Piroska és Farkas

Úgy ordított, hogy azt hittem, itt a vég. Sosem láttam még ilyennek. Valamivel éjfél után felült az ágyban és sírva kiabált, csukott szemmel. A sírástól nem lehetett érteni, hogy mi a baj, de hallottuk, ahogy a szokásos robajjal ürül a hasmenés, Ő pedig csak odít és sír. Semmi sem tompította a fájdalmait, a hasmenés pedig kétpercenként jött belőle. Nem nyújtott enyhülést neki sem az ölelésem, sem az, ha Apaca járkált vele. Már alig kapkodta a levegőt a hangos kaibálóssírástól. Felkaptuk a ruhát, bedobáltam pár dolgot és bementünk a kórházba. A kocsiban elernyedt és elaludt a karomban.

Vasárnap óta tart a hasmenés (eleinte csak 1-3-szor, tegnapra már szinte egész nap bugyikat mostam, legalább 12-t), a láz (amit napi 1-2 lázcsillapítóval lenyomunk, akkor jobban van), nátha. Volt gyerekorvos, felírta a trombitálóbelélegzőset, mert hogy nehezebben veszi a levegőt és elküldené a pisijét bevizsgálásra, ám egyelőre nem tudni, miként vesszük le, mert a folyamatos hasmenéstől nem tiszta a terület. A kórházból egyelőre elengedtek minket, ha eleget iszik a gyerek és kaptunk még 1-2 napot, hogy elmúljon a hasmenés. Ma hajnalban (két órányi alvás után, amit megelőzött még vagy öt pelenkacsere úgy három óra tájékán, sok sírással és fájdalommal) is arra ébredtünk, hogy elönti a kaki. Ki van borulva, fájlalja a hasát, a popóját, alig engedi már megtörölni, úgy kell harcolni vele. Ötödik napja kínozza a hasmenés.

Csütörtök, péntek ovi, szombat éjjelre ismét benáthásodás, vasárnap délelőttre hasmenés és hőemelkedés. Le vagyok lombozva, ideges vagyok, hogy ez normális -e és addógom a gyerekért, aki levert, nyűgös, hisztis napok óta, mintha nem is Ő lenne....Három hét alatt most beteg harmadszor (a második alkalommal antibiotikummal is kezelve, azóta probiotikum kúrán).

Megint kaptunk egy papirt, hogy közösségbe mehet szerdán, szóval hivatalosan visszamentünk az oviba. Igaz, sápdat (kapott vasrágótablettát), meg még szedi a probiotikumot az antibiotikum után (közben is), meg nyomom bele a homoktövis sűrítményt, meg keresek még valami természetes gyümölcssűrítményt is, hogy erősítsük az immunrendszerét. A múltkor beszélgettünk a fákról és mutattam neki a fűzfát, hogy nézze meg, milyen gyönyörű szomorú fűz. Kérdezte, hogy vajon miért szomorúak, és közölte, hogy ő boldog füzeket szeretne látni. Ma sírdogált reggel, mikor a kérdésére azt a választ kapta, hogy oviba megyünk. Beszélgettünk megint egy sort, hogy az pedig milyen jó, miket lehet ott csinálni és sietünk érte, stb. Később szipogva ült a kanapén, várva a reggeli turmixot és engem hívott: "Anyaca! Én ma veled szeretnék lenni. Tudod csak akkor áll mindig mosolyra a szám, ha együtt vagyunk. Ha nem vagy mellettem, akkor egész nap szomorúfűz vagyok." 

Simán leteper egy medvét. Mert Ő egy kisfarkas. Vagy éppen dínó, kiscsikó, kiskacsa, hercegnő, balerina, olimpikon, hanagyakirálynő, kiscica, Tádé, meg ezermindenfélemás, ami eddig is volt és még sok-sok újabb szerep jött hozzá. No és ha Ő éppen ez vagy az, akkor az adott témához kapcsolódóan nekünk is azonnal fel kell vennünk a fonalat és a szereposztást.

Határtalan a képzelete. Mesél, fejből, könyvből, kitalálósat vagy utánzósat, átköltőset vagy versbeszedőset. Mindent lerajzol, ami fantasztikus, minden szempontból. Pl. ma lerajzolta az ovis élményét. Játék közben fogja magát, leül az asztalkájához és rajzol. Pár perc alatt vet papirra komolny alkotásokat, majd elmondja, hogy mi a címe (alá is szokta írni). Dicsekedés: Két rajzpályázaton is elindult -bizony, Ő maga válogatta ki a rajzot, vagy éppen rajzolt az adott kiíráshoz megfelelőt- és nyert is díjat! Írtóbüszkevagyok. 

