Úgy tartom, hogy amit az év utolsó napjaiban csinálunk, az lesz a jellemző a következő esztendőre, így érdemes csupa mókás dologgal elütni az időt. Nem tudom, ki találta ki ezt a badarságot, még az is lehet, hogy én, aztán osztom az igét másoknak, mintha valami komoly hagyományokra visszatekintő babona lenne, nem is tudom:-)

Namármost, gurulós bevásárlókocsival nyomakodni a tömegben, agresszív, beszólogatós, kétszálvirsliértisölős népek között, a pult mögött ingerült kiszolgálókkal, egyáltalán nem olyan tevékenység, amit rendszeresen űznék, cseppet sem kedvencem a bevásárlás.

Minthogy igen kevés húst fogyasztunk, egyrész azért, mert nem hiányzik annyira, másrészt meg közismert, hogy nem vagyok egy nagy konyhaművész, nem valószínű, hogy átmennénk a hentesvizsgán, vagyis többnyire fogalmunk sincs, hogy melyik részeknek mi a neve, vagy éppen mi készül belőle. Általában elkapok egy kedveskinézetű nénit a pultnál, vagy megkérdezem fülemögéceruzáttűzős hentest.

Én a felvágottas sorba álltam, míg Farkas lecsapott az éppen üresen álló húspultra, hogy beszerezze a spagettihez való félkilónyi darálthúst. Elmondása szerint mikor odaért és elmondta, hogy mit is szeretne (kérdőn integetett felém, hogy milyen húsból, mire én vállrándítással válaszoltam, s a karjaimmal szárnyakat utánozva jeleztem, hogy pulykaféle kéne), pont akkor érkezett egy mutyihaver, aki odaszólt a pult túloldalán álló húsosembernek, hogy "Tónikám öregem, rakjál mán félre nekem úgy egy kilónyi karajt!", s belekezdett egy történet mesélésébe. Farkas türelmesen várt, gondolta, előbb a helyi protekciós karajost szolgálják ki, neki készül a méretes csomag. 

Tónikámöregem benyúlt a pultba, kirántott egy jókora darab húst, melyet gondosan becsomagolt átlátszó zacskóba, lemérte, s hatalmas erővel rácsapta a tetejére az árkódot, csak úgy csattant.

Akkor értem oda, mikor izmait megfeszítve -hogy rá ne boruljon a húsokra a nagy súlytól- hentesünk áthajolt a pulton, s a meglepetéstől lefagyott Farkasnak átnyújtott egy féldisznót, aki a döbbenettől engedelmesen át is vette, s tartotta a karjában az üveglap fölött!!??? "Ez miiiiiiiiiiiiiiiii, mit vettél???"-hebegtem értetlenül- "csak fél kiló darálthús kellett."

Jeleztük a tévedést, mire Tónikám bepipult (nyilván az ő blogjában úgy szerepelünk, mint két okostojás, akik megrögzött pultosizgatók, aljas gáncsoskodók, s direkt cicózunk vele az év utolsó előtti napján), visszaemelte a féldisznót, s közölte, hogy a bőröshúsokat nem darálják le.....Kezdtünk elveszni, s megismételtük a kérésünket "Elnézést, de mi nem ezt a félmalacot szeretnénk, csak ötvendeka darálthúst kértünk, ha lehet, pulykát...."

Miközben darált, próbáltam a lehető legjobban hasonlítani egy csigaszemre, hogy biztosan azt a darabot darálja -e, amit előzőleg kiválasztott....

Miután megszabadultunk a féldisznótól, ismét szétváltunk, hogy a lehető leghamarabb magunk mögött hagyjuk az ingerült közeget, így én az üdítők felé vettem az irányt, míg pasi egyedül állt be a virslisorba, hogy beszerezze az újévi bőrösroppanósat. Először huszonnégy darabot kért, majd hogy biztos legyen a dolgában, hozzátette "tizenkét párat legyen szíves". Még a pénztárnál sem néztem meg a zacskót, a pakolásnál sem tűnt fel, csak miután hazaértünk, mintha túlmérezeztük volna az adagot...

Fogalmunk sincs, hogyan jött ki a végeredmény, s nem sikerült megfejtenünk sem félrehallással, sem matematikai műveletekkel. 

Negyven virslit számoltunk le:-)