Napokkal előtte már kevesebbet éreztem a mozgását. Mindenki nyugtatott, hogy csak azért, mert már nagyobb, nem tud annyira fészkelődni. A csütörtöki UH-n nézték az áramlásokat, rendben volt, még Dr Kimondhatatlannevű is mondta, hogy jó ez így. A nst rendben volt, bár megint sokkoltál szegényt. Szombat reggel átdobtuk Nünüt Nagyiékhoz és elballagtunk a kórházba nst-re (azért bepakoltattam Farkassal a kórházi táskámat). Még elégedett is voltam, mert a picike remekül ficánkolt odabent, mozgolódott, felugrott 160 körülire sokszor a szívverése. De aztán aggodalmaskodtam ott egyedül a rendelőben, mert többször hirtelen lement 100-ra, csak pár pillanatra, aztán vissza. Kérdeztem a nővérkét, de azt mondta, van ilyen. Négy ilyen jégcsapot csináltam a fél óra alatt. Jött Dr Sajátorvosom, megnézte, de nem mondta, hogy gond lenne. Aztán álltam a folyosón, hallottam, hogy beszél egy szülésznővel, hogy látták -e a grafikonomat. Odajött hozzám és azt mondta a bekaikázott jégcsapokra mutatva, hogy azt gondolja, ennek azért oka van, hogy ilyen a grafikon, és megbeszélte odakint Farkassal, hogy ma megcsinálja a császármetszést. Ez meglehetősen váratlanul ért, hiszen remekül éreztem magam, a gyerek is mocorgott, és hát keddre számítottam. Nem készültem fel. Kaptunk két percet Farkassal, hogy elbúcsúzzunk, Ő elrohanjon az őssejtes csomgért és visszaérjen a szülésre. Bőgtem. Ő vigasztalt, hogy jó lesz ez így, minden rendben. Telefon Anyikáéknak és Meskebarátnőmnek. Szülünk.

Bemutattak a szülésznőnek. Igen, sajnos a saját kedves szülésznőmről is lemaradtunk, mivel Ő akkor még nem dolgozhatott az új kórházban, csak a rákövetkező héten. Bekültöztem egy előkészítő szobába, ahol szúrtak egy vénát az infúziónak (először nem sikerült, állítólag vékony a vénám...legalább valamim vékony, höhö), aztán megint egy másik helyre egy másik nővér (altató asszisztens). Olyan ideges voltam és annyira féltem, hogy vacogott a fogam. Szorongva hallgattam az nst gép kattogását, hogy rendben van -e a kisbabám szívhangja odabent és minden furcsa zajra, vagy éppen kimaradásra megállt bennem a vér. Egy korty vízzel bevehettem a vérnyomáscsökkentőt, majd meg kellett innom valami hányinger elleni keserű löttyöt is, amire azt mondták, hogy nagyon rossz lesz, de meg sem kottyant, annyira izgatott voltam, bevedeltem volna bármit (amúgy nem voltam éhgyomorra, mert az első nst-n ettem egy norbis rudat meg zöldteát).

Farkas összekapkodta otthon a dolgaimat (bár ugye nálunk volt a táska, amit összeraktam, de az még nem volt az az alapos csomagolás), meg az őssejtes pakkot is, amit előző nap fizetett be Farkas (részletre). Villám sebességgel ért vissza a kórházba és jött be hozzám már beöltözve, talpig zöldbe. Nyugtatott és vígasztalt széles mosollyal.

Aztán már hipp-hopp, jött a műtős ember, kigurított az ággyal a folyosóra. Még egy darabig fogtam Farkas kezét, aztán el kellett engednem a műtő előtt, Ő pedig elballagott a folyosón, hogy a műtő másik oldaláról, egy kis ablakos részen kukucskálhasson be hozzám. Utáltam, hogy el kell engednem és nem lehet velem végig, ahogy Nününél.

