A gyerek azt fogja megtanulni, hogy az utcán kódorgó ebek is mind a barátaink, meg kell őket etetni és simogatni, mert mindkettőre ugyanúgy éheznek. Pedig ezt azért nem akarom, mert bennem is van egy adag félsz az idegen, morgósabb négylábúakkal kapcsolatban (Kicsit ellentmondásos itt feltenni a kérdést, de Ti nem féltek a kóborkutyáktól, mikor útrakeltek a babakocsival? kéne nekünk egy riasztó, vagy valami, amivel a néha csoportba verődő, tolakodóbbakat távol tudnám tartani, ha szükséges).

A baj ott kezdődik (csakis én tehetek róla), ahogy meglátok egy lógó orrú, gyámolításra szoruló kutyát, máris gondolkodás nélkül nevet akasztok rá. Pl. így: "Ó, Kiflikém, Neked meg hol a gazdád???!!!" vagy "Istenem Bond, Te meg mit keresel errefelé, egyedül???!!" Nem direkt, csak úgy jön. És innentől, hogy nevük is van már, sokkal jobban kötődöm hozzájuk, és lelkiismeretfurdalást generálok a családtagjaimban is, akik igyekeznek ezt elkerülni. Na és mintha ezek a sanyarú sorsú kutyusok szájról szájra adnák a hírt egymásnak, hogy errefelé cirkál egy visongósnő, aki ingyen osztja a simogatásokat, és odaadja a fél túrórudiját, folyton folyvást rámtalálnak. Vagy én találom meg Őket?

A nevekről még annyit, hogy copfoskoromban sem volt ez másként, mindig voltak kóboreb barátaim, pl. Zsömi, hivatalos nevén Zsemle, akire azért aggadtam ezen nevet, mert az iskola után hazafelé sétlálva együtt ettük meg az aznapra csomagolt uzsonnámat. Kifejezetten meg voltam sértődve, mikor kiderült, hogy van gazdája, és a becses neve pedig Kajla.

Mióta megszületett Lulu, igyekszem szemellenzősebben hozzáállni ezen kényes témához, nem vakargatom a fülüket lépten-nyomon. De azért így is vannak új barátaink.

Itt van pl. Tóbiás, a fekete, közepestermetű keverék, kinek mind a négy lábán barna zokni díszeleg, és akit az út közepén találtam, mikor Joepapával vezetni tanultam. Fék, nyakörvkeresés, hátha rajta van egy telefonszám, vagy cím, de semmi. "Ó Tóbiás, mi szél hozott erre Drágacsillagom???!!! Most mit csináljak Veled" Mire Tóbiás hanyatt vetette magát, teljes odaadással vakartatta a hasát, és olvasztóan hízelkedett. Rögtön jöttek az ötleteim, kit kéne megkérdezni, kinek lenne pontjóezakutya a környéken. Innentől gyalog mentem hazafelé, aput előreküldtem, hogy kérdezze meg a szomszédot (aki végül nemet mondott). Tóbiás jött mellettem, időnként eldobta magát, és szorosan tartotta a tempót. 

A múlt héten, mikor Anyikával és Mütyürkével sétálni indultunk, a szüleim kertkapuján toltuk ki a babakocsit, a ház előtt találtunk egy kutyust. "Kukackám, éhes vagy?" Nagyon félénk volt, lapulva közelített, és én is tartottam tőle egy kicsit. Apuéknál mindig van egy zsák kutyaeledel a garázsban, a szomszéd, hányattatott sorsú Pötyinek tartják, abból adtam Kukacnak néhány marékkal, amit szempillantás alatt befalt. Milyen szép kiskutya.....Fényes, fekete szőr, kicsit olyan, mintha a családfájában lenne spániel, meg írszetter is. Fiatalka, mert a fogai épek, fehérek, sehol egy fogkő. Na és a hatalmas, barátságos barna szemei!!??? 

Kukac úgy döntött, a mi kutyánk akar lenni. Elkísért minket hosszú sétánkra, s olyannyira ránktapadt, és tartotta a szabályos követési távolságot, hogy még a mi három pucckutyánk sem tud így velünk közlekedni, a fegyelmezés ellenére. Mitha láthatatlan pórázon sétáltattuk volna.

Ahogy hazaértünk, Anyika résnyire nyitotta a kertkaput, a találteb azonmód beiramodott a kertbe, s teljesen úgy tett, mintha otthon lenne. Szívem szakadt. Joepapa tessékelte ki a kerítésen kívülre, s morgolódott velem egy sort, hogy nem bírja már, hogy minden jött-ment állatot begyűjtök, és neki kell etetnie, s látni sem akarja a kutyát. "Kukac."-mondtam szomorúan.

Másnap Joepapa üzent szkájpon: "Itt járt Kukac. Hét adagot megevett."