Tizenegy felé járhat már, mire elkókad a sok táncolástól, elmeséltünk száz mesét és végre bevackolódunk az ágyba. Korom sötétben fekszünk ketten, Ő meg én. Szeretem ezt a csendet, csak a tücskök zenéje szűrődik be a résnyire nyitott tetőablakon. Aztán halkan megszólal:
"-Anya! Tegnap azt álmodtam, hogy kerestelek mindenhol, de nem leltelek sehol. Lehet, hogy bújócskáztál, csak nem vettelek észre? Megmondod hol voltál az álmomban Anya?
-Ott voltam Nünükém a réten, papirsárkányt eregettem azt hiszem.
-Jó, akkor ma én is azt álmodom és találkozunk! Majd nagyon örülök neked Anya!"
Megint csend. Talán már alszik. Átfordulok a másik oldalamra. Suttogva megszólal ismét:
"-Anya! Átfordulnál magamhozfelém erre? Nem érlek el, olyan messzire gurultál. Tudod Anya, sötétben csak a kezemmel látlak!" - megfordulok, Ő kitapogatja az arcomat a kis tenyereivel és megsimogat. "szia! most már látlak." Így alszik el, kis kezei lassan legurulnak az arcomról, ahogy elernyednek.
