Na jó. Mostanra már én is kigyönyörködtem magam a bánatos esőfelhőkben, tüzetesen megvizsgáltam a gyerekkel minden erretekeredő gilisztát, úgyhogy köszönöm szépen, már nekem is elég! Jöhet a jóidő.

Amikor Nünüt csak kitolom a kertbe, és akkorákat alszik, hogy csak az ott szorgoskodó, tévedésből a szomszéd ház gerendáján kopácsoló -ezzel az egész fatároló tetőszerkezetet megkongató- harkály ébreszti csak fel. 

Délutánra úgy elnyomta az idő, hogy azt hittem, leteszem és horpaszt estig, de nem. Csak tekergett körülöttem, nyűgösködött, aludt volna de mégsem, játszott volna de alig marad ereje. Fél óra összebújásoséneklés után ismét felült és hagosan felkacagott. Feladtam. Csukott szemmel, mozdulatlanul feküdtem tovább, lássuk, mit művel. Párszor még nevetgélt, hátha viszonzom majd. Szűk résen lestem, mitévő lesz. Csak ült az alvórongyiját szorongatva, és nem értette a helyzetet. Aztán odaszorította a homlokát az enyémhez, és ismét megnézte a hatást. Semmi. Homlokszorítás sorozatban. A helyzet változatlan. Egészen közelről nézegette az arcomat, majd simogatni kezdte a hajamat. Azt hittem, megzabálom. Ült ott a fejem mellett, mintha megcserélődtek volna a szerepek, és Neki kellene álmot lehelnie belém. A fejemre tette az alvórongyit, majd levette, hátha kukucsolunk. Azt sem. Végül rámmászott, és ott időzött egy picit, már-már úgy véltem, talán elaludt rajtam. Megnézett, aztán visszamászott, ezúttal úgy, hogy az egyik talpa az arcom elé került. Figyeltem ezeket a csodálatos kis bogyókat, a lábujjait a talpacskáin. Milyen szép. Ekkor eszébejuthatott a megoldás. Lemászott, a fejemhez kúszott, majd kijelentette "hátető". Nem bírtam tovább. Mindketten nevettünk.

Azért igen boldog voltam, mikor az előbb végre kidőlt, s kicsit végre szusszanhatok én is.

A nap meg süssön fel!