Piroska és Farkas

Bárhol, bármit, mindenkinek. Még a kutyáknak is "felolvas" néha. De a legjobban azt szereti, ha valakinek az ölébefurkászódhat, s mesélnek Neki. 

Nem iszik már anyatejet és mondókákat mond.....Egyre csigásabb a haja, egyszer alszik napközben, és már evett fagyit meg pöttyöstúrósat is.

Nekem meg egyre nehezebben mennek a szárazösszefoglalók, pedig sosem voltam penge benne. Meg egyébként is olyan tisztességesen vezetgetem a füzetemet, hogy bár nagyon szeretek hiányozni, mégsem hiányzom itt a kutyának sem, mert mindig jelentkezem:)

Megmasszírozza, simogatja és kukoricával eteti......

A video végén meglátja az éppen akkor hazaérkező Apját felbukkanni a kertben...

Nincs is annyi szilvalekvár ebben a sütiben, amennyit a gyerek szétken magán. Hogy csinálja?

Meg kéne tanulnom az ilyen biosütik elkészítését, de először is recepteket kéne levadásznom hozzá. Addig meg marad ez a bioforrás.

Ki gondolta volna, hogy egyszer majd annak örülünk, hogy még mindig nincs leburkolva Anyikáék terasza, csak a randa, szürke beton látszik? Eddig csak utáltuk, és féltünk, nehogy elvágódjon rajta a gyerek. Aztán ma eszembejutott a nagy bödön színes kréta, ami otthon lapul valamelyik polcon, s azon hangosangondolkodtam éppen, hogy vajon hol lehetne felavatni (talán a bevásárlóhelyek hatalmas parkolóiban, zárás után megengedik?), mikor Nagyi elővette az iskolából megmaradt sulisfehéreket, s javasolta, firkáljunk egyelőre az ottani betonra.

Az Apaca által rajzolt autóba rögtön be is lehetett szállni, a nyuszira rálépni és megpuszilni, megsimogatni a pillangót és a sünit. Aztán Nagyika továbbkreatívkodott, és apró rajzokat készített az általunk dühöngőbe vezető, bontottéglás utacska füközött lapuló felületeire. Nünü pedig imádta ezt is, és mint komoly megrendelő irányította Nagyikát, hogy mit is rajzoljon: "gogárkát, papirszárkányt Nagyika isz, katicát, pillangót, malakkát, cicát, kisjányt, kiffiút, kutyát, pityukakast, házikót, tütüautót, hóembert.......!" Aztán némelyiket "kiszinezni" felkiáltással összefirkálta. Mikor pedig Anyika kicsit megpihent volna, a megrendelő közölte: "rajzoljunk még egy icipicikét!"

A maratoni délutánialvás (négyésfélórás??!!!-talán azért, mert végre nincs az a vad meleg) után felült, nagyonálmosan mosolygott rám, és azt mondta: "Anyucika. Puszika."- majd odabújt hozzám. Felemeltem, megölelgettem, beszélgettünk. Rádöltem egy díszpárnára, hogy kényelmesen lehajthassa a fejét a mellkasomra. Szeret ilyenkor még pihengetni egy kicsit. Ott feküdt a hasamon, és halkan magyarázott.

Egészen sokáig voltunk így. Elmondta, hogy megsimogatta a fejét a doktornéni, hogy homokozni szeretne a Nagyikánál, ahol a Pötyi, meg a Mici is lakik, hogy a Papa egy pókercsászár, hogy hol van Apaca, és hogy Ákos meg Dalmika hazamentek, és szeretne kukorucát enni, mert éhes, és megannyi hasonló fontosságokat. Válaszolgattam. Aztán felültünk az ágyban, Ő az ölemben kucorgott, s énekeltünk. Néha megfordult, megnézte az arcomat, és felnevetett, vagy hátravetette a fejét, hogy odaszoríthassa az arcomhoz, vagy mesimogatott. "Nünü ölében Anya....simogat" - mondta, és cirógatta a karomat. Csak ültünk ott, ringatóztunk összeölelkezve. Én pedig sírtam. A hihetetlen elsemhiszem érzésektől, amelyeket ez a gyönyörűséges Csodakisangyal duzzaszt bennem.

