Apróra tépkedtem egy fél csirkemellett, becsomagoltam alufóliába. Előkerestem a plédet, amivel takarózni szoktunk és belefúrtam az arcomat, ami felpuffadt és vizes volt már a megállíthatatlanul ömlő könnyektől, hogy érezze rajta a szagomat. Annyiszor öleltük egymást, ahányszor csak lehetett. Mielőtt elment, mégegyszer megkérdeztem Tőle, hogy biztosan bírja -e majd a lelke egyedül. Bólintott és elment. Néztem, ahogy távolodik, kezében a becsomagolt hússal, hóna alatt a pléddel.
Vele akartam menni. Én is el akartam köszönni Tőle. Még utoljára érezni azt az egyedi, nagyon büdös szájszagát, ami csak Alfira volt jellemző, s míg másnak gyomorforgatónak tűnhetett, nekünk ez is Őt jelentette. Sokszor viccelődtünk, mikor megnyalogatta a lábunkat, hogy másnapra lerohad.....Megtisztítani utoljára az orrát, amit naponta többször kellett nedves törlővel bányászni, mióta úgy hét éve megműtötték és már nem működött rendesen. De én ezt is szerettem benne. Messziről hallani lehetett, ahogy fújtat, szuszog, mikor közeledett. De igen, most olyan helyzetben voltam, hogy nem tehettem ki a kisbabát ennek, egyedül kellett Farkasnak mennie. Felhívtam Pötit -többször kellett újra hívnom, hogy a zokogástól megértse, mit is akarok-, hogy ráér -e, elmegy -e helyettem, hogy támogassa Farkast és hogy még valaki, aki nagyon szerette és vele volt kölyökkutya korától fogva elbúcsúzzon tőle. Elment. Annyira hálás vagyok neki ezért.
Ketten álltak ott mellette, mikor elment. Alfi már a fejét is alig bírta felemelni. Mikor a hús illatát megérezte, láthatóan felvillanyozódott egy kicsit, de nehezére esett a nyelés is, egészen apróra tépkedte neki a falatokat Farkas, hogy meg tudja enni, de így is, az utolsó pár falat nem ment már le a torkán. Mikor Farkas elindult, volt bennem egy kettősség. Meghoztuk a döntést, ami iszonyatosan nehéz volt, hogy elbúcsúzunk tőle. Kértem, legyen erős és ne gondolja meg magát, ugyanakkor egészen kicsit legbelül reméltem, hogy talán mégis hazahozza......Ha megtette volna, tudom, még nehezebb lett volna....nem is tudom....Aztán úgy öt perc volt, míg álomba ringatta Farkas simogatása és az altató, amit adagoltak neki.Örökre elaludt, és most már az anyalok hallgathatják a hortyogását.....
Voltak olyan kedvesek az állatkórházban, hogy kiadták Nekünk Őt, plédbe burkolva (hivatalosan nem tehetik, nem temethetjük el, ott kell hagyni). Hazahozták és eltemették a kert végébe. Farkas később elmondta, hogy egy túrórudit is tett mellé, az volt az egyik kedvence. Tegnap Anyika és Nünü egy kis fenyőfát ültetett a friss föld mellé, ahová egy sziklakertet is készítünk majd az emlékére.
Nününek nem mondtuk még el. Tudja, hogy elütötte egy autó, mert elkóborolt, tudja, hogy kórházban van. Még várunk egy pár napot, amíg mi magunk is megnyugszunk egy kicsit és higgadtan el tudjuk neki mondani, hogy Alfi elment.
Már négy napja, hogy elbúcsúztunk Tőle, de még nem tértünk magunkhoz. Idő kell, tudom. Nem írtam Róla, mert annyira fáj újra és újra, mikor el kell mesélnem, hogy mi történt vele. Az első kutyám. Az első közös kutyánk. A szőrgyerekünk, aki azóta velünk lakik, mióta mi is összeköltöztünk Farkassal. Annyi mindent jelent nekünk.....Megbeszéltük, hogy keresek egy fényképet Róla, amit nagyba előhivatunk és kiteszzük a falra, hogy Rózi is ismerhesse Őt, legalább így és majd a sok-sok meséből, amit elmondunk majd Neki.
Farkas pedig egy csoda az életemben. Tudom már több mint húsz éve, hogy az, de mindig rácsodálkozom és hálás vagyok érte. Egy kapaszkodó, egy sziget, egy erős kéz, amelyben elveszik az én kezem. Sokat fogunk még beszélni, könnyeket hullajtunk Alfiért, míg egy kicsit enyhül a fájdalom. És itt van Fügi, akinek harcolnunk kell az életéért, mert Ő is küzd még.
