Nem segített sem a "nemfogoksírni" folyamatos magambamondogatása, sem Farkas próbálkozása, hogy viccekkel javítson a hangulatomon. Kezdődik az óvoda. Nem lehetünk már folyton borsó meg a héjja, el kell gurulnia kicsit messzebbre tőlem, tőlünk.  Nem vagyok én annyira buggyantnő, hogy ne tudjam, a gyereknek szüksége van arra, hogy maga fedezze fel a világot, meg a közösség, meg a satöbbi, de azért néhányszor próbálkoztam az Apjánál, hogy mi lenne ha egy fél évvel mégiscsak később menne....A végén már csupán a kezdés egyhetes eltolását javasoltam a következőkre hivatkozva: 1. kicsit még köhög (3 hete már), 2. kezd náthásodni, 3. a nyaralás augusztus végére esett, és vasárnap délután értünk haza, mégse kelljen már hétfőn óvódába sínylődnie......De kellett.

Mondták, visszahúzza majd az óvóda. Túl okos. Meg hogy majd mennyire meg fog változni. Remélem, nem. Rettenetesen aggódom és ennél is több energiámat felhasználom ahhoz, hogy ezt leplezzem előtte. Nem csak kívüről, hanem belülről is. Egy apró kis rezzenést se érezzen meg az amúgy kifinomult érzékelőivel. Azt is kívánom, hogy bárcsak nekem lenne csupán ennyire nehéz, neki meg ne. Sosem gondoltam volna, hogy úgy érzem majd, együtt rezdülök vele, érzem minden kis bizonytalanságát és félszegségét. Ahogy látom a képeket, amiket az óvónéni készített Róla, érzem. Lehet, rosszul. Mindenki vállonvereget, hogy milyen édes ez a gyerek, meg sem kottyant Neki az első nap. Úgy terveztem, tábort verek az ovi küszöbén, és hosszútávon maradok, ha kell. Az óvónéni megígérte, hogy ha úgy látja, szól, hogy mehetek. Hetekkel későbbre gondoltam, de legalábbis jövő hétnél korábban nem. De Nünükém lelkes volt. Alig bírta ki, hogy lekapjam a fényképezőgéppel az ovi bejárata előtt, majd mikor megkérdeztem, hogy a telefonnal is csinálhatok -e róla, nemleges választ kaptam: "Sajnos nem Anyaca, most már sietnem kell" - és bemasírozott a kapunk a két kis copfjával, melyek minden ruganyos lépésénél táncikáltak a feje körül, hátán a katicás hátizsákjával, amibe bepakoltam az alvórongyit és a dumbit is Neki. Leült a kerti asztalkához, ahol két kislány már a színes pónikkal játszott és belemerült a lovacskákkal való foglalalatosságba. Sután álltam ott, megzavarjam -e azzal, hogy mindent megmutatok Neki, merre van a jele, a rózsaszín tulipán, hova akasztom a táskáját, hova tettem le nagy műgonddal a sárkányos benti szandálját, hol tud majd pisilni, hol fog aludni. Nem tettem. Óvónéni pedig azt mondta, úgy érzi, már mehetek is. Odamentünk Nünühöz és megkérdeztük Tőle, hogy elmehetek -e vásárolni, dolgaimat intézni. "Igen." Elmagyaráztam, hogy délután jövök érte. "Jó." A kislányoknak még habogtam valami olyasmit, hogy vigyázzanak rá, meg akartam még mondani valamit jó sok ölelgetés közepette, de azt sem tettem, mert már megállíthatatlanul tolakodtak a könnyek a szemembe. Napszemüveget le és irány kifelé. Nem is nézett utánam, pónizott. Bőgés az utcán. Telefonálás az Apjának és a nagyszülőknek, külön bőgés mindenkinek. 

Két órán keresztül bírtam magammal és nem telefonáltam. Aztán beszéltem én is, meg Farkas is külön az óvónénivel, aki elmesélte, hogy minden rendben, a gyerek szemlélődik, játszik, eszik (????), mindent megkóstol, körülnéz és egyáltalán nem kérdez rólunk. Ebéd után pedig akkorát aludt, hogy úgy keltették háromkor (mi persze negyed háromkor már ott topogtunk a nagyszülőkkel, pedig csak háromnegyedre kellett csöndesen odaérni). Mikor kijött a kertbe, először csak Nagyit és Papát vette észre és egy pillanat alatt legörbült a szája "Anya...:". A következő másodpercben észrevett, ahogy kitárt karokkal gugolok és úgy vetődött hozzám, mint még soha. Csak ölelt és ölelt szótlanul. Hallgatóztam, vajon sírdogál -e? "Hagy nézzem a kis arcodat" - kértem, és akkor egy picit eltávolodott tőlem és angyalian mosolygott rám.  Még egy darabig olvadoztunk egymás társaságában, aztán megölelte Papát és Nagyikát is sorban. A milyenvoltazovi kérdésre ennyit mondott: "Jó". Anyika elhozta a babáját, aminek új ruhát horgolt az éjjel, hogy meglepje vele Nünüt. Hozta a katicás hátizsákot, elköszöntünk és beültünk a kocsiba.

A kocsiban megivott egy nagy flaska italt, rágcsált kiflit és óvatosan és lassan mesélgetett. Hogy mit evett (ugyan nem hittem, hogy megkóstolt mindent, mert otthon sosem tette, de tényleg ott volt minden a ruháját és később a fényképeken is láttam), hogy barátkozott egy Anna nevű kislánnyal, hogy rengeteg póni van ott és hogy elalvás előtt Erika néni egy varázskönyvből mondott mesét, és közben be kellett csukniuk a szemüket (később elárulta, hogy ez nem tetszett neki, mert akkor nem látja a képeket a könyvben, de megbeszéltük, hogy ez pont olyan, mint mikor mi este a sötétben a fejünkből mesélünk, mert akkor is elképzeli és levetíti a fejében az egész történetet....ma fürdés után nekem is be kellett csuknom a szemem és kérte, hogy képzeljem magam elé, amit ő mesél....). És egy kislánynak volt születésnapja, a tortáját két elefánt díszítette és evett csokitortát, ami nagyon finom volt.

Nagyiéknál felszabadult, rohangált és magyarázott, mint eddig. Nagyika szerint - aki ugye tanítónéniskedett ezer évig és 6-7 évesekkel foglalkozott- Nünü szuper, és lássam be, remek volt az első napja és Ő egy Szupercsirke. Ezt mondjuk tudom:)