Az éjszakai halovány fények is látni engedték az elhanyagolt, romos homlokzat szépségét, a máladozó domborműveket, mesteri kőerkélyeket, művészien hullámzó tetőíveket. Könyököltem a kórház negyedik emeleti ablakában, bámultam a szemközti ház felső ablakában széltáncot járó narancssárga függönyt, ahogy ki-be lengedezik a résnyire nyitott kereten. Milyen kár, hogy hagyják így tönkremenni ezt a pompás épületet! Aztán Nünüre gondoltam, akit álmában hagytam otthon, riasztva Nagyikát és Pötit, hogy Farkassal berobogjunk a kórházba, ahol szültem. Csak éppen most a méhen kívüli beágyazódás rémes gyanujával a lelkemben.
Nem csomagoltam be semmit, bízva kicsit még abban, csupán téves a riasztás, így pár órával később egy kórházi, piros pecséttel ellátott kicsitsemcsinos hálóingben, ismeretlen álomszuszogások között, fülledt meleg kórházi szobában vártam a hajnalt. Lassan elfogadtam, hogy nem maradhat velünk, mert rossz helyre fúrta be magát, a jobb petevezetékbe, amit az imént ultrahangon is látott az ügyeletes orvos.
Szünni nem akaró szúró-nyomó érzés állt be az alhasam jobb oldalán, valahol a petefészek környékén, mintha egy éles kavics akadt volna be. Ezt megspékeltem egy erős hányingerrel és folytogató savas érzéssel, gyengeséggel, amire már csak hab volt a pánik, ami urrá lett rajtam. Pöti alig bírt eltámogatni a kocsihoz, de azért megálltam gyönyörködni a teliholdban. Farkassal szótlanul hajtunk végig, át a városon.
Éjjel fél három. Széttárt lábakkal ülök a sosemlátott kényelmetlen tárogatóban. Az imént hallgattam végig az ügyeletes orvos lenéző szövegét, hogy csak jajgatok feleslegesen, lombikból nem lehet méhen kívül a gyerek, meg honnan veszem ezeket a hácégé értékeket, hogy egyszer stagnál, máskor meg kiugróan magas. Totál zokninak és nyafogósnak néz, aki képes háborgatni a kényeskedésével az ügyeletet, mikor nekik jobb dolguk is akad. Elhangzik az első aggasztó mondat "A méhében nyoma sincs terhességnek.", aztán kalimpál tovább odabent az UH berendezéssel. Kicsit később magyarázni kezd a mellettem álló nővérnek, valami gyűrűről, meg tubáról, repkednek a latin szavak. Már tudom, belátta, tévedett. "Mégiscsak itt van ez, látja, a petevezetékben." - és felémfordítja a monitort. Egy fejete valamit látok, de hogy hol, azt nem tudom, csak abból, amit mond. Az alvázamban hagyja a szerkezetet, ennél fogva továbbra is égnek meredő alvázzal fekszem, s szól a nővérnek "Hiába, hogy Nándi ideges és mérges lesz, de ide kell hívnunk" - azzal a nővérke megy ébreszteni. Ügyletesem egyik kezével a szerkezetet tartva, másik kezével a szétfeszített térdemre könyökölve, erre fejét álmosan lehajtva magyaráz. Azt gondolom, ilyet már mégsem kéne csinálni, hogy kocsmapultnak használja a lábamat, nem is ismerjük egymást, mégiscsak túlzás és lealázó, de hogy merném ezt jelezni felé ebbe a szituációban? Még mindig azt magyarázza, hogy lehetetlen, hogy lombikból itt tartsak, és rosszallóan kritizálja a beültetős klínikát "Mi a sz.rt csinálnak ezek ott, hova tették a gyerekét magának? Gondolom egy egész vagyont fizetett ezért?" - nem válaszolok, a plafont bámulom.
Megjelenik Nándi, a főfőügyeletesfőorvos (Farkas kint a folyosón azt hitte, takarító). Ősz haja borzas, alig látszik a szeme, most keltették fel. Köszönök. Nem viszonozza, de még csak rám sem bagózik, a monitort nézi. Egyeztetnek. Ő sem látott még ilyet, nem is érti, hogy lehet lobiknál ilyen és mi a sz.rt csinálnak ezek ott a puccos klínikájukon. "Vegyétek fel aztán majd meglátjuk." - majd hátat fordít és szerintem járás közben visszaalszik.