Csütörtökön és pénteken voltunk oviban, majd pénteken nyöszörgött éjjel (nem igazán szokott, és ugye mivel összebújva alszunk - isteni, modtam már:)?- szinte mindent észreveszek), átnyúltam a kis homlokához és éreztem a lázát. Hajnali négykor lázcsillapító, azt mondta, nem fáj semmi. Reggel nem volt láz, elmentünk cipőnézőbe, de ramatyul érezte magát, sírdogált, nyűgös volt, felment a láza. Annyira liehegett a kocsiban, hogy elrohantunk az ügyeletre. Nem láttak rajta semmit (fülvizsgálószerkezetük nincs, jó, mi?), a hasán sem, pedig reggel óta mondogatta, hogy fáj. Tapogatták, de sírt, hogy nem is fáj. Antibiotikumot kapott. Láza vasárnapra ment le (kúp és kanalas felváltva csillapította), kedve egész jó, de a hasát néha mondogatja. Úgyhogy ma sem volt ovi és holnap sem lesz. Aggódunk a hasa miatt, mert tényleg mondogatja és sápadt is, ugyanakkor meg fut, játszik egész nap. Enni alig eszik, még a kedvenceit sem, csak pár falatokat. A vakbélgyulladást is felolvasta nekem Farkas, most amiatt is ideges vagyok.

Ölelgetett délután, elhalmozott szeretettel és ezt mondta: "Anyaca, ez a legboldogabb napom. Tudod azért a legboldogabb, mert velem vagy és belebújhatok az ölelésedbe." 

A második hét végéről, amúgy meg csak az ovi hatodik napjáról - mivel négy napig betegség miatt hiányzott a Szupercsirke. Az előzmények után kissé megkönnyebbülten láttam az első olyan képet Róla, ahol mosolyog, meg ahol benne van a sűrűjében és úgy játszik. Szintén ma volt az első alkalom, hogy mikor mentünk érte, nem sírdogált éppen, hanem jókedvűen játszott és mikor szólt az óvónéni, trallalázva jött hozzánk és így vetődött a  karjaimba, hogy ott egy hosszú percre egymáshozragadjunk. 

Tegnap csodás félnapot töltöttünk el a barátnőmmel (csak az a fránya kipuffogó vagy miaszösz árnyékolta be a napot -na meg a randa viharfelhők-, ami leszakadt, mire ideért hozzám), akit megcsodáltam hatalmasra dudorodó gyönyörűséges pocakjával, és aki azért érkezett, hogy a boldog végkifejlet előtt készítsünk Róla egy fotósorozatot. Csak egyetlen képet mutathatok meg Róla, íme. Imádom!

Ha megkérdezik Tőle, milyen az ovi, ennyit válaszol: "Jó." Részletekben mesél, nem is faggatózunk túlságosan, csak kérdezünk egyet-egyet. Nagyon is foglalkoztatja a téma, látom, érzem, de nem szereti felhozni. Egyetlen egyszer sem mondta, hogy nem akar menni, vagy nem szereti, vagy félelmei vannak, semmit. Csak sír és valami más indokot talál, amit elmond nekünk. Tegnap este fürdénél, a játék közepette (főzött nekünk teát, meg sütött tortát a fürdővízből, és állítása szerint ez volt életem legboldogabb születésnapja:) annyit mondott, hogy "A fiús asztalnál a Marci büntetést kapott, mert megszólalt ebéd közben." Régebben kiderült, hogy nem szabad megmukkaniuk, ha esznek. Ez csak azért rossz, mert mi pont úgy tanítottuk, meg eleve ezt is látja a szűk- és tágabb családunkban, baráti körünkben, hogy a közös étkezések azért jók, mert megbeszéljük az aznapi történéseket, mesélünk egymásnak, nevetünk, jó kedvünk van, beszélgetünk. Hát az oviban csend van.

