A haragos szél és a dézsábólöntőseső, csak az tarthat minket bent a szobában, s ugyan a metsző hideg sem a barátunk, meg a ködös időt sem csípjük, de levegőzni márpedig kell. Akadnak azért még olyan szép, őszi napsütéses délutánok, mikor trallalázva rohanunk ki a kertbe, hogy együtt felfedezzük az aranysárgába öltözött fákat, a vöröslő levelekkel ékeskedő bokrokat, a tömérdek díszalmát érlelő piroskafát, amely alá betolva a babakocsit, Lulu tátott szájjal csodálta a gyümölcsöket.
Megmutatom Neki az utolsó idei rózsák illatát, elidőzünk a tó mellett, megetetjük a színesen kavargó halakat, hallgatjuk a hatalmasra nőtt nádak susogását, megfigyeljük a fából faragott madárkás szélforgót, sétálgatunk, míg egészen el nem fáradunk. Elalszik. Hagyom, hogy a kis aráct megcsiklandozza a gyenge, alig-alig melengető napsugár, s csak nézem, nézem, nézem, míg fel nem kel, és csak ekkor veszem észre a kezemben a könyvemet, ami még ki sem nyitottam.
