Nagymamánál, Agárdon, gondtalan, boldog gyermekkorunk színhelyén, ahol az unokatestvérekkel együtt bandáztunk nyaranta, esténként takarékoskodni kellett a vízzel. Sokan voltunk, a nyaralóban meg kicsi volt a melegvizes tartály, s mindenkire csak egy lavór mosakodóvíz jutott, amit Mama a kádba állított, mi meg kiöntöttük a kád aljára, a bokányi vízben csúszkáltunk a kék kerámián, és sorban lepancsoltuk magunkról a napi koszt. A használt vizet aztán minden este rálöttyintette a futórózsára (volt, hogy mind az öten ott gengszterkedtünk), ami aztán hálából egész nyáron tekergőzőtt a veranda előtt, hatalmas vörös virágokkal kápráztatva el a környék irigy szomszédnénijeit. Hogy miről jutott ez eszembe?
Dörzsöltem a tenyeremet: ma este végre vízre szállok, s másfél évnyi csakzuhanyozás után elmerülök a mély, teknőforma kádunkba. Igaz, nem csupán relaxációs célzattal, hanem inkább gyógyulási szándékkal. Rázott a hideg, az orrom bedugulva, mindenem sajog, jót fog tenni a forró víz, az illatos habfürdő, s utána bebújok az ágyba, nyakig betakarózva. Farkas többször is megkérdezte, hogy netán nem csordul túl a vizem, olyan régóta folyatom a csapot, de csak ráztam a fejemet, ádehogy, az imént dugtam be a fejemet a fürdőszobába (az ajtótól jó hat lépésnyire van a kád, csak a tetejét látom), még a habot sem láttam felnyomakodni, soká lesz csak tele. Ebben maradtunk. Ő a gyereket csucsuzta, én meg az előző bejegyzést vetettem a monitrra, gépeztem, s észre sem vettem, hogy az óra mutatója elszaladt.
A gyerektől (aki hazafelé elájult a kocsiba, s mivel egész délután nem aludt, úgy tűnt, hamar elynomja majd az álom, azonban rejtélyes módon felpörgött, és mit neki bóbita, aludjelkisember, béreslegény, csak magyarázott, és a cumit a kezében lengetve szövegelt az apjának) kölcsönkértem a rózsaszín, plüss rádióját, elballagtam a fürdőszobába, felkapcsoltam a hangulatvilágítást, és örömmel nyugtáztam, hogy a víz nem folyt ki, még mindig nem látszik a hab teteje messziről (annakidején inkább lemondtunk a nagy sarokkádról, meg masszírozóslyukakról, s olcsóbb, de hatalmas, méy és hosszú kádat kerestünk, amolyan lavór formát, vagy teknőt, hogy Farkas, a maga két méteres magasságával is könnyedén elmerülhessen a forró vízben nyakig, és ketten is kényelmesen ejtőzhessünk benne. A kád egy emelvénybe lett belesüllyesztve, lépcsőfok választja el a szoba szintjétől, minek következtében csak közelről látható a tartalma). Sötét is volt, csak a kislámpa kellemes, sárga fénye derengett. Ledobáltam a ruháimat, s a bőrömön már éreztem a túlforró vizet, ahogy bizsergetően éget, hogy csak nagyon lassan lehessen beleereszkedni, centiről centire alámerülni, miközben beszívom a levendulás habfürdő orrcsiklandozó illatát. Ó de régen vágytam már erre!
A kád fölé hajolva döbbenten észleltem, hogy a csapból ugyan vastag sugárban ömlik a víz, de mégiscsak alig pár centi víz gyűlt össze az alján, és a hatalmas, hőn áhított habomnak se híre se hamva???!!!! Ennyire nem lehetek béna????? De. Nem dugtam be a dugót..........
Na egye fene, miután jól kiröhögtem saját magam, gondoltam, belemegyek mégis (igaz, így elmarad a centismerülés élvezete), és engedem tovább a forró vizet magamra. Ott csúszkáltam a kád aljában, bokányi vízben, s rádöbbentem, hogy mivel legalább kétszer megtelt volna a kád, csak elfolyattam a vizet, elfogyott a melegvíz. Hiába tekertem le a hideget, még a verébfürdőnek is kevéske víz is éppen hogy langyos volt, a csapból meg már csak jégdarabok hullottak alá. Na ekkor sokmindenre gondoltam, leginkábbis tovább röhögtem magamon, ahogy az ezüstös dugóeltekerőben (amit nem tekertem el) láttam magam a hátamon hempergőzni a hideg vízben, mint egy varacskosmalac a sárban.
A fürdés (ha lehet így nevezni) után jobban rázott a hideg, mint annak előtte, s mikor visszatértem a babaszobába, Farkas megkérdezte, hogy mi volt ez a furcsa pacsálós hang, és miért jöttem ki ilyen hamar. Elmeséltem. Most már ketten röhögtünk rajtam. Bruhahaha.
