"Közösségbe mehet szeptember 13-án." Füle gyulladt, náthás, köhög. Doktornő felírt egy csomó bogyót és megnézte az összes lovunkat, hogy miket rajzolt Nünü, hogy tud balettozni, és még a kertbe is ki kellett mennie, hogy megnézze a képzeletbeli sártengert, ahol a lovak meghempergőztek. Édes, ahogy hagyja, hogy belenézzenek a fülébe, oroszlánosra nyitja a száját és nem harcol, mint régen:) Na és a doktornő belépését követő kétpercesszájlegörbítés után teljesen beindul, rácuppan a hozzánk betérőre és nincs megállás.
Továbbra sem mondja, hogy nem szereti az ovit, csak sírdogál néha, ha előkerül a téma. Meg ilyenekből lehet észrevenni pl., hogy egész éjjel fent voltunk, rosszul aludt, fájhatott a füle talán, nem tudom. Reggel mondja nekem, hogy már jól van. Erre mondom, hogy telefonálni kell az óvónéninek...-de nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, hogy azért, mert ma sem megy, hanem rögtön hozzátette, hogy: "még egy kicsit nem vagyok jól". Az imént pedig megint mondott valami okosságot, mire megdicsértem. Egy perc múlva megszólal: "Nekem nem kell oviba járnom, én így is okos vagyok." Megint mebszéltem vele, hogy milyen jó hely, és fontos, hogy mennie kell, mert csak akkor mehet majd iskolába, meg hogy mennyire örülök, hogy ilyen jó ovit találtunk, hogy biztonságban és jó helyen tudhatom, és hogy minden délután örömmel megyünk érte, stb.