Megkínál mindenkit a kedvenc rágcsálnivalóiból is, mint pl. a biokekszekből, de a kukoricázni nem lehet vele. Családilag kattantunk rá a főttkukoricára. Farkas tucatjával veszi a piacon, s szállítja haza, én meg hatosával dobálom a szuperpárolószerkezetbe, s egy óra múlva már rágcsáljuk is.

Nünü lett a legnagyobb kukoricarajongó. Még azt sem engedi, hogy megmutassuk neki, hol talál még sárga szemeket rajta, és hogy ne a csupasz torzsát rágja le teljesen, míg az el nem tűnik. Ha kérünk egy falatot belőle, vagy úgy csinál, mint aki nem hallja, vagy elszalad, s messziről közli "dem" (valamiért ez lett a nem, amolyan náthásan....hiába, ilyeneket mond, hogy vitorláshajó, sárkányrepülő, meg már mondókákat is darál, de a nem csak így).

Közkívánatra megdupláztam a hozzávalókat, két kiló eperből, egy kiló oszkárpóniból, egy liter tejszínből és úgy nyolcvan piskótából, valamint hat tábla fehércsokiból gyártottam le az ipari mennyiségnek gondolt három hatalmas adagot. Nem volt elég. Továbbra is ezzel népszerűsítem magam az összejöveteleken, sőt, direkt e sütemény elfogyasztására szervezött a legutóbbi bulink.

Meg a mentás limonádém az, amiből sosem elég. Annyira imádom, hogy csak kimegyek a kertbe, s nyisszantok pár szál bódítóan illatos mentát a mogyoróbokor alól, s belepottyantom a kifacsart citromlével kevert vízbe, amit összekeverek a csilingelő jégkockákkal. 

Egykor a Vörösmarty téren dolgoztam, abban az épületben, amit ha jól tudom, Spenótháznak hívtak, s egyike volt azon kevés helyeknek, ahol még páternoszter működött (érdekelne, mi lett magával a szerkezettel, miután lebontották az épületet, vajon megőrizték?). Ekkoriban, a főiskolai évek alatt egy minifészket béreltünk a Váci utcába nyíló, rövidke utcában. Egyetlen apró szobából állt, meg egy megfordulnibennenemtudós főzőfülkéből és fürdőszobából. De Farkassal imádtuk. Ez volt az első kuckónk, élveztük a nyüzsgő életet, hogy esténként, mikor Ő hazaért a Rómairól, ahol a teniszedzéseket tartotta, én pedig csak hazasétáltam a pár percre lévő munkahelyemről, csak leugrottunk csavarogni a forgatagba, vagy kéz a kében andalogva néztük a Dunát. Szerettem ezt az időszakot is.

Azóta eltelt jó pár év, s csak a karácsonyi vásár idején járunk arrafelé. Aztán most egy rendezvény kapcsán arra vitt utunk, és ha már a közelben bóklásztunk, kiváncsiak voltunk az időközben sétálósutcásnak kialakított városrészre, a belváros új főutcájának nevezett részre, az interaktív szökőkutakra, a Bazilikára. Úgy éreztük magunkat, mint egy külföldi túrista, vagy a vidéki rokon Pesten (pedig csak vonzáskörzetlakók vagyunk).

Nünü igen szerencsés helyzetben van, mivel Anyikáék utcájában hemzsegnek a nála egy-két évvel idősebb fiúk. Ezt persze majd bő tizenöt év múlva (remélem, hogy addig csak a babáival játszik) fogja élvezni, egyelőre csendes megfigyelőként méregeti Őket, miként száguldoznak a kertben, ahogy vadul meglovagolják a padlizsánt, egymást tolják a tarktoron, és bírkóznak a fűben.

A két kis szuperfej csak néha jelenik meg itt a Nagymamánál, s kérésemre, ha erre járnak, csöngetnek a bicajjal, hogy találkozhassunk. Pár perces beszélgetés után a kicsi megjegyezte "Nagyon jó ez a buli!" Csípem Őket is. 

Meskebarátnőmtől kapta. Akit (Meskét, nem a nyulat) Anyika csak Csipetkének hív, én Kisfiamnak (Ő is engem, fülefarkanemlennetörténet, hogy miért), a gyerek meg Pipipinek. És van még rendes neve is. Ami meg még csak nem is a lánykori. Minden néven szeretjük. A nyulát is.

Pakolászás a palotában, szellőztetés, lolcsolás a zöld kannával, szélforgók ellenőrzése, végigpuszilgatása, kutyák simogatása. Egyiket sem hagyja ki.

