Piroska és Farkas

Mai szereposztásunk: Nünü magára osztotta a Napocskát, Apaca a Hold, én pedig a Felhő.....Tizenkilenc fok van a lakásban, fázik az orrom, elővettük a paplanokat, a fürdetésnél fűtünk, fát kell vágni a kandallóba, a bejárat előtt egy kis asztalon dísztökök köszöntik a betérőt, a kopogtató koszorúba csipkebogyócsokrokat tűztem, elővettük a macskás teáskannát és új gyümölcsös teák kerültek a polcra.

 Rajzol a kertbe kivitt asztalkáján egy füzetbe. Messzebbről figyeljük. "Ez az én születésnapi tortám gyertyákkal. Egy csokitorta..hmmmmmmm....Ó, véletlenül feketével kezdtem el....a csokitorta inkább barna lesz.....Kiszínezem a gyertyákat, van kisebb meg nagyobb is.......Ez pedig én vagyok......Pöttyös a ruhám.....királylány koronám is van......Majd mindjárt megeszem a csokitortámat.......Kész......Ráíróm rózsaszínnel a címét....." Odamentem az asztalkájához és megint elolvadtam a tehetségétől:)

"Anya! Én nem vagyok lebetegedés!" - Előbb én, aztán Nünü és a sort Farkas zárja a víruselkapók családi listáján. Persze, mikor én már egy kicsit jobban voltam és készültünk, hogy két nap múlva végre elmegyünk és hármasban nyaralunk egy háromnaposat, a gyerek éjszaka szipogni kezdett, majd forró lett a homloka. A pihenés helyett itthon virrasztottunk. Volt éjszakai és hajnali holdnézés, csillagbogarászás, hollaknakanagyiék (az egyik szobából átlátunk a másik dombra, ahol nagyjából látjuk, merre laknak), meseolvasás és sajátmesemondás, gesztenyegyerekkeljáték.

Szerencsére nagyon régen volt beteg, így aztán el is szokott az orrszívózástól, de a rémes tiltakozástól egy hét alatt eljutottunk oda, hogy kelletlenül és kicsit félve odajön és hagyja, hogy kitisztítsam az orrát. Ki is fújja zsebkendőbe, de egyrészt főleg a szájával trombitál, másrészt meg egy-két fújás után megelégeli. Amitől meg a frász jött rám, azok az apró, folyadékkal teli, kemény hólyagocskák, az a 4-5, ami a kézfején kijött. Rohanás orvohoz, de csak valami szokásos vírus a családi vírus mellé, nem kell aggódni. Jó. Végül a javulás ellenére egy hét után jött a fülgyulladás. Nem vagyok híve, de most antibiotikumot kap. 

Lenyűgöz az érdeklődésével, lelkesedésével, nyitottságával, érzékenységével, az egész kis világával. Mikor visszahúz a lépcsőn, hogy megtapogasson egy furcsa mélyedés a kövön, mikor megszaglász minden virágot, mikor közelebbhúzódik egy bokorkerítéshez, hogy végighúzhassa a tenyerét rajta, mikor az állatok felé fordul, legyen szó apró bogarakról vagy az út mentén kóborló kiscicákról. Mindenben talál valami mókásat, játszanivalót, boldogságosat. Mikor felderül az arca egy utcára kidobott régenvoltpolcon, mert milyen jó kis kuckó, ház, fészek, ha beleül, és kacagva dugdossa át az ujjait a tetején lévő lyukakon, majd szurkál bele mindegyikbe egy-egy botot, mert a szekrényke nem más, mint egy virágbolt és Ő az eladó.

Rajzolgat a nappaliból lecsippentett játszósarokban. Egyik lábáról a másikra áll, dudorászik, majd büszkén jelenti be, hogy elkészült a mű, aztán igazít rajta még egy kicsit. Közben ezt halljuk: "Az a címe, hogy a Bálna a barna dagonyában, ideírom. Vers is van róla." - majd miközben bárányfelhőket rajzol a nagy barna valami fölé, előadja.