Négy nap kihagyás -betegség-után most ment oviba megint, vagyis tegnap. Volt kicsi sírdogálás, az a csendes fajta. Mikor mentünk érte, akkor is láttam, hogy sírdogál (édes volt, mert éppen uzsonnáztak, és óvatosan kilestük, és láttuk, hogy jelentkezik, mint később kiderült, narancslevet kért). Kijött, megölelt, és elmondta, hogy azért sír, mert alváshoz nem kapta meg az alórongyit meg a dumbit. Mindig kér, hogy szóljak az óvónéninek, hogy alváshoz adják oda neki, én ezt előtte meg is teszem reggelente, de az eddig eltöltött öt ovis napjából csak kétszer kapta meg....Ma megint szóltam, mert úgy látszik, Ő nem nagyon mer még szólni, jelezni a dadusoknak, óvónéniknek, inkább csöndesen sírdogál. Ma is sírt, mikor reggel megkérdezte, hogy az oviba megyünk -e, mire én igennel feleltem. A kocsiban odaúton énekeltünk, vidámokodtunk, de a kanyar után ismét eltörött a mécses, és kitartóan hullottak a könnyei végig, míg átadtam az óvónéninek. Elköszöntem, kimentem, s bár tudom, hogy nem lépünk vissza az ajtóból, én mégis megtettem, mikor hallottam, hogy hangos sírásba tör ki és kiabál utánam, hogy "Anya, csak még egy puszit!!!" Tegnap este, mikor már majdnem elaludt (félálomban még mindig nyom egy széljegyzetet a nap végére:), ennyit mondott:

"Tudod, Anyaca......"-igen Kicsim?- "Van olyan óvóda, ahol velem maradhatsz?"

A szekrényében lóg barna, fekete, fehér, törtfehér, apróvirágos, fekete-fehér csíkos, haloványpöttyös, de kalsszikus csiniruhája csak egy van, amit Liustól kapott (puszi), amerikából. Most végre belenőtt és pontjó, meg nyár is volt egy kicsit és lehetett pörögni benne. Ha megyünk valahová, mindig hoz magával egy-egy játékot, virágot, füzetet, bármit. A nagy divatcsinálónk ezúttal a ruhájához passzoló (hiszem, hogy véletlen:) madárodut szúrt ki magának, benne három - képzeletbeli- madarat cipelt: Hangoscsipogó, Okoshó, Messzezaj. Egész úton őket gondozta, kirepkedtek a kocsiban, sőt, egyszer el is szálltak, mert le volt engedve az alblak annyira, hogy pont kifértek, de persze mikor lassítottunk, visszareppentek a tenyerére. Később pedig behívták a barátaikat is - Messzezaj és Hangoscsipogó belátható, hogy rettentő messzire elhallatszó hívófüttyel rendelkeznek-, akiknek mind ki kellett találni neveket (Ő bizotsan emlékszik mindegyikre, de nekem most elég volt ezt a hármat felidézni) és megetetni Őket (Farkas egész jól madáretet már vezetés közben:)

"Ezt nézzétek, hogy csinálom a divatot, lenyűgöző, nem? Írtó zseni vagyok!" -mondja, miközben rohangál a lakásban, vagy a kertben, vagy pózol, vagy a lovaknak csinál ruhát és szervez divatbemutatót. Az egyik régi ládámat ki fogom üríteni és telepakolom kellékekkel Neki, hagy túrkáljon kedvére:)

Sóhajtva törli meg a homlokát: " Hú, szerintem ma nem fog esni egy cseppsem eső, egyértelműen kisajátította magát ez a meleg."

"Közösségbe mehet szeptember 13-án." Füle gyulladt, náthás, köhög. Doktornő felírt egy csomó bogyót és megnézte az összes lovunkat, hogy miket rajzolt Nünü, hogy tud balettozni, és még a kertbe is ki kellett mennie, hogy megnézze a képzeletbeli sártengert, ahol a lovak meghempergőztek.  Édes, ahogy hagyja, hogy belenézzenek a fülébe, oroszlánosra nyitja a száját és nem harcol, mint régen:) Na és a doktornő belépését követő kétpercesszájlegörbítés után teljesen beindul, rácuppan a hozzánk betérőre és nincs megállás.

Továbbra sem mondja, hogy nem szereti az ovit, csak sírdogál néha, ha előkerül a téma. Meg ilyenekből lehet észrevenni pl., hogy egész éjjel fent voltunk, rosszul aludt, fájhatott a füle talán, nem tudom. Reggel mondja nekem, hogy már jól van. Erre mondom, hogy telefonálni kell az óvónéninek...-de nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, hogy azért, mert ma sem megy, hanem rögtön hozzátette, hogy: "még egy kicsit nem vagyok jól". Az imént pedig megint mondott valami okosságot, mire megdicsértem. Egy perc múlva megszólal: "Nekem nem kell oviba járnom, én így is okos vagyok." Megint mebszéltem vele, hogy milyen jó hely, és fontos, hogy mennie kell, mert csak akkor mehet majd iskolába, meg hogy mennyire örülök, hogy ilyen jó ovit találtunk, hogy biztonságban és jó helyen tudhatom, és hogy minden délután örömmel megyünk érte, stb. 

