Az új taktika szerint (meg ugye most azért is, mert ágyhoz vagyok kötve) Apaca viszi oviba Nünüt, aki így könnyebben szakad el tőlem reggelente itthon, mintha bemennél Vele az oviba. Mondjuk azt nem állítom, hogy az apjáról könnyek nélkül megválik, de kicsit jobb a helyzet nélkülem. Általában sírdogál egy kicsit, ritkábban ráfonódik a lábára, vagy könyörög még egy ölelésért. Tegnap volt az első nap, mikor Farkas így hívot fel: "Képzeld, felmentünk, odaszaladt az asztalhoz, ahol a lányok játszottak és vissza sem nézett. Egy darabig álldogáltam a lépcső tetején, hátna visszafordul, de nem. Úgyhogy csöndben elkullogtam." Mikor pedig ment érte, Nünü megkérte, hogy várjon még rá lent egy kicsit, míg Ő felöltözteti a babákat a csajokkal. Ovónénik szerint cuki, sokat dumál és jó a humora, mindenben résztvesz, viszont még mindig nem eszik semmit, az ebédhez hozzá sem nyúl. Max. pár falat almát hajlandó megrágcsálni. Meg ami még fura nekem, hogy itthon úgy rajzol, mint egy iskolás, hihetetlen, miket vet papirra, az oviban meg úgy, mint mikor kb. 1 éves volt, olyan firkákat kanyarít a rajzlapra.
Vidáman indult el itthonról (feleklés után nyafog egy kicsit, mikor rákérdez, hogy mit a program ma és meghallja, hogy ovi), ráadtam a kabátot, sapkát, sálat, elnevetgéltünk, majd szétpuszilgatta a fejemet, a bombijaimat (a bombi a mutató- és hüvelykujj közötti hártyás bőr, azt imádja morzsolni rajtam, és csak az enyémet hívják bombinak, senki másét:), megölelgetett. Az ajtóból még visszaszaladt, én legugoltam hozzá és Ő egészen közelhajolva, komoly ábrázattal, félig súgva így szólt:
"Anya! Majd jövök délután. Addig ne add oda magad másnak!" Aztán határozott, susogós léptekkel elindult lefelé a lépcsőn.
