Van bennem egy valahonnan messziről érkező, szétáradó nyugalom. Kisétálok hajnalban a kertbe, hálóingesen, mezítlábasan vagy papucsosan, ahogy mindig is szoktam. Megnézem magam az üvegfelületekben, ahogy elhaladok a ház mellett és csodálkozom, hogy tényleg én vagyok, akinek ekkora pocakja van, és aki a második kislányát imdája a szíve alatt. Annyira jó. Mindennek örülök. A szarkalábaknak, melyeket össze-vissza szórtunk el Nünüvel tavaly a kertben, hogy valahol csak kinyílnak majd, így mindenütt pompáznak lila, fehér, kék és rózsaszín szirmokkal. A halaknak, ahogy elkezdenek sündörögni a tó szélén, mikor meglátnak, a fügefának, akinek le kellett vágni jó pár vaskos ágát, hogy túlélje a nyarat és most szűkösen ugyan, de hozza a terméseket. Bendegúznak, aki nem nagyon akar kimenni a kertbe, csak úgy, ha én is bandázom vele, úgyhogy együtt cammogunk a ház körül: Ő lassan, komótosan halad, én pedig óvatosan kacsázva. Megállunk a kert végébe. Még látszik a földes folt, de már elkezdte benőni a fű az ásónyomokat. Nagyon hiányoznak a kutyáink......Elhaladunk a vékonyka gyümölcsfák mellett. Megmosolygom azt az egy szem körtét, ami hízik az ágon. Mint egy jó gazda, legeltetem a szemem a veteményesen. Összeszedem a csigákat, persze csak hajlított térddel, bár így sem könnyű újra felegyenesedni. Rengeteg paradicsomunk van, többnyire még zöld, de minden reggelihez és vacsorához akad most már jó pár piros, amit Nünü imád leszüretelni, ahogy a málnát, ribizlit, borsót is. Csicseregnek a madarak. A kisrigónk dúdolja a jól ismert nótáját a szomszédos, elhanyagolt titkos kert hatalmas cseresznyefájának tetején. Visszaérünk a teraszra. A lábamat jólesően hűsíti a hajnali harmat. A nappaliban három szárítószerkezeten sorakoznak az apró, illatos ruhák, kismackók, falatka zoknik és tenyérnyi sapkák. Felkúszom a lépcsőn és visszabújok az ágyba. Nézem Őket, ahogy alszanak. Olyan nagyon szépek. Rozmárosan elhelyezkedem, majd a kezemet a hasamon pihentetve elmélázok egy kicsit.....Kilenc nap.