Megissza a "bébit", ahogy Ő hívja a bébipapit (más nevet én sem találtam ki az esti tejcsatlakozáskiváltó italnak, ami mostanában főként kölespép, vagy natúr, vagy az almáskörtés, és ha kihagyja a vacsorát, még egy banánt is beleturmixolok), kidől, és rögtön elalszik. Esetleg még bogarássza egy kicsit az "alvórongyika"-t, vagy a hajamat, arcomat, és már szuszog is. Éppen csak kivárja a Bóbita végén, s kiejti a "dumbika"-t (egyenlő cumi, és mivel mindent becéz, ez is kapott egy "ka"-t) a szájából.

Történések vannak, csak az időm kevesebb, s így főleg a fényképezővel elkapott élménypillanatokat tudom betűzni ide a füzetembe. Úgyhogy most turkálok egy kicsit a mikvannak között.

Rengeteg szúnyog. Még jó, hogy a gyerek ilyen mélyen alszik, és nem hallja az apja csapkodását, amikor 20-30-50 szúnyogot ken el a tenyerei, ill. a keze és a fal között.....Próbálkoztunk hálóval, amit a barkácsboltban minden ablakra tökéletesen illeszkedőnek írtak, és van hozzá tapadócsík. Nem tudtuk becsukni tőle az ablakot. Kuka. A bedugóspárologtatós riasztónak nem vagyok a híve, szerintem teljesen egészségtelen, pláne egy ilyen apróságnak (mármint nem a szúnyogokat féltem, hanem a gyereket). Farkas tehát elment, és vett egy ultrahangos távoltartónak nevezett darabot. Minket idegesít a hangja, a moszkítókat egyáltalán nem. Nünü csípései pedig feldagadnak, majd egészen sötétpirosak lesznek. 

Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy papírra vessem mindazt, amit a mosolya jelent számomra. Ismerős és teljesen újfajta érzelmek giccsesnek tűnő kuszasága.

Azt hittem, megállíthatatlanul törnek elő belőlem a mondatok. Mégsem. Pedig itt van mind, egytől egyig, de nem lelem a megfelelő szavak........Olyan szépnek látom, mint semmi mást.

Ha én húzom a kobakjára, leveszi és újra felveszi. Ha talál egyet valahol, azonnal a fejér próbálja, de ha sehol sem bukkan sapkára, hát megteszi bármi: pelenka, harisnya, póló. Mindegyikből sapkát csinál.

Mókásan tud festeni, ahogy az egyik füle eláll a rátolt sapkától, máskor meg alig lát ki alóla,  annyira a szemére húzza a fejfedőt.

A homokozást kiütötte a nyeregből a biciklizés. Egyelőre csak az Apja háta mögött élvezi a száguldást, az én bicajom még lepukkant kerekekkel várja a jobbidőket, hogy tekerhessem mellettük. 

Élvezi a szerelést, a készülődést, büszkén feszít a bukósisakban. Teli torokból kurjongat az üléséből "hurrá, hurrá", magasba lóbálva apró ökleit. "Apaca, bicillizik!" - s Apaca éppen csak átlépi a küszöböt, már pattannak is a kétkerekűre, hogy bejárják a környéket. Én meg állok kint a kapunk előtt, mint egy falusi nénike, s lesem őket, hogy lássam az elsuhanó boldog ábrázatukat, s visszaintegessek kétkézzel.......

Ültünk az asztal két oldalán, ugyanabban a szobában, ugyanazzal a bíztató kék szempárral szemben, ugyanazzal a gyomorgörccsel, mégis mosolyogva. Szinte minden ugyanaz. Leszámítva a legcsodálatosabb dolgot, hogy a konzultáció végén a mi Szupercsirkénkről csevegütünk Csillagszemű doktorunkkal. Van már gyerekünk! És ez, a meddőségi klínika falain belül méginkább számít. 

Bár régen azt hittem, ha sikerül az inszemináció, s itt lesz velünk Nünü, oldódik majd a feszültség bennem, s reméltem, az izgatottság, a várakozás ugyanaz lesz a második babánál is, ám nem sóvárog ilyen fájón a lelkem, s nem azonnal akarom majd Őt. Nem így lett.

Jövő héten ismét nagyító alá kerülnek a hímivarsejtek, s újfent megnézzük, szabad -e a séta a petevezetékeimben, rendben vannak -e a hormonjaim, a vizeletmintám és a vérképem. Ha mindenhová pipa kerül, úgy néz ki, augusztusban mehetünk inszeminációra.