Régóta gondolkodunk azon, hogy melyik falat fessük át táblafestékkel, vagy talán szügeljünk -e fel egy falapot és azt kenjük át rajzolható anyaggal? Talán az étkezőben? Vagy csináljuk meg a szobájában a falat íróasztallal? Egyelőre gyűjtögetem az ötleteket, de valami ilyesmire gondoltunk:

Szigliget isteni hely. Teljesen beleszerettünk. Annyira, hogy még azon is gondolkodtunk, hogy egyszer leköltözünk oda. Egyszer csak éppen átsuhantunk rajta - esett az eső, fújt a szél, de Nünüvel ki kellett pattannunk, hogy közelről is megnézzük a hatalmas szalmababákat. Vacogtunk, eláztunk pár perc alatt, de megérte a kacaja!:) Pár nap múlva visszamentünk megnézni a környéket....

Harmadik reggel már egyáltalán nem akart menni. Reggel felkeléskor is mondta, hogy itthon szeretne maradni, játszani. A kocsiban is sírdogált, majd akkor is, mikor otthagytam. Meg akkor is, mikor mentünk érte (valami gondja volt a pisilésnél, ahogy kihallatszott). Este sírdogált, de nem mondja, hogy baja lenne az ovival, inkább kitalál mindenfélét: nem jól építették meg a házunkat, nem látott csillagokat, ilyesmi....Semmi ovipanaszkodás, pedig tudom, hogy mégis azért sír. 

Nem mondhatom a gyerekre, hogy beszűkült az érdeklődési köre, vagy hogy egy-egy dolgot imád csinálni a legjobban. Inkább azt, hogy rengeteg dologban megleli az örömét és lelkesen csinálja. Így van a rajzolással is. Mióta ceruzát, zsírkrétát, tollat fogott a kezébe (talán úgy 1 éves korában először), azóta naponta ontja magából az alkotásokat. Sok visszajelzést kaptunk, meg persze mi is látjuk, hogy nem csak a lelkesedése, hanem a tehetsége is talán megjárja, így egyszer úgy alakult, hogy elküldtem az egyik kis rajzát egy versenyre - megbeszélve a művésznővel természetesen, és együtt is választottuk ki a beküldendő művet. A rajzverseny 3 éves kortól indult (azt hiszem, ezt a kislányosat kb. 2,5 évesen készítette), de azért beneveztük a Szupercsirkét. Annyira boldog volt, mikor elmondtuk neki, hogy díjazták a rajzát és megkapta élete első nyereményét (képek később)! Azóta kérdezgeti, hogy melyik rajzát küldjük el megint. Úgyhogy elküldtük egy másik versenyre a két zsiráfot (oda állatokat kellett rajzolni), amellyel nyert a 3-4 évesek között! Na és íme egy, a mai rajzok közül gyorsan kiemelve:)

"Kislány fejére szállt egy madárka"

"Zsiráf és kicsinye"

"Én egy sellőbébi vagyok, úszkálok a tenger mélyén és boldogan csevegek a halakkal meg a polippal"

Én is magamra gyanakodnék, pedig nem. Nem, nem! Kikérem magamnak a célozgatást! Nem én törtem meg és mentettem ki a gyereket a szörnyűséges ÓVÓDA karmai közül! Még csak nem is Farkas volt az, aki mellesleg erősnek mutatkozik, de szerintem sokkal nehezebben viseli mint én (nem véletlenül hívogatja Ő is az óvónénit, hogy mi a helyzet). Csütörtök délután már szipogott a Migyerekünk, éjszakára meg jól benáthásodott. Ekkorra már én is ugattam, mint egy bernáthegyi, jó mélyeket, majd Farkas is. Reggelre meg egyértelművé vált, hogy a gyerek nem mehet közösségbe. Az eszem amúgy sajnálta, mert ha már "kínozzuk" ezt a szegény gyereket, elindult a folyamat, nem kéne megszakítani, de tényleg nagyon taknyos és kész. Kórusban köhögünk, orrporrszívózzuk Nünü ormányát, közte pedig zsepibe fújkáljuk.

