Nagymamánál, Agárdon, gondtalan, boldog gyermekkorunk színhelyén, ahol az unokatestvérekkel együtt bandáztunk nyaranta, esténként takarékoskodni kellett a vízzel. Sokan voltunk, a nyaralóban meg kicsi volt a melegvizes tartály, s mindenkire csak egy lavór mosakodóvíz jutott, amit Mama a kádba állított, mi meg kiöntöttük a kád aljára, a bokányi vízben csúszkáltunk a kék kerámián, és sorban lepancsoltuk magunkról a napi koszt. A használt vizet aztán minden este rálöttyintette a futórózsára (volt, hogy mind az öten ott gengszterkedtünk), ami aztán hálából egész nyáron tekergőzőtt a veranda előtt, hatalmas vörös virágokkal kápráztatva el a környék irigy szomszédnénijeit. Hogy miről jutott ez eszembe?
Dörzsöltem a tenyeremet: ma este végre vízre szállok, s másfél évnyi csakzuhanyozás után elmerülök a mély, teknőforma kádunkba. Igaz, nem csupán relaxációs célzattal, hanem inkább gyógyulási szándékkal. Rázott a hideg, az orrom bedugulva, mindenem sajog, jót fog tenni a forró víz, az illatos habfürdő, s utána bebújok az ágyba, nyakig betakarózva. Farkas többször is megkérdezte, hogy netán nem csordul túl a vizem, olyan régóta folyatom a csapot, de csak ráztam a fejemet, ádehogy, az imént dugtam be a fejemet a fürdőszobába (az ajtótól jó hat lépésnyire van a kád, csak a tetejét látom), még a habot sem láttam felnyomakodni, soká lesz csak tele. Ebben maradtunk. Ő a gyereket csucsuzta, én meg az előző bejegyzést vetettem a monitrra, gépeztem, s észre sem vettem, hogy az óra mutatója elszaladt.
Nézzük már meg, hátha a vége jobb! Tovább, akarom!!»