetősdi a dolog nem kicsit, de tudom, hogy Hozzájuk fordulhatok. Fordultam is, majd a fejemet a párnámba fúrtam, míg lelohadnak a szégyenpírfoltok a képemről....Reméltem, hogy Lacibá majd jól megmosolyog, és azt mondja, hogy "áezsemmi", de nem így történt, mert valami. Ödémás a furaoldali. Meg kell nézni ultrahanngal. Legszívesebben most rohannék, de ugye vasárnap van. Lacibá javaslatára hideg vízzel borogattam éjjel és próbáltam nem izgulni, nehogy az egekbe szökjön a vérnyomásom, de ugye nemizgulni ilyenkor nem könnyű......

Tehát így a 36. hét elején rágom magam, hogy mi lehet ez, milyen következményei lesznek és jaj. És mutogatom a mellkasomat.

Fügi is elment. Felfogni sem tudom, hogy Ő sincs többé. Este eltemetjük Alfi mellé a kertbe. Nünü csak így hívta "Csodakutyám". Hogy mondjuk el majd Neki, nem tudom...még Alfit sem mondtuk el......Nem tudok többet írni.

Július 16. Ha minden jól megy - mondta. Vagyis azt jelenti, hogy ha nem kavar be a kétzsinór, a vérnyomás és a cukor. Akkor 16-án reggel besétálok (ha nincs gond az alvázmintával, amit szintén a múlt héten vett le Dr Nullanullahét) és délelőtt császármetszéssel világrasegíti a kislányunkat, Rózit. Nagyon szeretném, ha addig itt is maradhatna a pocakomban, egészségesen és boldogan.

Érdekes, mert másfél hete pénteken 2.5 kilósnak mérték az egyik helyünkön és 35 hetesnek (akkor pont 33 hetes volt), rá pár napra meg a sajátorvos pont 33 hetesnek és 6 naposnak, és 2,2 kilósnak. Jó nagy eltérés, nem is értem, miként lehet ennyire mást mérni. Fogyni csak nem tud ott belül?????? Adatokat majd később.

Apróra tépkedtem egy fél csirkemellett, becsomagoltam alufóliába. Előkerestem a plédet, amivel takarózni szoktunk és belefúrtam az arcomat, ami felpuffadt és vizes volt már a megállíthatatlanul ömlő könnyektől, hogy érezze rajta a szagomat. Annyiszor öleltük egymást, ahányszor csak lehetett. Mielőtt elment, mégegyszer megkérdeztem Tőle, hogy biztosan bírja -e majd a lelke egyedül. Bólintott és elment. Néztem, ahogy távolodik, kezében a becsomagolt hússal, hóna alatt a pléddel.

Vele akartam menni. Én is el akartam köszönni Tőle. Még utoljára érezni azt az egyedi, nagyon büdös szájszagát, ami csak Alfira volt jellemző, s míg másnak gyomorforgatónak tűnhetett, nekünk ez is Őt jelentette. Sokszor viccelődtünk, mikor megnyalogatta a lábunkat, hogy másnapra lerohad.....Megtisztítani utoljára az orrát, amit naponta többször kellett nedves törlővel bányászni, mióta úgy hét éve megműtötték és már nem működött rendesen. De én ezt is szerettem benne. Messziről hallani lehetett, ahogy fújtat, szuszog, mikor közeledett. De igen, most olyan helyzetben voltam, hogy nem tehettem ki a kisbabát ennek, egyedül kellett Farkasnak mennie. Felhívtam Pötit -többször kellett újra hívnom, hogy a zokogástól megértse, mit is akarok-, hogy ráér -e, elmegy -e helyettem, hogy támogassa Farkast és hogy még valaki, aki nagyon szerette és vele volt kölyökkutya korától fogva elbúcsúzzon tőle. Elment. Annyira hálás vagyok neki ezért. 

Ketten álltak ott mellette, mikor elment. Alfi már a fejét is alig bírta felemelni. Mikor a hús illatát megérezte, láthatóan felvillanyozódott egy kicsit, de nehezére esett a nyelés is, egészen apróra tépkedte neki a falatokat Farkas, hogy meg tudja enni, de így is, az utolsó pár falat nem ment már le a torkán. Mikor Farkas elindult, volt bennem egy kettősség. Meghoztuk a döntést, ami iszonyatosan nehéz volt, hogy elbúcsúzunk tőle. Kértem, legyen erős és ne gondolja meg magát, ugyanakkor egészen kicsit legbelül reméltem, hogy talán mégis hazahozza......Ha megtette volna, tudom, még nehezebb lett volna....nem is tudom....Aztán úgy öt perc volt, míg álomba ringatta Farkas simogatása és az altató, amit adagoltak neki.Örökre elaludt, és most már az anyalok hallgathatják a hortyogását.....

Voltak olyan kedvesek az állatkórházban, hogy kiadták Nekünk Őt, plédbe burkolva (hivatalosan nem tehetik, nem temethetjük el, ott kell hagyni). Hazahozták és eltemették a kert végébe. Farkas később elmondta, hogy egy túrórudit is tett mellé, az volt az egyik kedvence. Tegnap Anyika és Nünü egy kis fenyőfát ültetett a friss föld mellé, ahová egy sziklakertet is készítünk majd az emlékére.

Nününek nem mondtuk még el. Tudja, hogy elütötte egy autó, mert elkóborolt, tudja, hogy kórházban van. Még várunk egy pár napot, amíg mi magunk is megnyugszunk egy kicsit és higgadtan el tudjuk neki mondani, hogy Alfi elment.

Már négy napja, hogy elbúcsúztunk Tőle, de még nem tértünk magunkhoz. Idő kell, tudom. Nem írtam Róla, mert annyira fáj újra és újra, mikor el kell mesélnem, hogy mi történt vele. Az első kutyám. Az első közös kutyánk. A szőrgyerekünk, aki azóta velünk lakik, mióta mi is összeköltöztünk Farkassal. Annyi mindent jelent nekünk.....Megbeszéltük, hogy keresek egy fényképet Róla, amit nagyba előhivatunk és kiteszzük a falra, hogy Rózi is ismerhesse Őt, legalább így és majd a sok-sok meséből, amit elmondunk majd Neki.

Farkas pedig egy csoda az életemben. Tudom már több mint húsz éve, hogy az, de mindig rácsodálkozom és hálás vagyok érte. Egy kapaszkodó, egy sziget, egy erős kéz, amelyben elveszik az én kezem. Sokat fogunk még beszélni, könnyeket hullajtunk Alfiért, míg egy kicsit enyhül a fájdalom. És itt van Fügi, akinek harcolnunk kell az életéért, mert Ő is küzd még.