A kezemben a táskával, a gyerek kis elemózsiáskosárkájával és a karomra terített könnyű kiskabáttal, kikapcsolt szandálban csattogtam végig az előszobán, tekergtem be a konyhába, hogy hazaérkezéskor azonnal feltűzzem egy mágnessel a képet a hűtőre. Most már magabiztosan mosolygok, ha ránézek, pedig mikor megkaptam és kezemben szorongatva feküdtem a többi lány közé kigurított fehér ágyon, lopva nézegettem az övékét, hogy vajon csak az enyémen nem lehet látni semmit? De másokénál is csak egy pici, fehér szösszenet bizonyította, hogy ott vannak a kis embriók a helyükön.
A harmadik napon még hatan egyformán fejlődtek, ám mire a különélésünk ötödik napjának délelőttjén ott csücsültünk Csillagszemű íróasztalánál, golyóstollával a felénk fordított táblázaton böködve magyarázta, hogy közülük négyen kiugróan szépen fejlődtek, míg kettő lemaradt. Mint megtudtam, az 1AA jelű a "legtökéletesebb", Ők voltak négyen, míg AB-k jelezék a "kissélemaradtak"-ot. Némi szomorúság után ismét vigyorra állt a szám az előttünk álló nagy lehetőségtől.
A korom miatt visszakaphattunk volna három embriót is, ám végül hallgattunk az orvosunkra. Szerinte a három beültetés nem növelné akkora mértékben a terhességet, mint annak a kockázatát, hogy mindhárom megmarad, és akkor viszont egyet el kéne venni tőlünk párhetesen. Valamint így kettőt megkapunk, kettő pedig le lesz fagyasztva (éppen olyan furcsa erről beszélni, erre gondolni, mint megnézni Őket a mikroszkóppal...).
Rövidke megbeszélés után jött egy biológus, felkarolt minket és egy másik párral együtt felvonoltunk az emeletre. Ott átöltözés közben a helyes sorstársammal egyeztettük, kinek milyen története van, hány petével rendelkezett és hány embriót kap vissza (Ő pl. hármat, mert csak ennyi maradt és egyik sem olyan "jólfejlett", így a doktornő azt mondta neki, hogy biztosan nem tapad meg mindhárom). Virágos hálóing, amolyan popsikivillantós hátul, papucs, fejdísz, szájkosár, fehér lepedő körbetekerve.
Szokásom szerint pisiltem vagy háromszor (kötelezően magamnál hordom a popsitörlőkendőt). Majd míg vártam, hogy Farkast is szólítsák, beszélgettem a lányokkal. Ki petesejt leszívás után lábadozott, mások meg már szorongatták az első UH képet és nézték a plafont. Micsoda törétneteket lehet ott hallani??!!! Hihetetlen sorsok.......Ám igen jókedvű és hahotázó társaság volt.
Farkas jött, beöltöztette egy nővér, Őt zöldbe. Egymás mellett ültünk a kijelölt székeken és vihogva lefényképeztük a zacskós lábfejünket. Aztán szájkötő fel és behívtak minket a műtőbe, igen sürgetősen. Ott egy pillanatunk volt arra, hogy először én, majd Ő is megnézze a gyerekeket. Fantasztikus! Ha már ilyen módon történnek a dolgok, szeretem megtalálni benne a sok-sok csodát, amilyen pl. ez is. Mert ki az, aki láthatja a gyerekét már a fogantatás után 5 naposan? Csakis mi, akiknek lombikkal sikerül. Kis szederkéink ott nyomakodtak a kis üvegcsében.
Aztán én fel a tárogatóba, lábakat szét, lábtartóba be, alváz lepedővel diszkréten kitakarva, Farkas a fejem melletti székre irányítva. Gyorsan mennek a dolgok, rövid utasítások, nincs kecmec, sokan vagyunk ma, akik erre vagy arra a beavatkozásra várnak. Furószalag.
Doki jön, alig ismerem meg a szerkójában, csak a szép szeme látszik. Ismét megnyugtat a jelenléte, higgadtan, kellemesen, hallható gépies rutinnal elmagyaráz mindent, ami történik. Farkas a karomat simogatja és az arcomat fürkészi. Én a mennyezetet és próbálok laza maradni lent és befogadó a lelkemben.
Ultrahang bedugva, méhüreg lemérve, méhnyálka 9 mm. Remek. Most jön a kacsa, majd a katétert tolja fel, hogy megnézze, mennyire egyenes a járat. Az. Most a katéteren belül egy másik katéter. Kéri a biológust, aki átadja az embriókat és az oldattal felhelyezi a méhembe. Valami levegőt is magyrázott, ami bemegy ilyenkor, ami által pár másodperc múlva minden látható és leellenőrizhető, hogy a helyén vannak -e a kicsik. Igen. Kinyomtatja a képet és a kezembeadja. Mosolygós szemmel még intéz hozzánk pár mondatot, majd Farkast kurta utasítással egy nővér kiküldi, engem megkérnek, kússzak át a gurulós ágyra. Fájt? Csak egy kicsit, szinte semmiség.
Kicsit részese vagyok a kinti társalgásnak, de inkább azon mosolygok, hogy éppen most állapotos vagyok és ikreket várok. Bárhogy is lesz, van egy kis idő az életemben, mikor ikreket várok. Bárcsak maradnának! Állapotos kismama vagyok. Boldogsággal és izgatottsággal tölt el és elképzelek egy kisfiút és egy kislányt, vagy két kislányt. Ruhákat szeretnék vásárolni, valahogy tárgyiasítani, hogy hiszek benne. Majd holnap meghúzom a pórázt, ma még futkorászok boldogan.
Pisilnem kell, de nem merek. Tudom jól, mivel az inszeminációknál is ugyanezt játszottam, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz, de nem merek pisilni. Leírni is fura, de nem akarom kipisilni Őket. Nevetek magamon, ám mégsem megyek vécére.
Az intézeti látogatásunk utolsó állomása a nyilatkozat kitöltése, amelyben kérjük a két embrió lefagyasztását, majd kifizetjük az éves bérletüket, a húszezer forintot.
Furcsa. Csodálatos. Várakozásteli. Különleges.
Reggel gyöngyöket rakosgatok, este aplikátorral tunkolom a hormonokat. Egészen július harmadikáig. Akkor vérvétel.
Elmegyek a hűtő előtt és álmodozom. Nevük is van, csak nem merem kimondani.