Bálna a barna dagonyában

Bálna a barna dagonyában

Szomorkodik egymagában

Nincsen nyaklánc a nyakában

Keresi a szemeivel, de sehol sem találja.

Ez egy hatalmas nagy lánybálna.

A neve pedig az, hogy málna.

Ezt adta neki az anyukája.

Aztán hátravetett fejjel hahotázni kezd és megismétli kacagva. Az előadásmódja kísértetiesen hasonlít arra, ahogy az apja meséli a vicceket:)

A tengerparti házunk kertje egy egzotikus állatkert. Laknak itt elefántok, hiúzok, bölények, kígyók, és nézmilyenédes fajta rókák is. Többek között. Az elefántokat láttam is - vagyis úgy csináltam, mintakilátja-, mert a gyerek húzta az egyiket maga után egy pórázon és fűvel etette, meg paskolta a levegőt hátát a kiselefántnak, akit a mamájra rábízott, amíg megfürdik a tavunkban. "Látod Anyaca, ugye milyen aranyos kiselefánt!? Megvakargathatod a fületövét, simogasd meg nyugodtan, a barátom!" Bölényeket meg Ő sem látott, csupán a lábnyomaikat fedezte fel egyik reggel a folyónál (ja igen, a kertünket folyó szeli ketté=a kerti tavacskánk stégje a folyó, ha jól értem), és azóta gyakran követjük nagyítóval, halkan és összegörnyedve lopakodva a csordát, hátha megfigyelhetjüj Őket, ahogy isznak a folyóparton.....

A sok érdekes állat mellett ugyanúgy kiemelt figyelmet kapnak a halak a tóban, akik koik és aranyhalak, de szerinte különféle tengeri halak, Pizsik, Némók, terngericsillagok és egyebek. Meg a csigák, akiket töretlen lelkesedéssel gyűjt össze minden eső után, és látjuk vendégül őket vacsorára (most éppen almát kaptak). Családegyesítés folyik, mert minden sziklán ott kell lennie az összes nálunk is fellelhető tagnak, így van Apacsiga, Anyacsiga, gyerekcsigák, Nagyicsiga, Papacsiga, Pöticsiga, Ecsiga, stb. Legutóbb berohant a házba és a hajszárítóval tért vissza, hogy meg kell őket szárítani az eső után. Magyaráztam neki, hogy a csigák teste mindig nedves és nyálkás és ennek az egészségük érdekében így is kell maradni, de aztán én éreztem magam zavarban, mikor bosszúsan kioktatva közölte: "Anya, ez egy játék hajszárító, nem fúj meleg levegőt. Csak játékból fújkálom a csigákat. A csigáknak nincs is hajuk Anya, nem szoktuk hajszárítózni őket".

Itt éppen a napi kreatív foglalkozást tartottuk, úgy mint festés, gyurmázás és Nagyika készített kukoricababákat is. Arra már nem is emlékszem, mit talált ennyire viccesnek Nünü, de nem kell sok hozzá, hogy kiessen a száján a kacagástól....

Nagyikával viháncoltak......

Nem, nem, ez a Duna. Szerinte nem jól tudom. Ez a tenger. "Látod Anya, tengeri kagylók is vannak, meg csigák." -magyarázza. Hát jó. Eddig is imádtam a házunkat, de most még azt is hozzátehetem, hogy pár perc kocsikázásra van tőlünk a tengerpart. 

De ha mégis a Duna, akkor is szeretem. Esténként lejárunk kacsákat nézni, akik kijönnek egészen közel és az iszapban csattogtatják a csőrüket, halak után kutatva (meglepődtem, mikor találtak is, és egészben nyelték le, pedig jókora uszonyos volt), naplementét nézni, bottal a homokba rajzolni, kagylókat gyűjteni (mekkorák vannak!), várat és tavat építeni. Lábnyomokat hagyni.