Az első két napi vígenmegyekoviba után -ahogy amúgy az óvónéni is megjósolta nekünk- a harmadik nap reggelén nem akart menni. Annyira nem, hogy már itthon sírdogált, majd végig a kocsiban (a kemény 5 perces úton) és úgy vittem be a karomba. Nem hiszti ez, inkább amolyan bánatos, halk sírdogálás, ami az oviban sem ért véget. Megbeszéltem vele, hogy mi fog történni, átöleltem és annyit mondott, hogy jó, de tovább szipogott. Akkor is sírdogálni láttam, mikor mentünk érte délután, halkan pityeregve jött ki a fürdőszobából. Tegnap este pedig egy órán keresztül itatta az egereket elalvás előtt. Néztünk csillagokat, beszélgettünk, igyekeztünk túllihegés nélkül lelkesedni az ovi miatt, de nem volt hatásos. Reggel is így kelt, sőt, semmit sem akart vinni az oviba, egyetlen állatkát, babát sem. Szívem szakad érte. Ott kell hagyni, amikor sírdogál. És látom a képeken, hogy szomorú bent. Nehéz megállni, hogy ne tartsam itthon. Keményen fegyelmezem magam és ezerrel dolgozom, hogy ne gondoljak Nünüre a teljes agyammal. Elég, ha a lelkem sajog. Az óvodakezdés nehéz. Elválás.

Nünü első oviskilincsfogása az első ovis napon. Szívszorító:)

Nem segített sem a "nemfogoksírni" folyamatos magambamondogatása, sem Farkas próbálkozása, hogy viccekkel javítson a hangulatomon. Kezdődik az óvoda. Nem lehetünk már folyton borsó meg a héjja, el kell gurulnia kicsit messzebbre tőlem, tőlünk.  Nem vagyok én annyira buggyantnő, hogy ne tudjam, a gyereknek szüksége van arra, hogy maga fedezze fel a világot, meg a közösség, meg a satöbbi, de azért néhányszor próbálkoztam az Apjánál, hogy mi lenne ha egy fél évvel mégiscsak később menne....A végén már csupán a kezdés egyhetes eltolását javasoltam a következőkre hivatkozva: 1. kicsit még köhög (3 hete már), 2. kezd náthásodni, 3. a nyaralás augusztus végére esett, és vasárnap délután értünk haza, mégse kelljen már hétfőn óvódába sínylődnie......De kellett.

Mondták, visszahúzza majd az óvóda. Túl okos. Meg hogy majd mennyire meg fog változni. Remélem, nem. Rettenetesen aggódom és ennél is több energiámat felhasználom ahhoz, hogy ezt leplezzem előtte. Nem csak kívüről, hanem belülről is. Egy apró kis rezzenést se érezzen meg az amúgy kifinomult érzékelőivel. Azt is kívánom, hogy bárcsak nekem lenne csupán ennyire nehéz, neki meg ne. Sosem gondoltam volna, hogy úgy érzem majd, együtt rezdülök vele, érzem minden kis bizonytalanságát és félszegségét. Ahogy látom a képeket, amiket az óvónéni készített Róla, érzem. Lehet, rosszul. Mindenki vállonvereget, hogy milyen édes ez a gyerek, meg sem kottyant Neki az első nap. Úgy terveztem, tábort verek az ovi küszöbén, és hosszútávon maradok, ha kell. Az óvónéni megígérte, hogy ha úgy látja, szól, hogy mehetek. Hetekkel későbbre gondoltam, de legalábbis jövő hétnél korábban nem. De Nünükém lelkes volt. Alig bírta ki, hogy lekapjam a fényképezőgéppel az ovi bejárata előtt, majd mikor megkérdeztem, hogy a telefonnal is csinálhatok -e róla, nemleges választ kaptam: "Sajnos nem Anyaca, most már sietnem kell" - és bemasírozott a kapunk a két kis copfjával, melyek minden ruganyos lépésénél táncikáltak a feje körül, hátán a katicás hátizsákjával, amibe bepakoltam az alvórongyit és a dumbit is Neki. Leült a kerti asztalkához, ahol két kislány már a színes pónikkal játszott és belemerült a lovacskákkal való foglalalatosságba. Sután álltam ott, megzavarjam -e azzal, hogy mindent megmutatok Neki, merre van a jele, a rózsaszín tulipán, hova akasztom a táskáját, hova tettem le nagy műgonddal a sárkányos benti szandálját, hol tud majd pisilni, hol fog aludni. Nem tettem. Óvónéni pedig azt mondta, úgy érzi, már mehetek is. Odamentünk Nünühöz és megkérdeztük Tőle, hogy elmehetek -e vásárolni, dolgaimat intézni. "Igen." Elmagyaráztam, hogy délután jövök érte. "Jó." A kislányoknak még habogtam valami olyasmit, hogy vigyázzanak rá, meg akartam még mondani valamit jó sok ölelgetés közepette, de azt sem tettem, mert már megállíthatatlanul tolakodtak a könnyek a szemembe. Napszemüveget le és irány kifelé. Nem is nézett utánam, pónizott. Bőgés az utcán. Telefonálás az Apjának és a nagyszülőknek, külön bőgés mindenkinek. 