A klínikát elhagyva a lelkem csalamádé. Minden van benne. Egyrészt egymásra vigyorogva jöttünk le a lépcsőn, majd Farkas "indul a kistesó project, Szupercsirek2 akcióra fel!" buzdítással szorította meg a térdemet, s én is ilyen lelkes vagyok, s megnyugtató, hogy valami elkezdődött. Jó helyen vagyunk, jó kezekben, ismerős arcok és ismert vizsgálatok várnak ránk. Megteszünk mindent, ami a lelkünkben már itt mosolygó gyermekünkért csak lehet. Ugyanakkor a felsorolt vizsgálatok, a terhességi cukor miatti lehetséges megmaradt akadályok miatt előre aggodalmaskodom, és belémköltözött egy kisadag félsz, hogy mi van, ha valami nincs rendben, mi van, ha nem jön hamar a baba és kifutunk az időből. S persze örüljünk, hogy van már egy gyerekünk, meg annak is, ha a második "simán összejön", meg mit telhetetlenkedem, pofátlankodom itt, amikor másnak még egy sem adatik meg, de úgy, de úgy szeretném, ha nemisolyan sokára háromgyermekes családdá érhetnénk. Akarom és kész. Nagyon.

Megint csak átsuhant az agyamon egy kis miértezés, de elkergettem mindet, mert nem is lényeges már. De azért csodálkozni  csak lehet, hogy vajon ha ennyire tudjuk szeretni egymást lassan már húsz éve, miért nem akarnak találkozni a sejtjeink csakúgy? Meg azon is, hogy ha ennyi mindennek kell klappolnia, csupán néhány napon termékeny egy nő, mégis miként lehet, hogy az, aki még védekezik is, mégis folyton teherbeesik? Meg hogy sorbanállás megy az abortuszért? Na mindegy is. A mi történetünk ezzel együtt kerek.

Izgalmas, érzékeny, reménykedős, fájdalmas és szépséges időszak következik.

Az ábrándozások után elkezdődött a megvalósítás. 

Kimondja a hosszú szavakat is, mondatokká fűz akár többet is belőkük, ám mégis vannak olyan szavak, amelyeket Ő talál ki, vagy rövidít le. Ilyen pl. a Micimackó, ami nálunk most csak japánosan "Micikó", vagy a homokozik, amit meg naponta igen sokszor hallunk Tőle, és végül "homozik" lett belőle. 

Sebaj, Nagyinak így is tetszik, a gyereket meg feldobja a siker, úgyhogy ebéd után percekig ezen és hasonló dolgokon nevetgélnek......A felvételből kiderül, hogy míg Nagyi buzgón kanalazza a levesét, addig a gyereknek morzsákkal kell beérnie, valamint hogy miként száll a repülő, meg milyen magasan.

Egy félősködős, szégyenlősködős nyuszi. Mostanság. Akit ma megrémisztett egy húszhónapos angolulgagyogós a kisréten, csupán azzal, hogy kedvesen odaszaladt hozzá barátkozni. A KVzóban a lányok -akiket egyébként "baátnők"-nek hív, akikkel eddig puszipajtások voltak, s ha ritkán betért velünk, bújócskáztak, pacsiztak- el vannak keseredve, mert ha beugrunk és hozzászólnak, elbújik a vállunkba, vagy a lábunk mögé.

Másiknagyi imád sétálni Vele, míg mi vásárolunk a piacon, s büszkén gyűjti a bókat, amiket az unokája kap. De újabban, pár hete, Nünü az idegenekkel is bizalmatlanabb lett, s mi több, megremegteti legörbül szájszélét, és mandulakivillantósan bömbölni kezd, ha valaki elvetemült módon széles mosollyal "jajdegyönyörűezagyerek", vagy "megnézhetemeztaszépséget" felkiáltással merészel közeledni hozzá. 

"Ugyanolyanok lettünk, mint akiket anno röhejesnek találtunk."-jelentette ki Farkas, ahogy elnézte a kőládákba fúrt, fából készült szélforgókkat a kertben. Igaz. Régen tényleg kiröhögtük megmosolyogtuk azokat a kerteket, ahol tele volt szélforgóval az előkert, vagy a balkonláda. Hivatalosan a gyereknek gyűjtjük. Van már béka, papagáj (kettő is, az egyik most már Bogyóka sírdombján forog, a kert végében), és a régóta itt tekerő kacsa, s minden bizonnyal lesz még belőlük, mert Nünü előszeretettel etetgeti, nézegeti, tekergeti meg sorra őket.