Mint a bimbozó szerelem, amely kitölti a lelket, gondolata folyamatosan uralja a fejet és a boldogsága álmunkban is megmosolyogtat. Csak ez nem hogy fakulna, átalakulna, néha csökkenne majd újra felizzana. Nem. Ez folyamatosan itt van és nem hagyja pihenni a szívemet. Rájöttem, nem a sok munkától, aligalvástól vagyok igazán fáradt. Ez a folytonos égigemelő csodás érzés az, ami lemerít. Amit Nünü iránt érzünk.

Két hete a saját ágyában alszik. Sok fejcsóválást, intelmet kaptunk, amiért a gyerek velünk alszik kb. féléves kora óta, egy ágyban, közöttünk. Eleinte mi is csak engedtünk az kényelemnek, aztán a különleges érzésnek és imádtunk (imádunk) Vele aludni. A testvéreivel is így teszünk, ha lehet és ha bárki kérdez, mindenkit csakis erre buzdítok.  Hiszem, hogy ha sír egy baba, fel kell venni, megnyugtatni. Nincs elkényeztetés, csak odaadó szeretet. Az egyik leggyönyörűbb dolog egy ágyban aludni a szerelmeddel és a babáddal, gyerekeddel. Miután mindenki jajgatott, hogy majd milyen rossz lesz visszaszoktatni a saját ágyába, meg egyáltalán nem is akartuk ezt megtenni, csak akkor majd, ha újra babát várunk, tartottam is tőle. Feleslegesen. 

 "Légyszíves vigyázz arra a könyvre Nünü, mert vékonyak a lapok benne, könnyen elszakadnak." - lapozgatja Nagyi regényét, amiben egy szál kép sincs, de a borítója miatt nagyon szereti, amit egy színes pillangó ékesít. Ebből olvas fel nekem kitalált meséket. Mintha tényleg tudna olvasni, bogarázzsa a betűket, aztán felnéz: "Jól van Anyaca, majd gondosan ápolom és nem lesz itt semm probléma ezekkel a lapokkal, nyugodj meg."

Az utcán megkérdezi Tőle egy néni, akivel már pár perce sétálgatunk, hogy hány éves (egész barátságos volt vele...már a gyerek a nénivel). Határozott válasz érkezik: "Gyakorlatilag kettő vagyok általában."

Nagyítóval vizsgálódik. "Anyaca! Ha egy szemünk lenne, az nem lenne jó, szomorú lennék. Nem láthatnék mindenkit a családban."

Besétál velem a boltba, mögöttem jön pár lépéssel. Megáll egy sor kiakasztott pólónál, két kezével kifeszíti: "Ez mindenkinek jóláll ez a ruha szerintem. De nem az én méretem, túl nagy rám." -s már tovább is áll. Később elhalad mellettünk egy fiatal lány. Nünü utánafordul: "Milyen vékony ez a lány." Kész nő.

Lehet, hogy már feljegyeztem, de akkor megint. Megkérdeztem Tőle, hogy zuhanyozni szeretne lent, vagy fent a nagykádban lubickolna. "De Anya! Nem vagyok én viziállat, hogy mindig a vízben legyek."

Ui: sajnos még mindig nem cipelem magammal a fotómasinámat (sokszor sajnálom), a képek a telefonommal készültek.

A hely szép, az idő jó. Jártunk Kecskeméten, Veszprémben, Tihanyban, Balatonvilágoson. Jó volt. Nagyon. Bandázunk sokfelé. Nünü extraszupertündércukor, olvadunk Tőle. Szerelemkupac a mi hármasunk. Tud undokoskodni idegenekkel, ordított már gárdonyi strandon, hogy "nem szeretem az embereket" (nem is értem, honnan szedi), meg azért is, mert vendégek jöttek hozzánk és ez nem mindig tetszik neki. Máskor meg rácuppan bárkire, otthagy minket és hatalmas új barátaival császkál. Imádom, hogy odavannak érte mások is és elcsodálkoznak azon, hogy mittudezagyerekmár és milyenszép. Dagad a mellem. Meg a hasam is, de az más ügy.