Rettegtem, még mindig. Hiába próbáltam nyugtatni magam, nem ment. Vacogott a fogam, alig tudtam beszélni. A műtő mindig ijesztő. Sok beöltözött ember, minden zöld és fényes, a fémes zajok, a furcsa fertőtlenítő szag, és a tárogató szék a terem közepén.....A műtős átemelt, ráhúzták a lábaimra a zöld csizmát. Úgy emlékeztem, a másik kórházban hosszabb volt az ágy, itt meg sima tárogató székbe kellett terpesztenem. Úgy emlékszem, talán három méterre lehetett tőlem az az apró üvegablak, ahol megpillantottam Farkast. Farkast, aki szerintem még soha az életben nem mutogatott szíveket a két kezével, de most folyamatosan ezt tette. Illetve mosolygott és a szájáról ilyeneket olvastam le, hogy "nyugi Boszikám", meg "minden rendben", "ügyes vagy Boszika" és hasonlók. Kétségbeesve kapaszkodtam a szememmel az övébe. Annyira próbáltam belefúródni a szemeibe, mintha attól tartanék, hogy ha nem nézek bele, akkor elveszek. Megint arra gondoltam, hogy mennyire nagyon szeretem ezt az embert, és mennyire elveszett lennék nélküle. A húsz csodás évünk alatt egybeforrtunk, mint mikor két fát olyan szorosan egymás mellé ültetnek, hogy egy idő után összeolvad a törzsük, együtt tekeredik és közös gyökérrendszert növesztenek. Gondoltam Rózira, hogy milyen lehet Neki odabent, vajon tényleg jó döntés -e hirtelen kikapni a jó kis meleg vízből, el kell -e válnunk ilyen korán....Biztosan jól van -e, nem vágják -e meg, mikor engem kaszabolnak, felsír -e majd. Milyen érzés lehet Neki, hogy hirtelen kiszakítják, mikor még sem én, sem pedig Ő nem készültünk fel? Mert teljesen más lehet egy kisbabának, ha beindul a fájás, kitágul a méhszáj, elmegy a magzatvíz, vagy ilyesmi, vagyis a szervezetük felkészül a nagy útra....

Az egyik mélypont a gerincérzéstelenítő nálam. Itt meg különösen szerencsétlenül oldották meg, mivel úgy döntöttek, hogy fekve adják be, amihez az oldalamra kellett fekdünöm, összegombölyödve (megjegyzem, nem tudom, hogy ezért -e, hogy feküdtem, vagy ügyes volt az altatóorvos, de sokkal kevésbé volt kellemetlen, mint anno Nününél). Csak az volt a baj, hogy túl rövid volt az ágy, vagy a lábam és a fenekem lógott le, vagy a fejem állt idiótán lógva. Vagy a műtős jelezte, hogy nem jó, mert lelóg a fenekem, vagy az altatóorvos szólt a műtősnek, hogy ez így bajos lesz, mert lebicsaklik a nyakam és így rossz lesz badni a gerincérzéstelenítőt. Kellemes amúgy csupasz alsóval szerencsétlenkedni ott, ahogy húznak-vonnak, összecsomagolnak. Én meg csak bámultam kétségbeesve Farkast, aki ezen szintén felhúzta a szemöldökét, és kezdtünk aggódni, hogy vajon én vagyok -e itt az első, aki gerincérzéstelenítést kap ebben a székben, mert eléggé úgy tűnt. Aztán végül sikerült megtalálni a megfelelő pozíciót és megszúrtak. Csak kicsit volt kellemetlen, mégis még mindig utálom.

A másik mélypont nálam az, amikor próbálgatják, hogy hatott -e az érzéstelenítő. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy nem, és majd ordítani fogok az első vágásnál, mert végig érzem az egészet, és ettől majd mindenki bepánikol és azonnal belémszúrnak egy altatót, hogy ne kiabáljak és majd nem leszek ébren, mikor a babám megszületik. Megjelent az orvosom, akinek csak a szemét láttam a zöld szerkója miatt, de mégis nagyon megnyugtató volt a jelenléte. Elkezdte lefertőtleníteni az alvázamat, ami kifejezetten csikis volt és éreztem, amit jeleztem is rögvest. Valami humort is benyotam, de már nem emlékszem rá, mi volt az, de nevetgéltünk egy sort. A hasamat is lemosták, amit szintén éreztem, és megint kongattam a vészharangot, hogy baj lesz ez bizony, mert nem hatott az érzéstelenítő. Az altatóorvos megnyugtatott (már ha lehet ezt annak nevezni), hogy végig érzek majd mindent, csak nem fog fájni. Hát jó. Legszívesebben szóltam volna, hogy aggódom a gyerekért, hogy nem nézték meg UH-n a műtét előtt, és miből tudják, éppen hogy fekszik és nehogy véletlenül megvágják, de inkább befogtam és csak bámultam Farkas "őzibarna szemét" (ahogy Nünü mondaná).