Megint kicsit vérzek. Most már kezdek érdekes lenni számára, ha már Nándi se látott ilyen csodát......Röhej. Csiga lassan felveszi az adataimat, pedig alig kell valamit írnia, mivel ott szültem, minden benne van a gépben. ......hat sikertelen inszemináció, méhen kíüli lombik, hirtelen magas vérnyomás.....aztán odaböffenti "Ha ennyire macerás volt az első terhessége, látom, meg most is ilyen bajai vannak, minek magának második gyerek? Megint végig akarja ezeket csinálni?" Mit is reagáljak erre......Hogy lehet ilyet mondani? Nem orvosnak tetszik lenni? Kicsi empátia netán? Hm? Itt ülök ezen a béna széken, negyed órán át kavartak bennem az UHbottal, most közölték, hogy meg fog halni a gyerekem, mert rossz helyre ágyazódott, hát hogy lehet ilyet kérdezni. "Doktor Úr! Bár csak végigcsinálhatnám legalább még kétszer, és lenne még két olyan szép és egészséges gyerekem, mitn akivel olyan macerás volt az első terhességem." - válaszolom és remélem, hogy most már csak a kurta válaszokra lesz kiváncsi, hogy hány kiló vagyok, mit ettem és kinél szültem. Még megkérdezem, mi vár rám, amire nem tudja a választ, szerinte sok vérvétel és hácágéfigyelés.
Másnap reggel Dr Kimondhatatlannevű külföldi orvos mosolyogva nevemen szólit. Kedves, üde színfolt. Bátorít és sajnál. Ő is látja a jobb petevezetékben a babát. Szerinte még él. De persze nem maradhat ott. Egyelőre figyeljük a véreredményeket. Jó.
Szobatársak jönnek-mennek. Hihetetlen története van mindenkinek, s egyben szomorú is. Érdekes és kedves emberekkel találkozom, sokat beszélünk és a szerencsétlen helyezetünk ellenére nem kevesebb a röhögés sem. Minden estétől együtt koplalok a másnap műtétre várókkal, mert aláírattak velem egy papirt, hogy bármikor megműthetnek sürgősségivel, mert öt perc alatt elvérezhetek, ha kipukkan a gyerekem, vagy mi. Jó ezt hallani, s naponta többször is elismétlik. A szobatársak már ezzel cukkolnak. Igyekszünk mindenből viccet csinálni. Éppen azt játszuk, hogy felveszem a rendelést, kinek mit hozzak vacsorára (koplalás van). Az éppen ügyeletes nővérke elkap pár mondatot. Nem érti a viccet. Nyomatékosan rámszól, hogy nem ehetünk. OK.
Másnap megérkezik a saját orvosom, akinél szültem volna, csak éppen nem volt itthon. De kedvelem. Elkísér egy másik UHvizsgálóba, egy legmodernebbe, ott megnéz. Előtte elszaladtam pisilni, most mégis bepisilek, mikor a jobboldali résznél birizgál. Fáj. De Ő nem lát semmit, semmit. Mindkét petefészekben van egy-egy ciszta, de szerinte felszívódik majd, a stimuláció miatt lehet. Én állítom, hogy ott van, mert fáj, amióta bejöttem, de nem látja. Várni kell, hogy mi lesz a hácégével, ami másnap is 1800 körül van, szóval nem csökken. Jó.
Délután egy újabb orvos. Ő már a negyedik, aki a nevemen szólit. Még nem találkoztam vele. Éppen két KVt tartok a kezemben, majdnem leég a tenyerem, ahogy hozom fel a szobatársamnak, aki egy éve pont itt és pont ezzel feküdt be, mint most: három hónapos terhes, de a baba már nem él egy ideje, nem fejlődött, küretre vár. Szóval elkap az ajtóban, s a keretnek támaszkodva közli, hogy holnap lesz egy küretem. Érdeklődöm, hogy demiért. Azért, mert a hcg lement 770-re, szóval már nem él a terhességem, és ha a küret során kihalásznak szövetet, azt elküldik a laborba, és két hét-megsürgetve talán egy hét-után jön az eredmény, hogy ott volt a terhesség, akkor kizárhatjuk a méhen kívüli lehetőségét. Előállok azzal, hogy dehát ott látták a jobb petevezetékben a többiek, az egyes és a kettes doki, de Ő azzal érvel, hogy a saját dokim meg már nem látta ma. Kérem, nézze meg Ő is, mit számít már nekem egy kis tárogatás. Nem nézi, állítása szerint Ő nem egy nagy Uhszakdoki. Továbbra sem értem, hogy mi a jó abból, ha eddig sem láttak a méhemben terhességet, hogy kikapargatják? És ha közben kipukkan a petevezetékben? És addig itt dekkoljak a kórházban?
Farkas eléri a saját dokimat telefonon. Ő a saját feleségének sem csinálná meg a küretet, mondja, így nekem sem javasolja, de ha akarom, bejön és megcsinálja. Szerinte felesleges, mert csökken a hácégé, ha volt is ott valami, majd kitisztul, addig mehetek másnap haza, majd időnként be kell járnom laborra meg UHra. Nem túl megnyugtató.
Este jön a küretetjavaslós doki, kérdezi, hogy döntöttem. Magyarázom, hogy mégis a saját dokimra kéne hallgatnom, mert itt mindenki mást, mond, nem tudok dönteni, így ez a legjobb megoldás. Nem ért egyet, vitatkozik és láthatóan bosszantja, hogy a szobatársak előtt hepciáskodom, akik szerint is egyre röhejesebb a helyzetem, és Ők is már a sokadik véleményt kénytelenek meghallgatni. Azért megint nem eszem délutántól, éjféltől meg nem is iszom.
Reggel elkap a folyosón Dr Kimondhatatlannevű és a szobájába invitál egy kis beszélgetésre. "Na, hogy döntött?" - érdeklődik tényleg kedvesen, ám engem továbbra is kihoz a sodromból ez a pár napja sokat hallott kérdés. Hogy tudnék én dönteni, mikor öt különféle véleményt hallottam és nem vagyok tapasztalt szakrétő a témában? Gyerünk át a vizsgálóba. Újabb UH, ott van az a jobb oldalon, ki kell venni a jobb petevezetéket (egyébként Dr Csillagszemű is hívott, aki azt kérte, hogy ha tényleg ott van, akkor ne hagyják bent a sérült petevezetéket, ki kell venni), Ő majd megműt (saját dokim is azt mondta, hogy ha erre kerül a sor, ez az orvos fog műteni, mert ebben Ő a profi). Hamarosan jönnek értem és visznek a műtőbe.
Kifelé menet összefutok az előző esti küretes dokival, aki szintén "Na, hogy döntött?" - lehiggadva mondom, hogy a petevezetékre szavaztam, Dr Kimondhatatlannevű imént állapította meg a méhenkívülit és megműt. Ezen felhúzza magát, magyaráz, hogy az biztosan nem jó, nem lehet ott, meg ilyen hácégé melett dehogyis, küret kell, értsem meg. Közvetlenül mögöttem feltűnik Dr Kimondhatatlannevű, így most már Ők folytatják a vitát, én lelépek és visszavackolódok az ágyamba, tájékoztatom a szobatársakat, majd hívom Farkast, aki már nem tudja követni az eseményeket de rohan.
Tíz perc múlva jön egy nővér és letesz egy nyilatkozatot az ágyam végébe, hogy írjam alá. Rajta felirat: "nyilatkozat küret elvégzéséről". Na ne, hát én ezt nem írom alá, most egyeztem meg az orvosommal, hogy petevezetékeltávolítás lesz, semmi küret. Megtagadom. Közben hív Meskebarátnőm, már Ő sem tudja kibogózni az eseményeket, pedig az nagy dolog, mivel folyamatos kapcsolatban vagyunk. Öt perce beszélünk, mikor berobog Dr Kimondhatatlannevű és kérdezi, miért nem írom alá? Leteszem a telefont, de nem bontom a vonalat, így Meskebarátnőm hallja a beszélgetést. Igyekszem elmagyarázni, hogy nem erről volt szó, a saját orvosom is ellenzi a küretet, mi az értelme, meg hogy mindenki mást mond, örültem, hogy végre tudok valami biztosat, minek küret????!!!! Dr Kimondhatatlannevű közli, hogy imént egyeztetett a saját dokimmal telefonon, küret is mehet (szerintem amúgy az előző küteretes dokival való vita során döntöttek úgy, hogy akkor ha már alszom, mindent megcsinálnak, nem akarnak ebből szakmai vitát), meg egyébként is. Nem túl meggyőző, de a végén már azt mondom neki felemelt kézzel, hogy tudja mit, legyen az, amit Ő mond, nekem elegem van, csináljanak amit akarnak, mindent aláírok. Papirral a kezében távozik. Meskebarátnőm mindent megért, nem is hisz a fülének.
Lefürdök, csupaszra vetkőzöm, fülbevalókat ki. Fenekembe egy nyugtató koktél, kézfejembe egy branül (amit rossz helyre böknek, így a következő két napban nem tudok aludni, mozgatni, majd mikor eltávolítják, az egész kezem bedagad, még most sem az igazi). Kedves, szimpatikus műtősfiú jön (ugyanaz, aki a szülésnél is volt), ezres kezébe bedug. Kérem, had másszak át a toligálóra, ne emelgessen. Megengedi. Farkas befut, végig jön velem a műtőig. A műtőben sokan tolonganak. Hideg van. Akárhogy kérem, itt már nem mászhatok át, emelnek. Lábaimra és az egyik kezemre valami anyagcső kerül, a másik kezembe infúzíó, s mindenemet lekötözik. A széttárt lábaim lefelé állnak, nem a megszokott felfelé pozícióban. Fejem felett hatalmas lámpák. A mellkasomra valaki korongokat erősít, a monitor csipogni kezd, hallom a szívverésemet, ahogy egyere gyorsul, majd próbálom lelassítani. Ezer kérdés. Itt sem nagyon hiszik a lombikos méhenkívülimet. Pedig de. Mesélek az előző terhességemről, a kislányomról és hogy még két gyereket szeretnénk, mert én háromgyerekes lélek vagyok. A csupabáj altatóorvoslány, aki egy órával ezelőtt a szobámban tájékoztatott a hogyanleszről, most is mellettem van. Megkérdezi megint, hány kiló vagyok. Csak nagyon halkan suttogom. Nevet. Megérkezik Dr Kimondhatatlannevű, bíztat, hogy vigyázni fog rám. Örülök, hogy az Ő keze között leszek, ha már így alakult. Az arcom elé emelnek egy maszkot, lélegezzek, lassan majd szédelegni fogok. Gondoljak valami szépre. A kedves altatóorvoslány mesél nekem "Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány, akinek három gyereke született...." és itt már valahol messze járok.
Sokáig nem emlékszem semmire, csak elmesélésből tudom. Ahogy kitoltak a műtőből, Farkast tájékoztatta a doki, hogy minden rendben, mindent megnézett kamerával, a szerveimet, bélésemet, minden ok. Jó, hogy nem halogattuk tovább, mert már vérzett az embrió körül. Én azt hajtogatom folyamatosan, hogy "Két centi, két centi, ha két centivel odébb ágyazódik be, most itt lehetne velünk! Már neve is volt. Cipőt is vettem neki. Két centi, két cenit....." Meg még egyéb szomorúságokat is mondtam, amit Farkas nem mesélt el nekem, de van egy kis emlékfoszlányom, hogy fogja a kezemet és könnyezik, törölgeti a szemét. Aztán ezerszer kérdeztem meg Tőle, hogy jól vannak -e a szobatársaim, de erre sem emlékszem. A lányok is mesélgettek, hogy milyen aranyos voltam ekkor, de semmi sem dereng.
Most meg már itthon. Három vágás van a hasamon, mint valami utcai harcosnak. A köldökömön és a bugyivonal alatt jobb- és baloldalon, két-két öltéssel összefogva. Persze fáj. De majd jobb lesz. Tegnap már az oldalamon is tudtam egy picit aludni. Ez jó.
Nem akarok dramatizálni. De a képet a hűtőről nem vettem még le. Megint nem tudom, hova tegyem.
Volt időm gondolkodni, sok dolog eszembejutna még. Mint pl. Farkas, mikor kértem, hogy vegyen nekem pár bugyit és hálóinget, s úgy vásárolt, hogy előtte elküldte ememesben a kínálatot, hogy válasszak. Meg vett két könyvet, de egyik rosszabb volt mint a másik, úgyhogy visszavitte, és megint Nünü járt jól, hogy kapott öt új mesekönyvet. Meg ahogy műtét után elájultam a vécében. Meg ahogy beszárítottam egy szobatársam haját, akinek két nappal azelőtt vették ki a méhét.
Van mit feldolgozni.
A hétvégi varratszedésig adok időt maganak a sebeim nyalogatására. Aztán indul az új fejezet, amelyből megtudhatjuk, mikor lesz a következő lombik, hogyan vesztek el jó pár kilót a súlyomból, milyen új dolgokat próbálok ki és hogyan örülünk a kétcsíkos tesztnek, majd a megerősítő vérvételnek, végül pedig az első szívhangnak.....