Szédülök folyamatosan. Volt egy csomó vizsgálat. Meg lesz is. Lajos megjött pont öt hétre a műtét után, ami jó. Egyéb okok miatt szerintem decemberre halasztjuk az újabb lombikot. Dolgozom, álommegvalósítok. Sokszor hajnali háromkor fekszem le, de élvezem. Farkas rettenet sokat dolgozik, küzd a cég életbenmaradásáért. Kevés a siker, kicsit elege van. Hiányzik. Szeretem. Kevés belőle. Kistesókról álmodozunk. Jövő héten Nünü minioviba megy. Meg balett órát keresek neki, azt szeretne. 

Csókol Titeket, Manci

Belenyúl a pogácsás zacskóba és kihúz belőle egy sajtosat, amelyiknek a tetejére rásült a sajtreszelék: "Nem kérek ilyen pogácsát, aminek spagettis a teteje!"

A kislány kontra kisfiú téma egyre erősebben megjelenik Nála. Pl. tervezgeti, hogy két kistestvére lesz, egy lány és egy fiú (istenem, bárcsak így lenne!!!!), még neveket is adott nekik (esküszöm, hogy ezeket a neveket adjuk Nekik, csak jöjjenek), de ma pl. hozzátette, hogy a fiú nem hozzávaló, így majd csak a lánnyal játszik. Mutattam Neki, hogy csinálok egy mókás papirbajuszt, mire Ő felháborodva :"Nekem nem kell semmiféle bajuszféleség, én kislány vagyok Anya! A lányoknak nincs bajuszuk. Még Apának sem, aki fiú." A nagy hőségben le akartam venni róla a ruháját, mire hisztibe csapott bele és miután kértem, hogy beszéljük meg, mert így semmit sem értek, a következővel indokolta a kiborulását:"A lányok mindig ruhát hordanak, a fiúk csak meztelenek, a lányok nem. Én lány vagyok, nem akarok fiú lenni meztelenül." Na és persze továbbra is folyton mindenről és mindenkiről megállapítja, megkérdezi, hogy fiú -e vagy lány.

Rólam nem kering gyerekkori lovassztori, mint Joepapáról, aki vágyott egy saját lóra, s elképzelése szerint a hetedikkerületi, földszinti lakásukban pont elfért volna, s az ágya lábához kötözve hajtotta volna álomra a fejét, közvetlenül a párnája mellett (Dagimama elbeszélése nyomán). Később ugye nagy lóversenyjáró volt, ahogy a Nagypapám is, és a családban akad nagymúltú hajtó is, és volt versenylovunk is. Lovagolni bezzeg egyikünk sem tud.

Pár éve viszont elkapott valami lómizéria, melynek hatására pónilovas oldalakat böngésztem és valahogy úgy éreztem, nekem még lesz egy kisparipám, egy ilyen mélynövésű, akinek jó kis helye lesz itt a nagy füves réten, a kertünkben. Már-már odáig mentem, hogy engedélyekről agyaltam, vajon mit kell prezentálni, ha lovat legeltetünk a kerítésen belül. Végül a kivitelezésig nem jutottam el, nem voltak meg a reális alapok, de álmodozni még ér, s mondom, szerintem lesz nekünk még lovunk. A gyerekbe pedig nem tápláltam bele jobban a lóimádatot, mint bármi mást, bár való igaz, hogy gyakran látjuk őket legelészni a közeli lovardában, s szinte minden nap gyönyörködünk bennük, ahogy elhaladunk az úton, és vannak lovas mesekönyveink is, nem is egy.

A héten hűsöltünk tóparton, itthon a kertben, de most már olyan "kutyanagymeleg van" (ahogy Nünü mondja, s hozzá kilógatott nyelvvel liheg-hiába, három szőrtesója van a kismauglinak), hogy napközben nem is engedtem ki a kertbe, csak korán reggel és este.