Tényleg nem éreztem fájdalmat (először csak akkor, mikor az őrzőben kezdett kb. két óra múlva eltűnni az érzéstelenítő hatása), viszont minden mást, rángatást, nyomást, babrálást igen. Nagyon furcsa. És nem jó érzés. Kaptam egy oxigén maszkot, de attól úgy éreztem, megfulladok, úgyhogy levették és kicserélték a végét úgy, hogy csak a mellkasomra rakták és onnan éreztem a hideg levegőt, ami nagyon jólesett. Az altatóorvos és az asszisztens rutinosan kérdezgettek, beszéltettek. Nünüről, a kisbabáról, a lombikokról beszélgettünk. Én igazából azt kívántam, hogy ne szóljanak hozzám, de ezt mégsem mondhattam. Tényleg nagyon kedvesek és rutinosak voltak. Közben észrevettem, hogy ha nem fókuszálok annyira Farkas üveg mögötti arcára, akkor mindent láthatok az üvegfelületen, ami ott alul, a lepedőn túl törénik. Inkább visszafókuszáltam Farkasra. Néha úgy éreztem, hogy elalszom, minden olyan távoli. Szóltam is, hogy nem akarok aludni, nehogy lemaradjak a szülésről, ilyenkor beszéltettek és magyaráztak valamit. Aztán hallottam és éreztem, ahogy a dokik erőlködve mondanak egymásnak valamit, engem is rángatnak és nyomnak (elég brutálisnak hatott az egész) és hirtelen felbukkant az én dárga, csodaszép kislányom egy vékony kis asztalkán, kicsit messzebb tőlem, Farkas és közöttem. Fehér volt a magzatmáztól, piros cseresznyeszáján teli torokból visított (akkor én imádtam ezt a kistigrises visítást, amire később azt mondták, hogy aggódnivaló visítós sírás és esetlegesen idegrendszeri problámákra utalhat). Belépett a szülésznő, azonnal bebugyolálta és már vitte is ki. Farkas pedig eltűnt az ablakból, mire odanéztem. Próbálok visszaemlékezni az egészre, hogy ki tette Őt az  asztalra, hogy is volt, de mintha nem lettem volna teljesen magamnál. Minden lelassult, csak azt akartam, hogy láthassam őt, erősítsék meg, hogy minden rendben van Vele. Hosszúnak tűnt a várakozás. Az alvázamat meg csak rángatták, beszélgettek, de nem tudom, mi hangzott el. A gyerekem csak sírt, ordított, ami két ajtón keresztül is hangosnak tűnt. Végre megjelent egy hölgy, talán gyerekorvos, benyitott és elmondta Rózi adatait: 2,83 kiló és 53 cm. Kiment, majd visszalépett: "És két ajtón keresztül is ilyen erős a hangja". Kérdeztem a bentmaradóktól, hogy miért sír ennyire szegény, mire az orvosom azt mondta: "Mert kiszakítottuk szegényt hirtelen a jó kis biztonságos helyéről". 

A csúcspont pedig mi lenne más, mint mikor a szülésznő behozta hozzám Őt, a kicsi Rózit! Sem sírni, sem nevetni nem tudtam. Igazán nem is csináltam semmit, csak beszippantottam az illatát, ahogy odatették a fejem mellé és hallottam a szuszogását. Igyekeztem kiszabadítani az egyik karomat és átölelni Őt, de nem engedett a szorítás, amivel lekötöztek. Boldogság, megkönnyebbülés, imádat? Mit is éreztem? Nem tudom, tényleg nem tudom. Hihetetlen volt! Azt akartam, hogy maradjon velem, ne vigyék el! Olyan gyönyörűnek és tökéletesnek láttam!!!!!!

Innentől ködös az egész, pedig magmnál voltam szerintem. Emlékszem, hogy beszélgetnek a köldökzsinór vérről, vagyis hogy levették azt. Szerintem akartam kérdezni egy csomó mindent, de nem voltam rá képes. Azt sem tudom, hogy jutottam át, vissza az őrzős szobámba, de ott volt már Farkas a folyosón és várt, és mondta, hogy minden rendben Rózival. Ezerszer elmondta, mennyire ügyes voltam, ami vicces, mert feküdtem, mint egy bot. "Két gyerekünk van Boszikám, ez már nem semmi!" - mondta boldogságtól viruló fejjel Farkas. Igeeeeeen! 2013. július 13-án, 13:25 perckor megszületett második kicsilányunk, Rózi. El sem hittük, pedig igaz! Annyi minden történt már Vele és velünk együtt. Lepörgött a fejemben minden (és azóta nagyon sokszor, mikor elnézem Őt, gyönyörködöm benne és a testvérében, Nünüben), hogy hányszor akarták elvenni tőlünk, lemondani Róla! És igen, Nününek sikerült megadni, amit annyira szerettem volna, Rózi érkezésével kistestvére lett.

