Aki azt mondogatja, hogy nyugodjak meg, meg hogy ne idegeskedjek, mert árt a kisbabának, az nem érti, hogy nincs egy lélekkikapcsolóm, vagy egy szívsajgásszabályozóm, mint a rádión a halkítógomb, amit csak át tudnék húzni a minimális szintre. Ezekkel a kutyákkal olyan szoros a kapcsolatunk, olyan nagyon régen vagyunk együtt és olyan szeretetben élünk, hogy nem lehet csak ésszel gondolkodni a mostani eseményekről. 

Farkas könnyeiből sosem mutatott ennyit a húsz év alatt, mint amennyit láttam az arcán legördülni. Tegnap délután is bement meglátogatni Alfit, aki annyira örül neki így is, ebben a sanyarú helyzetében. Fantasztikusak a kutyák, hogy a hozzánk fűződő viszonyukat, a boldogságukat, ha meglátnak nem befolyásolhatja semmi, tiszta szeretet és kész. Sírva hívott fel, hogy még mindig nem tud lábraállni Alfi, pedig próbálkozna. Az oldaáln fekszik, a fejét is nehezen tudja mozgatni. Este is hívtuk - Nünü szeretett volna érdeklődni felőle, mert nagyon várja haza. Elmondtuk neki az igazat, hogy elütötte egy autó, mert fekete és nem láthatták jól, meg ugye nem hall, és nem vette észre, hogy jön valami. Annyit mondott, hogy "kár, hogy nem fehér". Nagy kerek szemekkel kérdezősködik, hogy mi lesz vele, örökre ott kell maradnia, mikor jöhet haza, meggyógyul -e és hasonlók. Nehéz visszafogni a szomorúságunkat, miközben kiszáll a kádból, libeg körülött a két copja és azt mondja: "Csacsi öreg medvénk, mikor jössz már haza?", majd lábujjhegyen betipeg és ezt ismételgeti. Ma fél 11-kor kell hívni a kórházat.

És ha még nem lenne olyan nehéz a lelkünk, mint egy vagon ólom, akkor itt van Fügi. Akit egy hete viszünk az orvoshoz, és mindig csak legyintettek. Hát tegnap egy másik doki vizsgálta, rögtön mondta Farkasnak, hogy méhgyulladásra gyanakszik. Sürgősségi vérvételt kért, de annyira, hogy maga ment el valami véradatért még este, és fél kilenckor felhívott minket. Méhgyulladás, ki kell "pakolni" mindent Fügiből. Bár rémesen hangzik, de kérdeztem, hogy akkor ez olyan, mint egy ivartalanítás, utána szépen felépül és kész? De Ő nem bíztat. Azt mondja, olyan rossz a helyzet, annyira vészes a véradata a kutyának (persze, egy hete kilincselünk ott, mondogatjuk, hogy ez nem csak a meleg meg a fogkőleszedés miatt van, és arra is csak legyintgettek, hogy nem eszik 6 napja), hogy nem akar hitegetni, nagy a valószínűsége, hogy belehal a műtétbe, de ha nem csinálja meg, akkor mivel az utolsó pillanatban vagyunk, pár óra és elpusztul. Kérdeztem, nem lehet -e még tegnap éjjel műteni, de nem, mert kapott valami gyógyszert, aminek este hatnia kell. Ma 11-kor műti. Nem is értjük. Két kutyánk küzd az életbenmaradásért, egymástól függetlenül, két kórházban??!!!! Dehát nem arról volt szó, hogy nem csap villám ugyanoda egyszerre, vagy hogy is van ez?????

Fügi gyenge, nyilván fájdalmai is vannak és már egy hete, hogy nem eszik. Remeg, de azért mindig csóvál Ő is, mikor meglát. Ha teheti, engem követ és ha csak egy pillanatra megállok, leteszi a fejét a lábamra. Ha kinyitjuk az ajtót, rögtön eltűnik a kertben és elbújik mindig ugyanazon bokor alá, amit sosem csinált. Ma meg egy gödröt kezdett el ásni. 

Annak ellenére, hogy tegnapelőtt nem aludtunk az izgalom és Alfi keresése miatt, tegnap sem tudtunk sokáig. Elaltattuk Nünüt és beszélgettünk, sírdogáltunk felváltva. Vajon, ha már így kuszálta a dolgokat a sors, megadja -e nekünk, hogy mindkettő felépül? Vagy kegyetlen -e annyira, hogy mindkettőt elveszi tőlünk? És miért egyszerre? Annyira ördöginek tűnik ez a mai 11 óra, hogy mindkét helyen akkor döntenek a kutyák sorsa felől? Még az is felmerült bennünk, hogy talán azért kell fizetnünk most, hogy a kicsi Rózi velünk maradhatott? Hogy ennyire harcoltunk a sors ellen, hogy nem hagytuk magunkat? Várunk. Farkas nem ment be ma dolgozni, csak Nünüt vitte oviba. Én nem mentem diabetológiára.

És egy durranás így a végére. Ebben a pillanatban tettem le a telefont, most hívott Farkas, hogy leadta Nünükét oviba, majd utána kidurrant a bal hátsó kereke, megy az autószerelőhöz.