A múltkori harmincplusszoknál például délben jutott eszébe, hogy a tűző napon akar medencézni, s ilyenkor szerintem mit sem érnek az ötvenes meg százas kenceficék. Szóval egyezkedni kezdtünk és megalkudtunk egy lavór vízzel a fürdőszobában, a zuhanymedencében. 

Születésnapom volt. Ma. Ma is. Meg tegnap, meg három napja is. Ma négyéves voltam, ezért négy műanyagpálcikát gyertyát kellett elfújnom a gyurmatortámon csokitortámon. Ő pedig ragyogó mosollyal énekelte a "Boldog születésanpot Anyaca...." dalt, majd meghatottan ölelt át. Tegnap meg egy régi csörgőjéből készített tortát és kínálta fel tányéron. Előbb engem, majd az apját ünnepeltük meg. Szinte minden nap felköszöntünk valakit, vagy akár több családtagot is, ugyanolyan lelkesedéssel.

Kapott tépőzárral összekapcsolódó szeletes tortát is, fából, díszekkel meg gyertyákkal. Időnként azt esszük. Máskor meg mustáros flakonból süt, vagy tobozból, vagy csak úgy csinál, mintha lenne a kezében valami, de szerintem Ő látja is. Ha pedig valakinek igazából születésnapja van, hát az maga a csoda. Napokkal előtte lázban ég és csacsog, tervez, hogy milyen lesz a torta, milyen figurát képzel el a tetejére, hogy fújja majd el a gyertyát az ünnepelttel és mennyit eszik majd.

Az üzletben kiszúrta, felvette árcimkéstül, hogy a papir, mint valami harci jelzés, vagy egy adó-vevő állt ki a feje búbján. Tegnap pedig közölte, hogy azért kell elvinni magunkkal, mert ha hangos lesz a tüzijáték, akkor felveszi. Mert ez nem egy őszi fülvédő ám, hanem fülhallgató.

Azt hittem, olyan 5-6 éves korban jön el a téma, de már tegnap előkerült. Pláne furcsa, hogy nyár végén, de hazafelé döcögve a kocsiban egyszercsak kijelentette: "Szerintem nincs is Télapó". Döbbenten néztünk össze az Apjával a visszapillantótükörben. Fogalmam sincs, honnan hallotta, talán játszótérről, vagy egy meséből??? Érti a lényegét, vagy csak belemondta a semmibe? Legalább tíz télapós könyve van, itthon meg Nagyiéknál, most átlapozom az összeset, hátha valamit kihagytam. 

Elmagyaráztuk Neki, hogy Télapó pedig van, és majd kitisztitjuk a csizmánkat ahogy mindig és várjuk, hogy hajnalra telerakja meglepetésekkel. Lelkes télapómítoszfelépítő beszédünket azért még megtörte egy "Nem tud bejönni, mert minden ablak zárva van a hidegben" megjegyzéssel. Bárhonnan is jött az információ, mérges voltam a forrásra.

Egyetlen hullócsillagot sem láttunk. Még. Mert még várjuk a nyármeleg estéket, amikor tiszta az ég és bámulhatjuk a csillagos eget. Az elmúlt napokban több órát töltöttünk kint éjjel a tetőteraszon. Volt hogy kettesben, mikor a gyerek már aludt, s mivel nincs állványom, képtelen voltam szépen lekapni a holdat, így inkább a fénnyel festettünk a sötét égboltra, amit felhők takartak el. Annyira élveztük a dolgot, hogy a végén már neveket írtunk a gyenge kis szives kezdést követően:)

Máskor meg csak egyedül üldögéltem a pléden, meleg főttkukoricát rágcsáltam, körüllengett az esti szellő és csakúgy boldog voltam. Tegnapelőtt pedig Nünüvel hármasban kémleltük az eget. Késő este még mindig nem bírt elaludni, így javasoltam, költözzünk ki a pléddel, párnával, takaróval a szobájával szemközt is nyíló felső teraszra. Bavackolódott közénk és bámultuk a holdat és a csillagokat egészen sokáig. Aztán felém fordult, belémbújt és kint akart aludni. Szaglásztam a holdfényben csillogó kis fürtjeit és megintcsak kimondhatatlanul boldog voltam.

