Betegek vagyunk. És ez most nem afféle anyatájszólás -amikor rémesen többesszámban beszélünk a gyerekünkről-, hanem tényleg őisénis. Egy hete. Egyszerre kezdtük, majd Nünü egy kis esti lázzal és kúppal úgy látszott, letudta az egészet, maradt az orrporszívózás. Örültem, hogy csak engem kapott el annyira, hogy két napig alig bírtam vonszolni magam, láz, borzasztó köhögés és orrfújás, miegymás. Erre szombat reggelre belázasodott és egész nap nem sikerült levinni a megemelkedett hőmérsékletét.

Éjszaka óránként hívtuk az ügyeletet, ahogy megbeszéltük velük, s beszámoltunk minden fejleményről. Pocsékul volt. Sem a kúpok, sem az éjféli fürdőzés Apacával nem volt elég hatásos, maximum egy rövidke ideig. Egész éjjel néztük, rendesen veszi -e a levegőt és tanácskoztunk, hogy bevigyük -e a kórházba -ahol rögtön benttartják, branül, stb.-, vagy várjunk. Jó sok hó is esett, nem tudtuk, hogy meddig jutunk le a dombról.

Reggelre jobban lett, az előző napi fekvős mesenézés, ágybanolvasás helyett lemenni támadt kedve, rajzolt, hintázott és láztalan volt. Azonban este megint visszaesett. Most már ugatósan köhögött is, a láza is makacsan kitartott, inni sem akart. Éjjel kettő körül felkeltettük, megmértük a hőmérsékletét, és bár kitartóan nyomta a nemeket, mégis sikerült meggyőzni és ivott. Ha nem teszi, elindulunk Vele a kórházba, de mivel jó sok folyadékot kortyolt be, mégsem tettük ki a tortúrának. Maradt a gyomrogörcsös megfigyelés és lelkiismeretfurdalás, hogy jól döntöttünk -e.

Fél háromtól úgy négyig hárman összekifliződve meséltünk, beszélgettünk, majd a laptopról meséket néztünk. Még a kacsatáncot is bedobtam az ágy szélén ugrándozva, csak hogy felvidítsam, Apaca meg sokadszorra is nagy átéléssel és részletesen mesélte el a futrinkautcás szorit, amikor Morzsabátyóhoz megérkezik a boxerbarátja.

Mondogatta, hogy fáj a hasa, és egy picikét a füle, mind a kettő. A kanalas orvosságokat simán beveszi, de a kúptól még mindig fél, meg az orrporszívó is megrémíti (az orrbefúvóscseppet már elviseli). Szépen kifújja az orrát, de annyira még nem, hogy elhagyhassuk az orrporszívót.

Vágyik a kertbe, szánkózni, hóemberezni, havat taposni. Ígértem neki vásári forgatagot, óriás karácsonyfát a téren, mikulásgyárazást, Liust, Marcikát, sütögetést Dalmusékkal.......Kérdezgeti, mikor megyünk, mikor jönnek. Néz ki az ablakon, figyeli a madarakat, a hóesést és mindig akad valaki, aki hólapátolás közben elszórakoztatja kívülről (képen Nagyika éppen:).

Sosem tapasztaltam ilyen rémületet, az aggódásnak ezt a színét, amit a gyerek iránt érzek, ha betegnek látom.

Fogta a kezemet, beszélgettünk az éj leple alatt. Kértem, engedjen el egy kicsit, mert nekem is ki kell fújnom az orromat. Kibogóztam magam a paplanból rakott fészkünkből, megkerestem a zsepkendőt és hangosan kifújtam az orromat, mint egy nagylány. "Látod, jól nagyot trombitáltam, hogy kitisztuljon az orrom!" - mondtam Neki. Visszabújtam mellé. Megsimogatta az arcomat és megszólalt: "Bükke vagyok rád Anya."