Óra közben kisurrantam, behúztam a konyhába egy széket, elővettem az előzőleg a hűtőbe készített piros táskát, s kipakoltam a pultra az injekciót és a fertőtlenítőkendőket. Bár a tanárúr felajánlotta, hogy segít beadni, vagy legalábbis felügyel engem, de megpróbálkoztam egyedül. Fájdalom nélkül hatolt át a vékony tű a hasamon igen könnyen összefogható húsos bőrön, mégis remegett a kezem, ahogy óvatosan adagoltam a benne lévő folyadékot, s hallgattam a tanteremből kiszűrődő előadást.
Ez mindig komoly esemény nekem, várakozással teli, izgalmas és reménykeltő. Valahogy úgy érzem, hogy nagy dolgok készülődnek odabent.......s már ki is számoltam, hogy július végén érkezik, ha.
Az augusztus tizenharmadikai inszemináció sikertelensége nem tört volna le annyira, ha a negatív teszteket követően időben megérkezett volna lajos. De nem jött. Egy hétre rá megint ott ültem a klínikán, s ugyan Csillagszemű még bizakodott, hogy esetleg mégiscsak terhességről beszélgethetünk a hormonvizsgálatokat követően, s Farkas is folyton ikreket emlegetett, én már tudtam, hogy nincs ott baba. A hormonok pedig engem izgazoltak, s teljesen azt mutatták, hogy a lajosnak márpedig meg kéne érkeznie. De nem jött.
Kaptam egy progeszteron készítményt, amit tíz napig szedtem, s amely abbahagyása után meghozza az elmaradt vérzést. De nem jött. Csillagszemű értetlenül állt a probléma előtt, s én kezdtem félni, hogy így maradok. Újabb vérvétel, hormonok, UH. Minden rendben, jönnie kell.
Végül pontosan két hónapra az inszeminációt követően megérkezett. Október másodikán.
Megint elkezdtem szedni a begyesbogyót, a 3.-7. nap között, összesen 5 darabot. Majd hétfőn, a 10. napon megtekintettük monitoron is a tüszőket, rendben érnek -e már. Igen. Jajdejó! Az egyik oldalon 17mm, a másikon 12mm, a méhnyálka 8 mm (megnéztem, és Nününél is ilyesmi volt). Még hagytuk érni, s tegnap este beadtam magamnak az injekciót a suliban.
A vizsgálóban azért megint hoztam a formám. Szépen bebugyoláltam a ferekamat a papirtörölközővel, ahogy kell, s felkúsztam a tárogatószékbe. Beszélgettünk a kedves nővérkével (lelkendezett, hogy milyen szépségesgyönyörűséges a Migyerekünk, akit magunkkal hoztunk és aki kint várt rám az előtérben - azért így mégiscsak más.....), s mikor már résnyire nyitotta a doktorúrnál az ajtót, ezzel jelezve, hogy készenállok, s én feltettem a lábaimat az égbe, vagyis a kallanytúkba, akkor jöttem rá, hogy nem vettem le a bugyimat......Kicsit sem voltam röhejes.
Holnap pedig hátha.
