"Anya! Megölelnéd a két kezeddel az arcomat és nézzük egymás szemét?" - kérte kedvesen, miközben az ölembe fészkelte magát és leült velem szemben. Apró, nekemlegszebb arcocskáját a tenyerem közé vettem és csak néztünk egymás szemébe hosszasab. Leírhatatlan. A szépsége, a bája, az érzékenysége és ez a fájdalmas szeretet, amiről annyit beszélek mostanában. 

Reggel. Fél-egy órán át bújik még hozzám, kicsit visszaalszik, átgurul az apjához, majd megint vissza hozzám. Mindig így megy. Felül, kis kezével elsimítja az arcába hulló csigahajakat és így szól: "Anyaca! Súgok egy titkosdolgot a füledbe." Odakúszik a nyuszis hálózsákjában, egészen közel hajol, szinte bekapja a fülemet: "Nagyon szeretlek. De még hogy!"

Ui: Szuper a kalap Lius!