Két órán keresztül bírtam magammal és nem telefonáltam. Aztán beszéltem én is, meg Farkas is külön az óvónénivel, aki elmesélte, hogy minden rendben, a gyerek szemlélődik, játszik, eszik (????), mindent megkóstol, körülnéz és egyáltalán nem kérdez rólunk. Ebéd után pedig akkorát aludt, hogy úgy keltették háromkor (mi persze negyed háromkor már ott topogtunk a nagyszülőkkel, pedig csak háromnegyedre kellett csöndesen odaérni). Mikor kijött a kertbe, először csak Nagyit és Papát vette észre és egy pillanat alatt legörbült a szája "Anya...:". A következő másodpercben észrevett, ahogy kitárt karokkal gugolok és úgy vetődött hozzám, mint még soha. Csak ölelt és ölelt szótlanul. Hallgatóztam, vajon sírdogál -e? "Hagy nézzem a kis arcodat" - kértem, és akkor egy picit eltávolodott tőlem és angyalian mosolygott rám.  Még egy darabig olvadoztunk egymás társaságában, aztán megölelte Papát és Nagyikát is sorban. A milyenvoltazovi kérdésre ennyit mondott: "Jó". Anyika elhozta a babáját, aminek új ruhát horgolt az éjjel, hogy meglepje vele Nünüt. Hozta a katicás hátizsákot, elköszöntünk és beültünk a kocsiba.

A kocsiban megivott egy nagy flaska italt, rágcsált kiflit és óvatosan és lassan mesélgetett. Hogy mit evett (ugyan nem hittem, hogy megkóstolt mindent, mert otthon sosem tette, de tényleg ott volt minden a ruháját és később a fényképeken is láttam), hogy barátkozott egy Anna nevű kislánnyal, hogy rengeteg póni van ott és hogy elalvás előtt Erika néni egy varázskönyvből mondott mesét, és közben be kellett csukniuk a szemüket (később elárulta, hogy ez nem tetszett neki, mert akkor nem látja a képeket a könyvben, de megbeszéltük, hogy ez pont olyan, mint mikor mi este a sötétben a fejünkből mesélünk, mert akkor is elképzeli és levetíti a fejében az egész történetet....ma fürdés után nekem is be kellett csuknom a szemem és kérte, hogy képzeljem magam elé, amit ő mesél....). És egy kislánynak volt születésnapja, a tortáját két elefánt díszítette és evett csokitortát, ami nagyon finom volt.

Nagyiéknál felszabadult, rohangált és magyarázott, mint eddig. Nagyika szerint - aki ugye tanítónéniskedett ezer évig és 6-7 évesekkel foglalkozott- Nünü szuper, és lássam be, remek volt az első napja és Ő egy Szupercsirke. Ezt mondjuk tudom:)

Nyilván nem vezetem majd az ovis napok számát -remélem-, belerázódunk, élvezzük majd mindketten, de most még jó így. Ma bevitte Fibit és Nyalót (onnan kapta a nevét, hogy kilóg a nyelve és mindenkit puszilgat, Nünü szerint) az oviba, ami rögtön nagyot dobott a népszerűségi indexén. Állítólag sokat magyaráz, mesél (pl. hogy milyen a házunk, hol szokott játszani), de még mindig óvatos és megfigyelőként van jelen. Főleg a pónikkal játszik, alig hagyja el azt a környéket. Ma volt kis nyűgösködés is, mert szólt ebédnél, hogy Ő ilyet nem szokott enni, nem szereti és kér valami mást, de az óvónéni közölte, hogy nincs más, mindenki ezt eszi, és ha nem kér, éhes marad. Ekkor állítólag (óvónéni mesélte) hüppögve azt monda, hogy "jó, akkor megkóstolom egy kicsit". Látom is a fotókon szegényt, hogy sírdogál a sóska fölött, de lapátol egy falatot.....Hhhhhhhhh.....Mikor nekünk mesélte, azt mondta, hogy finom volt....Szinténállítólag evett tojást, almát, levest és kenyeret is. Gondolom csak egy kis kóstolót, de az is valami. Napközben pedig egyáltalán nem keres, nem emleget, reggel pedig lelkesen ment befelé és alig akart elszakadni a kislányok gyűrűjéből (akik a lovait csodálták), hogy elköszönjön tőlünk. Még mindig sajnálom és szenvedek:)

