Hamar lezajlott a vizsgálat. Nem egy esztéká, ahol órákig kell várni (miután már kivártad a 3 hónapos előjegyzési időt.....ezzel szemben itt pár nap múlva már turkálna a bélésed között...no persze itt keményen fizetni kell). Amint megérkeztünk már jött is a tünemény főnővér, betessékelt a vizsgálóba, hogy elmondja, mire kell felkészülnöm. Felső le, kékszerkó fel, s míg hosszabb leíró részekre számítottam a felkészítés rövid és tömör volt, szisszent is a gégémre az érzéstelenítő  s már ott is feküdtem az oldalamon, fejem alatt nyálcsöpögtetésre szánt kendő, számban műanyag tölcsér. 

Majdnem végig néztem az egészet a monitoron, színesben. Nem  mindennapos, hogy láthatom a nyelőcsövemet, gyomorszájamat, gyomromat. Egyedül a mintavételnél fordítottam el a tekintetemet, mert azt már én sem bírtam, mikor a torkomon letolt, vastagabb hüvelykujj átmérőjű csőbe még bevezetnek valami csippentősvégű drótot, hogy azzal mintákat szedjenek a szövetekből. Mikor pedig ezeket kihúzzák, a külső cső berezonál és annyira furcsa érzést kelt, hogy ettől erős hányingerrel küzködtem, de inkább a tudat miatt.

A csövet, amit letuszkolnak le kell ám nyelni, ami nem is olyan egyszerű a lezsibbasztott gégével meg az érzéssel, hogy nyeljek le egy slagot???!!! Míg le nem ér, az kellemetlen, Lent is éreztem rendesen, de mivel a monitoron figyeltem a mozit, nem zavart annyira. Viszont, amitől tartottam, a büfizés, na az volt. Nem olyan kis apró, úrinős, hanem hatalmas erővel feltörő, rémesen mély, öblös hanggal égetősdi típusú. A bepumpált levegő jön ki folyton, aminek a nővérke örült és biztatott, hogy ez bizony jó, mert ettől nekem könnyebb lesz. Ezt mondjuk nem vettem észre. Az egész nem tartott 5-10 percnél tovább. De valóban, az enyhe fájdalom, az ijesztő új tapasztalat, az öklendezés, büfizés sem olyan rossz, mint a kiszolgáltatottság érzése, amire előre felkészített a nővérke (aki tényleg szuper volt, végig simogatott, beszélt hozzám).

A vizsgálat után még egy bő negyedórát üldögéltem a doktor úr asztala mellett, míg Ő megírta a látottakat, megmutogatta a fényképeket az apró rekeszizomsérvről, a sérülékeny gyomromról, amelynek fala bevérzett, amerre a csövet letolta, a kis piros foltról, ahonnét mintát is vett. Mutatott néhány felvételt, amit csak azért csinált, mert állítólag nagyon szépek a bélbolyhaim, höhö. Nekem annyira nem tetszett, de szerinte isteni képek lettek, és ez bizonyítja, hogy nyoma sincs nálam lisztérzékenységnek, bár nem is gyanakodtunk rá. Eredmény 10 nap múlva. Lombikot nem javasolja, míg nem látjuk az eredményeket és hogy kell -e valamilyen kezelés. Lekonyultam. Üzenetet hagytam Csillagszeműnek, visszahívást kértem.

Később, míg Farkasra vártam -akit altatásban vizsgáltak alul és felül- a recepción a kezembe adtak egy vendégkönyvet, hogy írjak bele. Egy darabig lapozgattam, de képtelen voltam egy sort is kigondolni, amit papirra vethetnék.

Meghallottam, hogy a főnővérlány gyümölcsnapot tart, úgyhogy kirohantam és telepakoltam egy vesszőkosarat külöféle gyömölcsökkel és átadtam szeretetteljes ölelés melett. Annyira bájos, kedves, segítőkész, szeretnivaló volt. Kellett egy hálajel.

Próbáltam olvasni, netezni, de a sorok nem jutottak el az agyamig. Farkasnál jártak a gondolataim, aggódtam érte és a szívem tele volt szeretettel iránta. Mikor végre bemehettem hozzá még félkábán aludt. A számat egy sóhajtóssajnálós "jaj" hagyta el, ahogy megláttam Őt a fal felé fordulva, a kék ruhában összegömbölyödve a paplan alatt....belefájdult a lelkem. Odabújtam hozzá, puhán simogattam  és suttogtam. Az én magas, erős kedvesem, aki mindig biztonságérzetet sugároz, akire mindig támaszkodhatom, akinek folyton van egy sajátos, humoros megjegyzése a vacak helyzetekben is, állandóan elő tud húzni valami bíztatót mikor én bánatoskodom vagy aggódom, s akinek olyan nagy a keze, hogy az enyém elbújik benne....... .most törékenynek és kicsinek tűnt. Megkönnyebbülés volt meghallani a hangját: "Szia Boszikám, itt vagy? ..... Ne haragudj Kisvörös, de kiszisszen belőlem alul a levegő, amit befújtak....nem túl kellemes.....olyan vagyok, mint egy rossz állatkerti lufi...nyugodtan kössél madzagot a lábujjamra...." 

Sosem gondoltam volna, hogy romantikus tud lenni egy ilyen helyzet, mikor a résnyire nyitott ajtón át beszűrődik a hátsóbélkukkantó zaja, hallani az orvosok beszélgetését és hogy éppen a hetedik polipot távolítják el a páciens alvégén át, majd kitolják a mellettünk lévő elkerített pihenőben, s a meghitt beszélgetésünkbe néha beletrombitál a feneke (van akinek szisszen, másnak ezek szerint trombitál). Csacsogtunk a gyerekről, felidéztük az aznapi mondásait, és megegyeztünk, hogy szeretnénk még ötven évet élni egészségben, együtt, hogy sose kelljen egymás kórházi ágya mellett állni.....

"Nem volt rossz az altatás. Mielőtt elbóbiskoltam, az altatóorvos kérte, hogy gondoljak valami szépre, tavaszi mezőre, tengerpartra....de én Rátok gondoltam, Rád és a Kistündérre....."