Az első két napi vígenmegyekoviba után -ahogy amúgy az óvónéni is megjósolta nekünk- a harmadik nap reggelén nem akart menni. Annyira nem, hogy már itthon sírdogált, majd végig a kocsiban (a kemény 5 perces úton) és úgy vittem be a karomba. Nem hiszti ez, inkább amolyan bánatos, halk sírdogálás, ami az oviban sem ért véget. Megbeszéltem vele, hogy mi fog történni, átöleltem és annyit mondott, hogy jó, de tovább szipogott. Akkor is sírdogálni láttam, mikor mentünk érte délután, halkan pityeregve jött ki a fürdőszobából. Tegnap este pedig egy órán keresztül itatta az egereket elalvás előtt. Néztünk csillagokat, beszélgettünk, igyekeztünk túllihegés nélkül lelkesedni az ovi miatt, de nem volt hatásos. Reggel is így kelt, sőt, semmit sem akart vinni az oviba, egyetlen állatkát, babát sem. Szívem szakad érte. Ott kell hagyni, amikor sírdogál. És látom a képeken, hogy szomorú bent. Nehéz megállni, hogy ne tartsam itthon. Keményen fegyelmezem magam és ezerrel dolgozom, hogy ne gondoljak Nünüre a teljes agyammal. Elég, ha a lelkem sajog. Az óvodakezdés nehéz. Elválás.