Lesz majd lélektépkedősaggódós poszt- kissé tompítva, mert ma már megvolt az első nap, így az elmúlt napok bőgősborongós érzéseiből kevesebb maradt- , meg kép a legelső alkalomról, ahogy megfogja az óvod kilincsét, meg "óvodábamegyagyerek fotósorozat", és részletes beszámoló az első napról, meg még sok beszámoló a készülődésről, az oviszsákról, az evésről és minden másról......ja meg arról, hogy öt perc után otthagytam az első nap (mert azt javasolta az óvónéni meg Ő is mondta, hogy mehetek) és majd jól elmesélem, ahogy lézengek az utcán sehallselátbőgősen...... De addig is, míg erre alkalmat találok, felteszem a képeket, amelyeket ma az ovónéni készített Róla (milyen szuper dolog is ez!!! meg az is, hogy akármikor felhívhatom mobilon és elmondja, mit csinál éppen a gyerek). 

Ezen bejegyzésemhez csatolva:)

Lehetetlenség betelni az illatával, a látványával, a puhaságával, a szeretetével és a szövegével (és még sorolhatnám). 

Kint rohangál a kertben a kutyákkal, keresem, merre lehet - a ház körül futkosnak. Aztán végre megjelenik a sarkon, zokniban lépked a macskakövön, körülötte a kutyák. "Ne izgulj értem Anyaca, itt jövök már, hogy megnyugodjon a lelked. Tudod nem kell féltened, mert a kutyákkal voltam, ők pedig vigyáznak rám, mert egymáshozragaszkodtunk. Kösz kutyák, hogy Anyának nem kell igulnia miattam, hogy őrizkedtek rám. Kösz, ez szép Tőletek."

Folyton szóhelyettesítőt kell játszanunk. Ma az igen valami "henkine" volt, a nem pedig "hejvé", és végig kellett kérdeznunk egy csomó dolgot Tőleg, amivel henkine vagy hejvé szavakkal tudott válaszolni. Millió ilyen van. Mint pl. a jatunkus, amit akkor kell mondani, mikor valaki túl hangos. Ezek közül van pár visszatérő nyelvújítás, mások egy-két nap után feledésbe is merülnek.

"Anya! Nem akarnál nálam jobb kislányt magadnak? (egymást ölelgetve biztosítom, hogy nem is tudnék Nála jobbat, szebbet, tökéletesebbet elképzelni sem) Mindig az Anyukám maradsz? Akkor is, ha már mindjárt nagy leszek? És ha felnőtt leszek? (megerősítem, hogy persze, örökké, még akkor is, ha esetleg nem vagyok mellette, átöleli a szeretetem). Nem hiszem Anya. Ha én nagy leszek, akkor én viselem a gondodat, mintha az Anyukád lennék, tudod?" Magambanbőgtem.

Mondtam már, hogy felvették két oviba is? Persze, nem. Most nem is mesélem el, csak annyit, hogy az egyikben -amelyik felé jobban hajlunk- tulipán lenne a jele. Persze nem dínó, vagy ló, vagy dínó és ló, vagy dínó almával, stb. amiket szeretett volna. Megemlítettem a tulipánt. Kiakadt, hogy pedig Ő, ha már virágról van szó és ezzel kell beérnie, akkor tátikát akar. Javaslat: "Anyaca! Az úgy legyen, hogy ha az oviban kérdezik, hogy kié a tulipán jel, akkor szólok, hogy az enyém persze, de közben magamban kuncogok, mert itthon mi majd tudjuk, hogy az igazából tátika, jó?" Na ezt találtuk ki. Úgyhogy a gyerek jele a tátika.

Ugrál a trambulinon a hidegben, lassan sötétedik. Pöti szól Neki, hogy fel kéne vennie a kardigánt. "Nem kell Pöti, mert nem fázom. Tudod jó sok hőt termelődök magamban, ami kifelé megmelegít engem."

Azt hiszem, egyetlen játékot sem bántam meg, amit megvettünk Neki! Lehet, hogy vannak olyanok, amelyek kevesebbet élvezik a társaságát, ritkán jutnak alvótárs szerepkörhöz, de szinte mindegyik előkerül előbb vagy utóbb. De vannak kitüntetett figyelmet élvező játékok, úgy mint a trambulin. Többen mondták nekünk, hogy felesleges, mert hamar megunja majd, mekkora helyet foglal a kertben, ott fog majd állni kihasználatlanul. Mivel Nünü minden trambulint kiszúrt a vásárlások-, kirándulások-, gyermekrendezvények alkalmával és alig lehetett leszedni róla, májusban megvettük. Talán csak azokon a napokon nem ugrál rajta, amikor folyamatosan zuhog az eső (kis eső nem tántorítja el, letörli és már repked is fölfelé). Imádja. Rögtön az elején becserkészte Pötit, akivel gyakran "edzenek". Mikor szomorúbb napokat éltem meg a történtek miatt, Őket nézni és hallgatni mindig hasfogósanhahotázó volt. De egyedül is mosolyogtató előadásokat tart, jópofa figurákat talál ki.

