Nézem a papucsból kilógó zoknis lábujjaimat, ahogy lassan rakom egyiket a másik után, leszegett fejjel sétálgatok a lakásban (milyen jó, hogy nagy a ház). Kárómintás. Már a zoknim. Csak párperces látványos mélabúskodás engedélyezett, ezidő alatt kell kipotyogtatnom a hirtelen keletkezett nedvességet a szememből. Aztán bekukkantok a párolóba, ahol az ebédje fő és megyek vissza Hozzá játszani. Megint nem sikerült.
A másodikat követte egy befejezetlen harmadik. Az első kettőnél még a begyesbogyót szedtem, szinte ugyanazt a kezelést kaptam, mint Nününél. A harmadiknál már telepakolták a táskámat injekcióstűkkel, nagyokkal (felszív, átlyukaszt, kever-kavar, kiszív, lecserél) meg kicsikkel (feltesz, fogösszeszorít, izgul és hasbaszúrja magát), ampullákkal meg apró üvegecskékkel, bennük fehér bigyóval. Ebben a ciklusban az átlagosnál (ami 1-2 alkalom) többször, azt hiszem, talán négyszer is tárogattam tüszőméretnézés okán, mivel valamiért az elején megtorpantak, majd ismét erőrekapva hármat is kellő méretűre érleltem. Végig bögdöstem a hasamat, míg a tüszőrepesztőhöz nem értünk, amit este nyolckor kellett volna beadni a két nap múlva esedékes inszemináció előtt. Lebetegedtem.
Gyerek is, aztán én, aztán megint Ő. Este hét körül már harmincnyolc fölé kúszott a lázam, alig volt hangom és köhögtem. Farkassal tanácskoztunk, de nem tudtunk döteni, így felhívta a klínikát. Általában kevéssé tud kedves lenni az ilyen helyzetekben (nem bunkó, csak kimért), így szegény takarítónénin csattant az ostor, aki éppen felvette a telefont. Nem tehetett mást, mint felhívta a főnővért, aki visszahívott minket (cukorpofa egyébként), és akivel szintén nem volt negédes az emberem, de megértette a szituációt és volt annyira empatikus, hogy felhívta a dokit, majd visszahívott minket. Végülis úgy döntött Csillaszemű, hogy ne adjuk be a repesztőt. Kedves főnővér vígasztalta Farkast, aki idegesen mászkált beszélgetés közeben és letörten közölte a végkifejletet. Sirattuk a három tüszőt.
A legkevésbé sem voltam vonzó (most sem) állapotomban. A hormonok miatt a pirosfoltosodásra való hajlamom bedurrant, és hol enyhébben, hol nagyon durván kijönnek az arcomon, majd a vörös pacák hámlani is kezdenek. Híztam is. Ezt is ráfogom a hormonokra, és nem teszek említést az étkezésemben történt elhajlásokról. Ennyi jár nekem. Na szóval, a fenti, külsőmet negatív irányban befolyásoló, vágylohasztós tünetek mellé még durván orrfolyós, krumpliorrú, szipogós, lázasizzadós, torokfájós voltam. De mivel ott voltak a két hétig injekciókkal felturbózott és dédelgetett, reményteliségben felődgető tüszők, megpróbáltunk az ötöslottóra játszani, és természetes úton próbálkoztunk. Inkább volt vicces, mint másmilyen, de erről ennyit.
A következő két hét ismét hullámzással telt. A teljes lemondás és a mikorszületikkiszámolgatás között. Ábrándoztunk, milyen szép is lenne a történetünk, ha a sikertelen két inszemináció, majd a meghiúsult második után, pont a náthás légyottok hoznák meg a sikert. Hiába.
Igaz, a második beavatkozás után beírt minket márciusi lombikra, és bejelentette, hogy a harmadik inszemináció után már ez következik, de a harmadik befejezetlensége miatt kaptunk egy januári inszeminációs lehetőséget is. Vagyis közel két hete ismét tele voltunk reménnyel. Olyan ez, mint mikor nyaralni megy az ember és telepakolja a bőröndjét, hogy alig bírja becsukni és meg kell kérni a legdundibbat, hogy üljön rá (én magam is be tudom csukni:). Aztán útközben kinyílik valahogy és szépen potyognak ki belőle az elcsomagolt fontos dolgok. Mindig rájövünk, hogy valamit elhagytunk és már sokkal kevesebb maradt, mint amivel elindultunk, de egy daraig megoldást jelent, hogy legyintünk, majd maximum többet mosunk, meg sebaj, ha a borotva is eltűnt, nő a szakállunk, tüskésebb lesz a lábunk a strandon, stb. De egy idő múlva már minden elvész, a pénz és végül az igazolás is, amit fel kellene mutatni a szálloda portáján, hogy legalább szállásunk legyen s eléldegélünk majd csapvizen meg felesszük a minibár tartalmát és letagadjuk. De nincs meg az a fránya papirdarab sem, sőt, már a bőrönd is eltűnt és ott állunk egy szál gatyában a szálloda halljában. Fuccs a nyaralásnak. Mialatt leírtam ezt a párhuzamvonósdit, már ennek is eltűnt a füle is meg a farka is, és egyáltalán nem is olyan ez az egész, de már így marad. Nehéz na. Tudván, hogy ha mégsem sikerül, akkor jön a lombik. Lezárul egy szakasz, egy újabb szintre lépünk. Le, vagy talán fel. De tény, hogy az utolsó lehetőség.