Anyaságom előtt igen furcsának találtam, mikor olyan picit láttam, aki beszél és futkorászik már, s mégis anyatejet iszik, s mikor a barátnőm mesélte, hogy esténként még szoptatja a másfélévesét, defuraként meséltem Farkasnak. Nos, a Migyerekünk már mondatokat sző (igaz, olyan hangzással, mint ha kínaipiacos eladó lenne), rohangászik, mondja, hogy "cicci, kérszmég, mászikat, mászikbólisz", de egyáltalán nem találom furcsának, hogy időnként tejcsatlakozunk még (általában már csak hajnalban, vagy egyszer-egyszer napközben fordul elő, netán még az esti tápszer után, ha nagyon nem bír elaludni, és kéri). Most engem találnak furcsának régi barátnők.

A homokozóból csak úgy tudom kicsalogatni, ha megígérem neki, hogy elől belemászhat a vízbe pancsolni........

Szélsebesen rohant vissza, nagy port kavarva fel csattogós szandáljával az úton. Sietett, hogy hamar eldicsekedhessen nekünk két új kedvencével. 

A szomszéd kisfiú, aki begyűjt minden soklábút megfigyelésre, meg lábnélkülit a kertitavukba (nem bántja Őket). Imádom ezt a füligmosolyát.

Ne adjam a gyerek kezébe, ha szaladgál, mert félrenyeli. Anyikáéknál az etetőszékben sem jó, mert ugyan nem rohangál éppen, de a morzsázással odacsalogatja az egyébként is rendszeresen vizitelő hangyapopuláció távolabbi rokonait is, pedig már vannak ott épp elegen. Itthon, a kertben megint nem jó, mert kieszik a kezéből a kutyák. Ha pedig a kocsiban Farkas halk papirzörgésre lesz figyelmes, azonnal kérdőrevon felakezekkel "ugye nem kiflit kap a gyerek???!!!!"

A gyerek pedig ezt a biomorzsálódóstönkölykiflit így szereti enni. Nem késsel meg villával, nem finomkodva, apró kis falatkákat szakítva belőle, hanem marcangolva, tuszmákolva, gyrumázva, hatalmas élvezettel. Tény, hogy utána ki kell venni a kocsiból az ülését, és hatástalanítani a végeredményt. Én félek a pókoktól, a kullancsoktól (egy hete szedtem ki a gyerek cicije mellől egyet, s csak azért nem szorongattam meg a nyakát, hogy merészeli a gyerekem vérét színvi, mert nem találtam rajta fogást), a tűztől, a betegségektől, meg miegymástól, de erős nő vagyok, s a rettegett kiflimorzsa bizony nem rémiszt meg.

Pancsol a kádban, s a mostanában kedvenc fürdősjátékával ügyködik: poharakat, edényeket merít a víz alá, majd csurigálja egyikből a másikba a kád vizét, átönt, kiönt, beleönt. Régebben folyton inni akart ezekből (nem próbáltuk pohárból itatni, de idővel magától kezdte el játszani, amit tőlünk látott, és pár hete mindenki csak "iszik!", akár pohárból, akár üvegből...kiabál, "iszik, anya isz", iszik apaca isz", a kutyák, a babák, a mesekönyv figurái, mindenki), de megbeszéltük vele, hogy a fürdővízből nem szabad. Azóta nem is csinálja.

Üldögélek ma a kád szélén, s figyelem, ahogy vigyorogva kotyvaszt. Majd mikor kiöntötte a vizet az egyik kis pohárkából, a szájához tapasztja, s mint egy hangosbemondó, belebeszél: "ne igyál....belóle".

Készült: itt.

Szép őszi reggelre virradtunk. Vastag, meleg kardigánban és télvégén hordott sapkában játszott a kertben, meleg cipőt meg csak azért nem adtam rá, mert kinőtte a magasszárút, és csak a szandálja van, meg a puhatalpú kiscipők, azok meg átáznak a vizes fűben.

.

Tegnap este még a radiátort is bedugtuk a fürdőszobában, hogy ne fagyjon le a gyerek háta pancsolás közben.