A legszebb hang a világon az Ő boldog kacaja....

Drukkolunk. Egész nap. A gyerek addig nem fekszik le, míg este tart az olimpia. Harsogva, ugrálva szurkol. Éppen Gyurta Dani győzelmét nézte, mikor megszólalt: "Bárcsak tudná, hogy egy kislány is drukkol neki!".

Természetesen Ő volt a túravezető  és a főgombász meg a főnök egyben. Sőt, túravezetőfőgombászfőnök volt, csak hogy tisztázzuk. Igaz, a Papa ezerszer járt már ott gombászni, de Ő mégis sokkal jobban tudja, melyik csapáson kell haladnunk. A Nagyiék házában az is jó, hogy egy erdő mellett laknak, egészen pontosan egy fenyves mellett, csodás környéken. Madárfüttyös-őzikés-nyuszis-mókusos erdőben, ahol eső után romantikus gombászásra csábít a fenyves. Nagyképűen egy méretes kosárral indultak el, amelynek az alján kergetőzött pár gomba a végén, de Papa szerint majd csak figyeljük meg, mi lesz ott pár esős nap után (amúgy tényleg, sokszor készít Anyika gombás ételeket).

Egy nagy kedvencem tegnapról. Címe: "Anya és Nünü korcsoláyznak."

Sikerült lebeszélnem erről a sapkáról. Nem volt könnyű, de nem hoztuk haza:) Továbbá örülök, hogy idáig nem kúszott be egyetlen ruhadarab sem ami hellomacskás (egyszínű, vagy aprómintás felsőket és mindenféle rávarrtállatmentes leggingseket kerestünk neki...komolyan mondom, nagyítóval kell kutatni ilyesmiket......mindenre ráírnak valamit hatalmas betűkkel, vagy rávarrnak rémes dolgokat...egyszínű, vagy sokszínű csíkos, vagy pöttyös, vagy apróvirágos szerelések alig vannak....pláne, ha mondjuk szürke-fekete-barna darabokat keresek kislányra, legyen az zokni, felső, harisnya.....Bezzeg rózsaszínből és barackvirágszínből nincs hiány. Nem vagyok rózsaszín ellenes, na de hogy csak az......?! A fiú részlegeken leltem rá egy sötétkék feliratmentes felsőre, meg egy másik boltban volt fekete és sötétmogyorószerű leggings..rábukkantam még egy jópofa csíkosra is, de később észrevettem a bokánál egy tenyérnyi mikiegeret, ami kifejezetten ronda volt-mikiegeret is szeretem, sőt, van olyan pólója is, amin egy nagy van elől, de az ízléses, már legalábbis szerintem). Hol vannak azok a kis felsők, amelyek egyszínűek vagy aprómintásak, nincs rajtuk semmi, csak a nyakuk körbehorgolva kis csipkével? Irány a túrkáló.

Nem elég, hogy a gépemmel készített (havi átlagosan 2000 kép a gyerekünkről) fotókat képtelen vagyok kezelni úgy egy másfél éve -ami azt jelenti, hogy nem töltögetem fel havi bontásban, ezáltal magamra szabadítom a tágabb családi macerát, de egyszerűen nincs időm, meg azt is, hogy az egy éves születésnapjára tervezett albumból sincs még semmi sem, csak a jajgatósan hétszáz képre leszűkített album....-, most már a telefonommal is rengeteg képet készítek. Kéznél van, gyors és élvezem kattitgatni ezt is. Úgy látszik, hogy bármi is kerül a kezembe, amit képalkotásra alkalmas, azzal megállíthatatlanul fényképezek, kezelhetetlen mennyiségben. De akkor sem hagyom abba:)

Mára is jut egy beszólása. A Migyerekünk, aki mellesleg a nagylábujját rágja -oroszlánosat játszik, és állítólag a kisoroszlánok így szedik ki a vadászat során tappancsukba került szálkákat....-csak úgy, a semmiből, minden előzmény nélkül felállt és ezt kérdezte a mellkasát nézegetve: "Jaj nekem, mikor nő már ki a mellem?"