Egykor a Vörösmarty téren dolgoztam, abban az épületben, amit ha jól tudom, Spenótháznak hívtak, s egyike volt azon kevés helyeknek, ahol még páternoszter működött (érdekelne, mi lett magával a szerkezettel, miután lebontották az épületet, vajon megőrizték?). Ekkoriban, a főiskolai évek alatt egy minifészket béreltünk a Váci utcába nyíló, rövidke utcában. Egyetlen apró szobából állt, meg egy megfordulnibennenemtudós főzőfülkéből és fürdőszobából. De Farkassal imádtuk. Ez volt az első kuckónk, élveztük a nyüzsgő életet, hogy esténként, mikor Ő hazaért a Rómairól, ahol a teniszedzéseket tartotta, én pedig csak hazasétáltam a pár percre lévő munkahelyemről, csak leugrottunk csavarogni a forgatagba, vagy kéz a kében andalogva néztük a Dunát. Szerettem ezt az időszakot is.
Azóta eltelt jó pár év, s csak a karácsonyi vásár idején járunk arrafelé. Aztán most egy rendezvény kapcsán arra vitt utunk, és ha már a közelben bóklásztunk, kiváncsiak voltunk az időközben sétálósutcásnak kialakított városrészre, a belváros új főutcájának nevezett részre, az interaktív szökőkutakra, a Bazilikára. Úgy éreztük magunkat, mint egy külföldi túrista, vagy a vidéki rokon Pesten (pedig csak vonzáskörzetlakók vagyunk).
A Bazilika még mindig gyönyörű. Tervezzük meglátogatni a környéket esti időpontban is, kettesben. Az új rész meg szemetes. Valóban vannak dizájnos szemétgyűjtők, amelyekből (lehet, hogy csak rossz napot fogtunk ki, de úgy érzem, főszezonban, marhamelegben keringőző bacikkal, rohadó szendvicsdarabokkal mégsem az igazi) kidől a szemét, mert vagy túl kicsi és túl sokan dobálnak bele (dehát ugye ez elvileg egy forgalmas rész), vagy szabadságon volt a kiürítőfelelős. Ugyanez volt a helyzet egy kisebb szökőkúttal is, ahol a Migyerekünk tátott szájjal figyelte a bugyborékoló vizet, és alig tudtam úgy lencsevégrekapni, hogy ne legyen rajta a képen az eldobált nejlonzacskó, cigisdoboz, papirhulladék, melyek mind áztak a vízben (ahelyett, hogy összegyűjtöttem, kihalásztam volna ugye......).
Az interaktív szökőkutat meg nem tudtuk kipróbálni, mert a környék gyerekei mind ott strandoltak benne, visítozva fetrengtek mindenütt, s mindezt tették olyan gyorsan, hogy a beépített érzékelő sem tudott működésbelépni, ami ezért van, hogy érzékelje az arra elhaladót, és leálljon a séta idejére. Így is látványos volt.
Nünü pedig élvezte a túristáskodást. Kifejlesztett egy legugolós megállást, s akár kérjük, hogy álljon meg, akár magának mondogatja, hogy "álljmeg", hirtelen legugol, és ott kuksol egy darabig. A másik kedvence a csatornafedéltánc, amit bárhol (akár nálunk, akár Nagyiéknál, az ottani, kerti víztároló fedelén) azonnal bemutat, ha megtalálja a fedeleket, vagy ahhoz hasonló objektumokat. Ilyenkor vagy felvisít, hogy "tapos", vagy énekli a "dibben-dobban, kippen-koppan" nótát, és mindenkit buzdít ugyanerre "anyais!, Apacais! Dalmikais! Mindenkidibbendibban!"
Minden padnál megáll, "felmászik" felkiáltással támadja meg az ülőalkalmatosságokat, és boldogan vigyorogva lóbázza a lábát a lógalába kezdezű dalra.
A látványosságokat meg is tapsolja (na itt nem a Bazilikára gondolok, inkább a szökőkútra, vagy egy galambpárra, vagy egy eldobott zörgős papirra, netán egy kirakatra, ahol Micikót"=Micimackót vélt felfedezni) vagy felemelt kézzel "hurrá, hurrá"-zik, s zeng tőle a környék.
Régen itt éltünk, most meg turisztkodunk a környéken.
Ui: A nap végén még locsolt velem, mikor hazaértünk, majd lassan kidőlt......