Egyik nap hittem, hogy sikerült és simogattam a hasamat. Másik nap tudni véltem, hogy nem és előre sajnáltam magam a teszt napján. Egyik nap megint neveken gondolkoztam és azon kaptam magam, hogy elszaladt a fantáziám és vigyorgok magamban, mikor lejátszódott a fejemben, hogy fogok repkedni felfelé a lépcsőn, mikor megjelenik a második csík, és mennyire vissza kell majd fogni magam, hogy a gyerekre ne hozzak frászt a velőtrázó örömrikoltozásommal. Másik nap rémesen aggódtam, miként fogunk tudni összeszedni annyi pénzt (2-300 ezerről beszélnek) a lombikra, mit tesznek majd velem azok a hormonok, mikor ez a kis mennyiség is kikészít, milyen lesz, ha az sem sikerül, mikor már az inszeminációt is mindig ígéretnek veszem, és haragszom, ha megszegik (hogy ki szegi meg, nem tudom, talán senki, de én valakire haragszom).
Július óta tart a próbálkozás. Azért is hagytam abba a szoptatást Nünüvel, mert csak úgy kezdhettünk bele. Október végétől nem tudtam írni erről. A kettősség miatt. Vagy másért. Pedig volt mit. Hullámvasút.
Három napja fáj a fejem. Első nap durva komisz jött ki rajtam és a fájdalomtól való sírdogálás közben, ahogy nyomtam a jeget a homlokomra eszembejutott, hogy Nünü előtti sikertelen első kísérletnél is ez játszódott le. Erős fejfájás majd másnap megjött lajos. Másnap gyakorta ellenőriztem a helyzetet, de semmi. Újra feltámadt a reményteli énem. Talán mégis, és milyen egy liba vagyok, hogy sopánkodom, meg jajgatok, mikor talán itt figyel a hasamban. Rémes kettősség. Utálom. Ma meg már csak annyit kértem, dőljön el végre, igen vagy nem. Eldőlt. Nem. Hétfőn kellett volna tesztelnem, így megmaradt két alulrólfeltöltőszselé, amit minden nap nyomkodtam magamba.
Akkor sem értettem, mikor közölték velünk kb. három éve, hogy nem lehet, vagy legalábbis nem valószínű, hogy természetes úton gyerekünk legyen, miként van az, hogy most már lassan nagykorúvá érő (tizennyolc éves) szerelmünkből nem jön csakúgy a baba??!!!! Most sem értem. Pláne úgy, hogy Nünü már itt van és nem találnak semmi eltérést nálam, hormonok, átjárhatóság, minden rendben elvileg.
Ekkor elkezdtem gyanakodni más betegségekre, ami veszélyes terep. Kezdve azzal, hogy Alfi két hete nyúz, nyalogatni akarja a lábamat, mindenhová követ. Reméltem, talán a terhességet érzi, haha. De mivel nem, kezdek arra dőlni, hogy betegnek érez. Remek.
Meg még valami. Nem szeretem, hogy ha az "örüljél hogy Neked már vagy egy gyereked" típusú vígasztalásokat kell hallgatnom. Mert igen, a világ megváltozott, mióta itt van Nünü és persze, hogy teljesen más minden Vele. De mégis a vágy ugyanolyan erős, sőt még erősebb is. Várom Őt ketten Farkassal, de most már itt van Nünü (aki igaz, minap, mikor pakolásztam a babajátékok közül néhányat és halkan mondtam Farkasnak, hogy ez majd jó lesz a kistesónak, és ezt elcsípte a kis beépítettügynök, mérgesen kijelentette, hogy nem a kistesóé az, csakis az övé), akinek úgy lesz teljes az élete, hogy testvérekkel nő fel. Igen. Még a második gyerekért küzdünk én meg már a haradikról is beszélek. Itt van már a lelkemben, a szívemben, a gondolataimban csak éppen a méhemben nincsen még. Bőgök....
Igen, neveken jár az eszem, elképzelem, ahogy együtt játszanak Nünüvel, merre megyünk majd, milyen lesz úgy az életünk, mit rajzolok a másik babaszoba falára, hogy lesz majd az esti összekifliződés.......És ha megengedem magamnak, vagy éppen ez a felem győzdelmeskedik a racionálisabb énem felett, akkor már látom Őket hárman szaladgálni a kertben.
Persze ezt a klínikán nem említem ilyen nyiltan, csak viccesen jegyeztem meg, mikor egyszer Csillagszemű így jött be a vizsgálatra, hogy mosolyogva mondta "itt van a megtorpant tüszős...", hogy szép kis nevet akasztott rám a doktorúr, s inkább szeretnék én lenni a "a nő, akinek három szép és egészséges gyereke született a beavatkozások által". Elkacarásztunk.
Miért ne vágyhatnék háromra? Persze félek, hogy gyorsan öregszem, vagy talán valami mégsincs rendben nálam, vagy? Nem tudom.
Boldog és elégedett vagyok az életemmel, életünkkel. Ahogy Nünü szoktamondani, "Nünü és Apaca Anya szerelme". De már itt van a helye, helyük......
Elkeseredem egy kicsit. Aztán majd nemannyira.
Bízom benne - miként Nününél is mára már csak "így volt kerek a történetünk"-nek értékelem az előtte lévő nehézségeket, akadályokat amelyeket meg kellett ugranunk-, hogy úgy egy év múlva boldogan tartom majd a kezemben a második babánkat, s megnyugvással tölt majd el a szépsége, tökéletessége, s hogy valamiért így kellett történnie mindennek.
Előzmények:
