A meggyleves aljára leülepedett a sűrű rész, a tetején egy átlátszó, vizes réteg gyűlt össze, melyben apró kis rizstejpöttyök úszkáltak .Néztem, ahogy mozognak a furcsa, rózsaszínes vízben minden mozdulatnál, mikor egymás kezét szorongattuk a tényérok mellett. Nevettünk és sírtunk. Sírtunk. Felidéztük, milyen volt régen és Ő elmesélte, milyen volt a betegség utolsó hónapjaiban. Elfogyott. Csupa csont és bőr lett.Már alig beszélgettek. Tőmondatokra szűkültek a párbeszédek közöttük, mégis sokat mondtak el Róla. Hitt is a gyógyulásban talán, de inkább a Nagynéném miatt tartott ki idáig, akit negyven éven át szeretett. De valahol már máshol járt, kezdte elengedi az életet, vagy csak hagyta, hogy elragadja valami más. Csak pár hónap telt el azóta, hogy kimondták, amit még leírni is nehéz: gyógyíthatatlan, csináljanak bármit is. Alattomos, félelmetes, rettegett betegség. De Ők mégis mindent megpróbáltak. Reméltük, hogy hátha bejön ez vagy az a módszer, ami másnak is segített. A kilenc éves kisunokája karácsony előtt összetörte a malacperselyét és minden addig gyűjtött kis pénzét odaadta, hogy és azt mondta: „Nekem ne vegyetek semmit karácsonyra, nem kell semmi, csak hogy a Papa meggyógyuljon, vegyetek gyógyszereket!”.......

Úgy ment el, hogy a felesége és a gyerekei feküdtek mellette, simogatták, fogták a kezét, míg végül egy nagyot sóhajtott és nem volt már velük.

Azt mondta, nincs maradása, utána akar menni. Most már igazán tudja, milyen az, mikor megszakad a szív. Fáj. Megértem. De bíztatnunk kell. Nem mehet még, hiszen annyian szeretik és szükségük van rá.

Az amúgy is tépelődő lelkem ilyenkor méginkább átveszi az irányítást felettem. Miérteket keresek. Értelmet. Rettegek. A mileszháktól. Mi lesz ha.....mi lesz ha....Elborzaszt, hogy mindenkire előbb vagy utóbb ez vár....Kevesebb vagy több fájdalommal, kiszolgáltatottsággal, tudatossággal....Enyhíthet –e a hit a fájdalmon? Könnyebbé teheti –e a mindennapokat? Fel tud –e készíteni? Ha nem gyakoroljuk születésünktől fogva, tud –e még olyan mélyre gyökerezni bennünk, hogy kapaszkodó lehessen? Éjszakánként nem alszom. Kattog az agyam, szorongok. Fel tudjuk –e nevelni a gyerekeinket egészségben? Hogyan foagdható el az öregedés, az öregség, az elmúlás......

Nevetségesnek tűnnek máskor felnagyított semmitnemszámító dolgok....De aztán eltelik pár nap, hét, és megint fontossá válnak, pedig nem kéne. Szeretnék időt. Sokat. Rengeteget.

Közhelyes, giccses vagy akármilyen is, de kellenek a kérdések, érdeklődések, beszélgetések, ölelések, hangosan kimondott gondolatok, érzések.

Imádom az életemet, annyira szeretek lenni. Így ahogy vagyunk. De haragszom, haragszom arra, aki kitalálta, vagy ami így mozgatja az univerzumot, ebben a körforgásban, betegségekkel, balesetekkel, háborúval, végességgel.....

Felkavartuk a meggylevest. Én bekanalaztam, míg Mérike beszélt. Ő pedig, miután kihorgászta a meggyeket belőle, megkérdezte, nem baj –e, ha megissza a tálból, és felhörpintette.