Peti megjegyezte: "Hatalmas fazon vagy Nünü!" Mire Nünü: "A Micihez nagyképes vagyok!"

Azt nem szereti, ha rohangászok utána a lakásban a hajkefével és csakúgy rohanósan végighúzom párszor a fején. Annál inkább a reggeli és esti lélekemelő hajbontogatásokat. Ő meg én, ül az ölemben vagy előttem, olvasgat vagy néz egy mesét (csakis reggel, este már nincs bekapcsolva semmi, csak könyveket olvasunk), vagy játszik valamivel és közben beszélgetünk. Néha megrendeli, hogy hány copfja legyen, máskor meg rámhagyja. Imádom fésülgetni, fonni a finom, selymes kis tincseit, megpuszilgatni közben.....Meg azt is, ahogy Farkas elkap egy-egy ilyen pillanatot, és megjelenik az a szerelmes mosoly a szája szélén. Régen, még jóval Nünü előtt mondogattam Neki, hogy vágyom arra, hogy kislányom legyen, akivel majd üldögélek meghitten a kanapén, lányos beszélgetéseket folytatunk és én fésülöm a göndör kis haját. És tessék. Boldogság. Itt a reggeli hajbontás után, frizurakészítés előtt, kicsit még álmosan, mesétől megbűvölve....

A rózsaszín, ami már szét van rágva, viharvert és csúnya, csak az a jó. Régen ki kéne dobni, de nem engedi. Van ugyanez a fazon mindenféle színben, csak éppen ebben a nyamvad rózsaszínben nem lehet kapni, pedig már vagy öt boltban is kutattunk utána (déemessajátmárkásbébiláv). Ha kiszúrja, hogy nem a rózsaszín van a szájában, kéri a régit, szívszaggatóan, mint pl. "Dumbi, drága dumbikám, merre lehet?", amikor pedig megtalálja, hasonlók hagyják el a száját, mint "Ó, de boldog vagyok, hogy megtaláltam!"

Vettünk helyette négy féle különböző márkájú ám rózsaszín cumit, virágosat, csigásat, lepkealakút, gyönyörűeket. De csak ez kell, a régi dumbi. Még álmában is (főleg alváshoz kell neki, meg ha már fáradt és nyűgös) képes megkülönböztetni a fazonokat, de mivel félek, hogy egyszer leaszakad egy darab ebből az elnyűttből, legalább az ugyanilyen fazonúak, ám más színűeket nem szúrja ki. De csak akkor nem, ha alszik.

Reggel megtalálja az ágya mellett a Nagyika által kötött bóhóchalat. "Jaj de éééédes ez a bohóchal. Szeretem a bohóchalakat, a kedvenceim. Mindig jól megölelgetem őket, ha éppen erre úszik egy a szobámba!"

Ha azt írom, hogy folyamatosan beszél, azzal nem fogalmaztam meg igazán a tényállást. Be sem áll a szája (kivéve, ha idegenekkel találkozunk, mert olyankor igen szimpatikusan ilyeneket mond az ölősnézés mellé, hogy "nem köszönök, mert undok vagyok", vagy "most nincs kedvem, majd talán később", vagy "nem vagyok túl barátságos most, mert nem érek rá".....persze nem erőltetem a témát, max. csak beszélgetünk ilyenkor), de még álmában is nyomja. Az már biztos, hogy mindannyiunkat megnevettet naponta vagy százszor, álmálkodunk a szövegszövésén, hogy milyen kifejezéseket használ, miként szövi bele a meseélményeit a mindennapi mondataiba, mennyire bájos és milyen hihetetlenül okos és zabálnivaló.