A maratoni délutánialvás (négyésfélórás??!!!-talán azért, mert végre nincs az a vad meleg) után felült, nagyonálmosan mosolygott rám, és azt mondta: "Anyucika. Puszika."- majd odabújt hozzám. Felemeltem, megölelgettem, beszélgettünk. Rádöltem egy díszpárnára, hogy kényelmesen lehajthassa a fejét a mellkasomra. Szeret ilyenkor még pihengetni egy kicsit. Ott feküdt a hasamon, és halkan magyarázott.
Egészen sokáig voltunk így. Elmondta, hogy megsimogatta a fejét a doktornéni, hogy homokozni szeretne a Nagyikánál, ahol a Pötyi, meg a Mici is lakik, hogy a Papa egy pókercsászár, hogy hol van Apaca, és hogy Ákos meg Dalmika hazamentek, és szeretne kukorucát enni, mert éhes, és megannyi hasonló fontosságokat. Válaszolgattam. Aztán felültünk az ágyban, Ő az ölemben kucorgott, s énekeltünk. Néha megfordult, megnézte az arcomat, és felnevetett, vagy hátravetette a fejét, hogy odaszoríthassa az arcomhoz, vagy mesimogatott. "Nünü ölében Anya....simogat" - mondta, és cirógatta a karomat. Csak ültünk ott, ringatóztunk összeölelkezve. Én pedig sírtam. A hihetetlen elsemhiszem érzésektől, amelyeket ez a gyönyörűséges Csodakisangyal duzzaszt bennem.