Igaz, ebben a kórházban nincs szőrkontaktus, a szülésznő nincs is bent a császárnál és az Apuka is csak az ablakon keresztül kukucskálhat, és nem örültem, hogy váltanom kellett egy másik intézményre, de ez már csak így alakult. Viszont a szülésznő, aki éppen bent volt és akinek szomorúan elmondtam, hogy milyen bánatos vagyok, hogy nem rakják az Apukára a kicsit rögtön a születése után, megnyugtatott, hogy Ő azért titkosan mégiscsak csinálja és amint kihozzák Rózit, Farkas mellkasára teszik még magzatmázasan. És tényleg! Nem kellett erről sem lemondanunk, Rózi, akárcsak Nünü ott időzött egy kicsit Apaca mellkasán, mikor kibújt. Olyan boldog vagyok, hogy megadatott ez nekünk, akárcsak rövid időre is!

Mivel Rózi cukra nagyon leesett, köszönhetően az én cukros közegemnek (hiába szigorú diéta, fékentartott cukorértékek és inzulin, így alakult) szóltak, hogy elvitték a gyerekosztályra, kapott cukros vizet, hátha megússza az infúziót (megúszta) és inubátorban melegedik. Az Apgar értéke 9/10, ennyit kapott pontosan 37 hetesen és egy naposan. Minden mást rendben találtak Nála (persze tény, hogy kéteres a köldökzsinór, amivel összeköttetésben voltunk), minden pici ujjacskája ott volt (és milyen gyönyörűséges hosszú), ahol lennie kell. És a haja, hát a haja mennyire édesen szétállt a fején! Na és a füle? Az az apró szivecske, ami Nününél is volt, mikor megszületett? Odavoltunk érte! A "milyen cuki ez a gyerek, ugye?" és hasonló kérdések és kijelentések elhangzottak közöttünk vagy százszor. Farkas többször átosont a gyerekosztályra, beengedték, mert zöld ruhát viselt, és lefényképezte, lefilmezte nekem Rózit, hogy lássam végre egy kicsit. Csoda aranyos volt a kis pelenkás teste, ahogy elnyújtózott az inkubátorban.

Rengeteget kellett innom, amit szívószállal nyomott belém Farkas. Egy-két óra múlva már tudtam mozgatni a lábamat és hamar kiment a fájdalomcsillapító is, de nem számított. Még pár órán át kiélveztük Farkassal egymás társaságát, mert tudtuk, hogy sajnos miután áttolnak a szülészeti osztályra, már nem jöhet velem, mint régen Nününél. Onnantól nem láthatta Rózit, csak üvegen keresztül, egészen addig, míg ki nem jöttünk a kórházból.

A műtét után meglátogatott minket többször is villogó kékszemű Dr Sajátorvosom, akitől rögtön azt kérdeztem, hogy "ugye szülhetek még egy harmadik kisbabát is?" Tudom, sokan a szülés után hallani sem akarnak a következőről, de én Nününél és Rózinál is úgy voltam vele, hogy azonnal összehoznék egy következő babát, vagy legalábbis szeretnék egy igérvényt, hogy lehet még nekünk harmadik gyerekünk Farkassal. Tudom, ne legyek telhetetlen, és boldog vagyok a két gyönyörű kislányommal, meg azt is tudom, hogy nem adják egyszerűen nekünk, meg azt is, hogy öreg tyúk vagyok én már, de nem szeretnék lemondani erről a csodáról! Bár az orvosom nem bíztatott, mondott mindenféle riasztó dolgot, de nem zártuk ki a lehetőséget.

Szerelemben élni valakivel, akivel mindenedet megosztod feltétel nélkül, akit magadnál is jobban szeretsz, Vele együtt fészket rakni, gyerekeket világrahozni egy nagy, nagy csoda. Tele vagyok szeretettel, imádattal, rajongással és rengeteg féltéssel, hogy ezt a csodafészkemet így megőrizhessem, ahogy van. Mert így tökéletes. Köszönöm szépen, hogy részese lehetek! Rózi születését megünnepeljük július 13-án és magamban megünneplem majd minden december 25-én is.